Nem mondható, hogy az utókor érdemei szerint bánt Géza fejedelemmel. Sokáig a régi szokásait és hitét legfeljebb csak színből feladó, utolsó pogány fejedelemként élt a nemzeti emlékezetben. Ennek természetesen sok oka van, leginkább talán az uralkodása idejéről származó írott források szinte teljes hiánya tehető felelőssé érte, de mára azért eljutottunk oda, hogy töredékes ismereteink alapján is meghatározhatjuk, milyen lépéseket tett a fejedelem a Magyar Királyság megalapítása felé vezető úton.
Kétségtelen, hogy Géza még a régi idők embere volt, valamikor 950 körül születhetett, az ősi hitben nevelkedett, és noha az utolsó nyugati irányú kalandozó hadjáratból véres fejjel hazatérő kalandozókat legfeljebb gyermekfejjel láthatta, a keleti hadjáratok még javában zajlottak ifjúkorában is. A 972 körül a fejedelmi pozíciót elfoglaló Géza viszont hajlandó volt belátni, hogy változnak az idők, és a két évvel korábbi arkadiopoliszi vereség után a keleti kalandozásokat is megtiltotta. Valószínű, hogy valóban nem vált egyik pillanatról a másikra buzgó, őszinte kereszténnyé, azonban „sztyeppei pogány” létére meglepő éleslátással látta át azokat a külpolitikai változásokat, amelyek végzetes fenyegetést jelentettek népére.
A korábbi zűrzavaros, a magyar betöréseket is lehetővé tevő idők ugyanis véget érőben voltak a kontinensen. Bizánc éppen sokadik újjászületését élte, és ezzel párhuzamosan újra hatalmi ambíciókkal lépett fel a magyar területek szomszédságában fekvő balkáni vidékeken. A másik irányból egy új birodalom, a 962-ben megalapított Német-római Császárság jelentett egyre erősödő fenyegetést, ráadásul azt sem lehetett kizárni, hogy a két állam együttesen támad rá a magyarokra, különösen azután, hogy 972-ben I. Ottó császár fia elvette Theophanu bizánci hercegnőt.
Géza tehát belátta, hogy csak a kereszténység felvétele és a békés viszony kialakítása jelenthet kiutat a helyzetből, és szinte azonnal cselekedett is: követeket küldött a 973-as quedlinburgi birodalmi gyűlésre, és valószínűleg még az évtized vége előtt meg is keresztelkedett családja tagjaival együtt. Ugyan mindez nem teremtett azonnali békét, hiszen Henrik bajor herceg több hadjáratot is vezetett a magyar területek nyugati szélei ellen, de jó kezdetnek bizonyult. Géza arra is hajlandó volt, hogy feladjon a nyugati végekből, sőt pont Henrik lányát, Bajor Gizellát sikerült fia, Vajk számára hitvesül megszereznie.
Jóval kevesebbet tudunk belpolitikájáról, de valószínűnek tűnik, hogy a magyar előkelők jó részét a rábeszélés és a nyers erőszak valamilyen keverékével meggyőzte a váltás szükségességéről. Tekintélyét az is mutatja, hogy sikerült többségüknél azt is elérnie, hogy az évszázados hagyományokon nyugvó szenioritás elvét feladva elfogadják fiát utódjának. Jól tudjuk persze, hogy a gyakorlatban aztán mégsem volt olyan sima a váltás, mint remélhette, de amikor 1020 éve, 997. február 1-jén – ki tudja milyen istenhez vagy istenekhez imádkozva – befejezte földi pályafutását, joggal érezhette úgy, a maga részéről mindent megtett azért, hogy fia sikeresen vezényelhesse le a magyarság betagozódását a keresztény Európába.