A Tibeti-fennsík a maga 4500 métert is meghaladó tengerszint feletti átlagmagasságával az egyik utolsó, létfenntartásra alkalmas vidéke volt az egybefüggő szárazföldi területeknek, ahol az ember megtelepedett. Sokáig úgy gondolták, az első állandó települések e kietlen vidéken csak a mezőgazdaság kialakulása után, valamikor 5-3 ezer évvel ezelőtt jöttek létre, ám a legújabb kutatások szerint már legalább 7400 éve éltek embercsoportok a fennsíkon.

Az igazán nagy kérdés azonban az, hogy miként voltak képesek túlélni a zord körülményeket a tibetiek ősei. Az ember ugyan pont kiváló alkalmazkodóképessége miatt tudta az egész bolygót meghódítani, azonban az ilyen nagy magasságokban való huzamosabb tartózkodás életveszélyes elváltozásokat okoz az emberi szervezetben – legalábbis a legtöbbünkében. Az oxigénhiányos környezetre ugyanis testünk a hemoglobin fehérje és a vörösvértestek túltermelésével válaszol, ez pedig a vér besűrűsödését, szívrohamot vagy agyvérzést is okozhat.

A tibetieknél azonban nem jelentkeznek ezek a hatások, mégpedig egyik génjük, az EPAS1 különlegessége miatt. A gén „normális” változata felelős a hemoglobin túltermelésének beindításáért, a tibeti populációban elterjedt variáns viszont csak kis mértékben reagál a körülményekre.

A legmodernebb módszerekkel folytatott kutatások pedig azt is kiderítették, hogy ez a mutáció nem egyszerűen az evolúció terméke, hanem kívülről került a Tibeti-fennsíkot meghódító embercsoportok génállományába, mégpedig a Homo sapiens távoli unokatestvérétől, az úgynevezett gyenyiszovai embertől. A nagyjából 50 ezer évvel ezelőtt kihalt emberfajtához kapcsolódóan jóval kevesebb lelet került elő, mint a vele egy időben élt neandervölgyiekről (és persze a Homo sapiensről), így azt egyelőre nem tudjuk, a génvariáns a gyenyiszovaiak számára is lehetővé tette-e a nagy magasságban folytatott életet, vagy ez a képesség csak a két embercsoport keveredéséből született utódokra jellemző.