A 16. és 19. század közötti becslések szerint több mint egymillió férfit, nőt és gyereket hajtottak rabszolgasorba az európai partoknál portyázó észak-afrikai kalózok. Adam Nichols kultúrtörténész, a Marylandi Egyetem docense számol be a brit rabszolgák sorsáról a BBC History magazin hasábjain.
Az ismert brit hazafias ének, a Rule Britannia! (Uralkodj, Britannia!) büszkén hirdeti: „Uralkodj Britannia a habok felett / Rabszolgák soha, soha, soha nem lesznek britek.” Az egészen az 1740-es évekig visszavezethető Uralkodj, Britannia! sorai jól tükrözik a Királyi Haditengerészet iránt érzett büszkeséget s azt a szerepet, amellyel gyarmati szuperhatalommá tette Nagy-Britanniát.
Azonban a himnusz keletkezése előtti 250 esztendő messze nem volt annyira győzedelmes, miként a fenti harsány szavak sugallják. A 16. század elejétől a 18. század végéig több tízezer britet tettek rabszolgává az észak-afrikai székhelyeikről kirajzó hírhedt berber kalózok.
A berber kalózok tevékenysége – mely nem csupán európai hajók elfoglalását, az áruk és az emberek elrablását, hanem a part menti települések kifosztását is magában foglalta – sokkal nagyobb szabású volt, mint amilyennek elképzeljük. Becslések szerint három évszázad alatt az észak-afrikai Berber-part kikötőiből útra kelő kalózok több mint egymillió európait ejtettek fogságba és hajtottak rabszolgasorba. Sokkal nehezebb felmérni az általuk elrabolt, illetve megsemmisített javak értéket, de úgyszintén jelentős lehetett.
A 16. század folyamán a berber kalózok evezős gályáikkal végigfosztogatták a Földközi-tenger vidékét, időnként az odamerészkedő angol hajókat is zsákmányul ejtve. A 17. század első évtizedeiben azonban – amikor holland és brit renegátok is beálltak közéjük, akiktől megtanulták a keresztvitorlás hajók navigálásának csínját-bínját –, a kalózok egyre inkább Észak-Európára összpontosították támadásaikat. Az új ismeretekkel és technikával felvértezett kalózok kitörtek a Földközi-tenger térségéből, és a Brit-szigetek partjaiig is elmerészkedtek, gyakran épp egy-egy brit renegát vezetésével.
Az 1620-as, 1630-as években a kalózok flottái rendszeresen megtámadták a halászhajókat és a devoni és cornwalli partokat. 1631-ben – talán ez volt a leghírhedtebb támadásuk – kifosztották az ír Baltimore-t, s több mint 100 férfit, nőt, illetve gyereket hajtottak el.
Gyászos sorssal néztek szembe azok, akik balszerencséjükre a kalózok kezébe kerültek. Legjobb esetben is csupán abban reménykedhettek, hogy valaki megvásárolja őket, és háziszolgaként dolgozhatnak. Ám keveseket ért ilyen megkülönböztetett szerencse. A fiatal nőket háremekbe adták el, és örökre eltűntek szeretteik szeme elől, a férfiakat a berber államok szolgálatába hajtották, és a nehéz fizikai munka mellett kegyetlen bánásmódban volt részük.
Az 1640 és 1642 között Algírban raboskodó flamand katona, Emanuel d’Aranda elhanyagolt, nyomorgó és kutyába sem vett emberekről számol be, s szerinte mind közül a britek sorsa a legszörnyűségesebb. „Minden nép talál ürügyet arra, hogy éljen, kivéve a briteket. Télen a rabszolgatömlöcben megfigyeltem, hogy több mint húszan haltak meg puszta halálvágyból. Ennek okán nem is becsülik őket sokra a törökök; egy brit férfiért 60 vagy 70 patacoont [helyi pénz] adnak, míg egy spanyolért vagy olaszért 150-et, sőt 200-at.”
Néhány rabszolgát kiváltottak, páran megszöktek, mások agyondolgoztatva, alultáplálva pusztultak el, esetleg betegség vagy a puszta kétségbeesés vitte el őket. De mindenkire, aki így vagy úgy megszabadult a rabságtól, sokkal több fogságba esett jutott. A 16. század végétől a 18. század elejéig a kalózok körülbelül 25 ezer britet hajtottak igába.
De miként úszhatták meg ilyen sokáig a kalózok, és miért volt ilyen magas a rabok száma? Részben azért, mert kezdetben Londonnak nem volt hatékony válasza a problémára. A Földközi-tenger térségének katolikus királyságai sokkal gyakorlottabbak voltak a berber kalózokkal való egyezkedésben, alattvalóik így számíthattak némi segítségre. Szintén támaszkodhattak egyes keresztény rendekre, például a középkorban kifejezetten a rabok kiváltására alapított trinitáriusokra és mercedáriusokra. London azonban nem hozott létre intézményes kereteket a kalózokkal folytatott ügyletekre.
A Királyi Haditengerészet pedig felkészületlennek bizonyult a kalózportyákkal szemben. Kevés hajó állt a rendelkezésére, és a fenyegetés mértékéhez viszonyítva a forrásai sem voltak elegendőek. Egyedül Plymouth térségében állítólag ezer tengerészt ejtettek fogságba a kalózok egyetlen évben, 1625-ben.
A gyenge partvédelemért még egy tényezőt hibáztathatunk: a korrupciót. Az ír Baltimore kifosztása után egymásra mutogattak a hivatalok amiatt, hogy az elvileg járőrszolgálatban lévő hajók miért is állomásoztak a kikötőkben készleteik feltöltésére várva – az erre szolgáló pénznek ugyanis már a magasabb tengerészeti hatóságoknál lába kelt.
Bár a kalóztámadásokat nem tudták kivédeni, elméletben azért a váltságdíjak előteremtésében jeleskedhettek volna a londoni hivatalok. A kormány eleinte viszont arra az álláspontra helyezkedett, hogy nem követi ezt az utat, mert csupán bátorítaná a rablókat. A kereskedelmi társaságok szintén tartózkodóak voltak, bár az ő indítékuk pusztán anyagi természetű volt.
Nem maradt más hátra, minthogy az egész ország területén gyűjtött adományokból szedjék össze a váltságdíj jelentős részét az érintettek, ám gyakran még ezeket is elsikkasztották: egy alkalommal például maga a Királyi Haditengerészet tette rá a kezét egy nagyobb summára, hogy visszafizesse adósságait.
Sőt abban az esetben is, ha a váltságdíj eljutott Észak-Afrikába, csak azoknak a foglyoknak volt esélye a szabadulásra, akiknek otthon megvoltak a kellő összeköttetései. Akik viszont nem voltak járatosak magasabb körökben (az Államtanács vagy a canterburyi érsek környezetében), általában ehették tovább a rabság keserű kenyerét.
A megoldást végül a politikai akarat és a nyers erő kombinációja hozta el. A kormány intézkedéseket hozott a bürokrácia korrupciójának felszámolására, a parlament pedig elfogadta az 1642-es A török mórok és más kalózok által elfogottak kiszabadításáról szóló törvényt, amely a váltságdíjak ügyét állami szintre emelte, s lehetővé tette a fogva tartottak tömeges kiszabadítására irányuló hivatalos expedíciók megszervezését. London magukkal a berber államokkal is igyekezett tető alá hozni egyezményeket.
Ezek a lépések természetesen csak akkor értek valamit, ha katonai erő is alátámasztotta őket. A 17. század második felében a Királyi Haditengerészet ütőképes fegyverré kovácsolódott, létszáma és hatékonysága is nőtt, és a legújabb tengerészeti eszközökkel szerelték fel. A század végére már nagyon is képes volt arra, hogy elbánjon a kalózokkal.
Amikor 1621-ben Algírra támadt, még nem sok eredményt ért el, fél évszázaddal később azonban meg tudta tisztítani a La Manche-csatornát a kalózoktól, és rámenős ágyúnaszád-diplomáciába fogott.
1665-ben egy brit flotta felgyújtotta a tuniszi kikötőben állomásozó kalózhajókat, majd Algírt megtámadva kiszabadította a brit foglyokat. 1671-ben a brit hajók a Bougie kikötővárosnál (ma: Béjaïa, Algéria) horgonyzó kalózflottát semmisítették meg, öt évvel később a tripoli kikötőnél tettek ugyanígy. A spanyol örökösödési háború végén, 1713-ban kötött utrechti békeszerződéssel Nagy-Britannia Gibraltárra és a Baleár-szigetekhez tartozó Menorcán lévő fővárosi régióra, Port Mahonra (Mahón) is rátette a kezét, ami nem csupán kiváló bázist jelentett a haditengerészetnek a földközi-tengeri akciókhoz, de a brit kereskedelmi hajók számára is erős védelmet tudott nyújtani. Végül a berber államok kénytelen voltak meg nem támadási szerződéseket aláírni, amelyet a brit haditengerészet be is tudott tartatni velük.
Ugyan csak a 19. századra sikerült teljesen felszámolni a berber kalózkodást, ám a 18. század közepén, amikor az Uralkodj, Britannia! kezdte meghódítani a brit közönséget, a fenyegetés már a múlté volt. Tényleg úgy érezhették a szigetországban, hogy soha többé nem lesznek rabszolgák – ellentétben azokkal az afrikaiakkal, akiket odahaza és gyarmataikon még jó ideig szolgaságban tartottak.
A teljes cikk a BBC History 2017. februári számában olvasható.