Ha néhány jellemző dolgot kellene felsorolnia Új-Zélandról, a legtöbb ember hamar eljutna a bárányokig – nem véletlenül, ugyanis a birkanyájak nemcsak a szigetország festői tájainak jellemző kellékei, hanem gazdaságának fontos pillérei is. Új-Zéland ma a világ legnagyobb birka- és bárányhús exportőre, az ország termelésének több mint 90 százaléka külföldi piacokon kerül értékesítésre.
Ma persze nem számít különlegesnek, hogy a világ – az ebben az esetben akár szó szerint is érthető – másik végéről szállítanak romlandó élelmiszereket az erre igényt mutató piacokra, azonban a 19. század végéig erre nem léteztek megfelelő módszerek. Pedig kereslet lett volna, az ipari forradalom után megugrott népességű Nagy-Britanniában például sem elég alkalmas föld, a vidéki lakosság városokba vándorlása miatt pedig elég munkás kéz sem volt elegendő mennyiségű hús előállításához.
Ott volt viszont Ausztrália és Új-Zéland, ahol bőven voltak kiterjedt legelők, azonban a húst csak – rettenetesen költséges és sok munkát igénylő módon – „lábon” vagy konzervként, esetleg sózva-szárítva tudták eljuttatni a több hónapos hajóútra fekvő Európába. Mivel az 1870-es években már léteztek fagyasztó berendezések, többeknek megfordult a fejében, hogy valamilyen módon ezek segítségével oldják meg a problémát, azonban 1882-ig e kísérletek kudarccal zárultak.
Az áttörés egy William Soltau Davidson nevű, Ausztráliában és Új-Zélandon több mint egymillió hektár felett rendelkező, Nagy-Britanniában élő intézőhöz fűződik, aki a New Zealand and Australian Land Company megbízásából vizsgálta meg a fagyasztva szállítás lehetőségeit. Davidson egy kiszuperált utasszállító hajót vett bérbe, amelyet egy az egész rakteret a fagypont alá hűteni képes, széntüzelésű berendezéssel szereltetett fel. A Dunedin nevű hajó Port Chalmers kikötőjében horgonyzott le, ahová vasúton, jegesládákban szállították a levágott állatokat, majd a raktérben fagyasztották le őket.
Apróbb technikai gondok ellenére a Dunedinen közel 10 ezer állat földi maradványait fagyasztották le, majd a hajó 4331 birkával, 598 báránnyal (nem ivarérett juhval), 22 sertéssel, több ládányi fácánnal, nyúllal és baromfival, valamint 2226 báránynyelvvel a fedélzetén futott ki Anglia felé 135 éve, 1882. február 15-én. A napi három tonna szénnel működő hűtőberendezés üzemeltetése állandó tűzveszélyt jelentett, ráadásul a trópusokon hosszú ideig szélcsendben veszteglő hajón magának a kapitánynak kellett élete – de legalábbis a lefagyástól veszélyeztetett testrészei – kockáztatásával új lyukakat vágni a hideg levegőt keringető csővezetékben.
Végül 98 napos út végén ért a Dunedin Londonba, ahol a minőségi húsra kiéhezett vásárlók szinte rávetették magukat a szállítmányra, amelyet közel 8 ezer fontért értékesítettek (ez ma nagyjából 130 millió forintnak felelne meg), de ennél is fontosabb, hogy ebből a cég profitja a költséges megoldások és a problémák ellenére is majdnem 5 ezer fontra rúgott. Nem csoda, hogy a Dunedin egyik testvérhajóját haladéktalanul elkezdték átépíteni erre a célra, és a következő öt évben már 172 fagyasztott hússzállítmány érkezett Új-Zélandról brit földre, 1957-ben pedig a szigetország már évi 14 millió bárány és birka húsát küldte Nagy-Britanniába.
A történelmi utat végrehajtó Dunedin sorsa viszont szomorú fordulatot vett, kilenc sikeres forduló után 1890-ben nyom nélkül eltűnt a déli óceánokon. A vizsgálat azt valószínűsítette, hogy jéghegynek ütközött.