1925 elején hiába álltak hosszú sorok a budapesti szegényeknek meleg ételt biztosító ínségkonyhák előtt: Budapest Székesfőváros vezetése beszüntette a működésüket. A szociális feszültségek robbanással fenyegettek, hiszen addig naponta 60-70 ezer ember kapott ingyenkosztot a fővárostól. Sipőcz Jenő alpolgármesternek kapóra jött, hogy egy különös üzletember felajánlotta, a város helyett ő maga fog ingyenes népkonyhát felállítani. A hollandiai vagyonára hivatkozó, török állampolgárságú, de oroszos ruhát viselő, köpcös, kecskeszakállas öregúr megkapta a város kihasználatlan tábori konyhai eszközeit, s nem sokkal később már az ő belvárosi ingyenkonyhája előtt álltak sorba a budapesti nincstelenek.

Robert Feinsilber – vagy ahogy hamarosan nevezték, Róbert bácsi – rövid idő alatt megkerülhetetlen szociális intézménnyé nőtte ki magát. Szegények tízezreiről gondoskodott akkor, amikor az állam nem teljesítette a feladatát. A jótékonyság apostolaként írt róla a sajtó mindaddig, amíg 1930-ban csalás gyanúja miatt ki nem utasították az országból. Ettől kezdve az ingyenkonyhákon meggazdagodott szélhámosként beszéltek róla, és sokaknak megnyugodhatott a lelkiismerete, hiszen igazolva látták: nem is léteznek önzetlen segítők.

Jóságos népbarát volt vagy szélhámos kalandor? A jelek szerint mind a kettő.

Már gyermekkora is kalandok sorozata volt. Zsidó aranyműves családban született 1865-ben az Oszmán Birodalomhoz tartozó Jemenben. Édesanyja mindössze 12 éves volt, amikor teherbe esett egy 13 éves fiútól. A két kiskamasz elhatározta, hogy megszöknek otthonról. Egy Jaffába induló gőzhajóhoz eveztek éppen, amikor beindult a szülés, és a csónakban megszületett a kisfiuk. Ha a kis Robert néhány órával később, nemzetközi vizeken születik, valószínűleg nem kapja meg a török állampolgárságot, ami utóbb megmentette az életét.

A szülők Jaffában ékszerészként dolgoztak, majd Hollandiába költöztek tovább, ahol foglalkozásuk után az anya felvette a Feingold, az apa pedig a Feinsilber nevet. A család Amszterdamban és Konstantinápolyban gyémántkereskedőkkel kezdett üzletelni, és hamarosan maguk is tekintélyes vagyont gyűjtöttek. A fiatal Robert nem érzett kedvet az aranyművességhez, de az aranyifjak életéhez igen, így szülei pénzén utazgatott a világban. Sorsát oroszországi utazása pecsételte meg: eljutott Lev Tolsztoj Jasznaja Poljana-i birtokára, ahol teljesen az író hatása alá került. Európai ruháját orosz ingre, zsidó vallását pedig egyfajta tolsztojánus kereszténységre cserélte. Eldöntötte, hogy életét a szegények támogatásának szenteli, otthonról származó pénzét szét is osztotta a rászorulók között.

Először a századforduló környékén bukkant fel Budapesten, legalábbis egy 1906-os budapesti címjegyzékben szerepel egy Fő utcában lakó, Feinsilber Róbert nevű misszionárius. A nyilvánosság előtt először az első világháború idején hallatott magáról. Szó szerint embermentő munkával kezdte: a budapesti rendőrfőkapitány alkalmazásában öngyilkosjelölteket kellett lebeszélnie szándékukról. 1916-ban már saját otthont hozott létre öngyilkossági kísérletet túlélt nők számára. A háborút követően Szibériába hurcolt magyar hadifoglyok felkutatásával foglalkozott.

„…az utolsó fillérig a szegényekre hagyom”

A húszas évek gazdasági válsága óriási munkanélküliséget és szegénységet hozott országszerte. Leginkább Budapestre özönlöttek a rászorulók, és mindennapossá váltak a fővárosi ingyenkonyhák előtt kígyózó sorok. Amikor 1925-ben a városvezetés bejelentette, hogy nem tudja tovább finanszírozni az ételosztást, Feinsilber Róbert jelentkezett Sipőcz Jenő alpolgármesternél, hogy átvenné a népkonyhák üzemeltetését.

Az alpolgármester kapva kapott az ajánlaton, hiszen a kialakult helyzet éhséglázadással fenyegetett. A Főváros pénzt nem biztosított az akcióhoz, de engedélyt adott szeretetadományok gyűjtésére.

Feinsilber Róbert a Kálvin téren, majd a Városligetben állította fel népkonyháját. Bár alapvetően nyers modorú, hirtelen haragú ember volt, aki hamar felemelte a hangját, ha valami nem tetszett neki, a szegények gyorsan megszerették. Néhány hónap múlva már Róbert bácsinak hívta mindenki.

Már az indulásnál megmutatkozott zseniális szervezőkészsége. Sorban megállapodott a budapesti piacok üzemeltetőivel és a vendéglősökkel, hogy zárás után összegyűjti az el nem adott, romlandó árut. Később a laktanyák ételmaradékát is ő szállíttatta el. Két nagy raktárhelyiséget bérelt, ahol az élelmiszert gyűjtötték és szortírozták, majd az ételosztó helyekre vitték. A sorban álló rászorulók közül jóbeszédű fiatalokat választott ki, akiket adománygyűjtő ügynökökké képzett ki. Ők jártak támogatásért a Róbert bácsi-féle címlistában megadott gazdagokhoz, méghozzá előre tervezett stratégia mentén.

Amikor Horthy Miklósné Purgly Magdolna ezer pengőt adományozott, az ügynökök azonnal az arisztokratákat keresték fel a hírrel, akik mind túl akartak tenni a kormányzónén. Amikor egy gyáros nyúlt mélyebben a zsebébe, akkor a nagypolgárok között indítottak adományozói versenyt. Kezdetben huszonöt, de néhány hónap múlva már négyszáz ember járta a várost a gyűjtőívekkel, ám a legfontosabb lehetséges támogatókat maga Róbert bácsi győzte meg.

Hamarosan már négy helyen mérte a meleg ételt Róbert bácsi, aki néhány év múlva újabb jótékonysági programot indított el: lakásán létrehozta az „Öngyilkosokat Az Életnek Megmentő Irodát”. A rendőrök egy idő után már eleve a Róbert bácsi „lebeszélőhivatalába” vitték a Lánchíd tetejéről lehozott vagy gyomormosáson átesett öngyilkosjelölteket, ahol tíz embere beszélgetett velük és adott nekik tanácsokat. A lelki segítségnyújtásért nem kért pénzt az érintettekről, de tudni lehetett, hogy a rokonaiktól elfogad adományokat.

Az 1920-as években már mindenki ismerte Budapesten a kecskeszakállas, pocakos öregurat. Mondják, a villamosok megálltak, ha Róbert bácsi intett nekik, az utasok pedig előre köszöntek. „Harminc esztendő óta vagyok Magyarországon . Ami a vagyonomból megmaradt még, azt felajánlottam az öngyilkosok és a szegénysorba jutott emberek megsegítésére. Folytatom ezt a munkát mindaddig, amíg csak mozogni tudok – vallotta a Magyarság 1929. július 18-ai számában megjelent szubjektív visszatekintésében. – (…) Az élet célja és értelme számomra a jótékonyság. Ha halálomkor lesz még némi vagyonom, azt is az utolsó fillérig a szegényekre hagyom.”

A dicstelen vég

Évekig nem kérdezte meg senki, miből tartja fenn az irodát, miből fizeti a szakácsokat, fuvarosokat és ételosztókat, ahogy arról sem, miből telik neki rendszeres külföldi utazásokra és négyszobás lakásra a fényűző New York-palotában. A botrány 1930-ban tört ki, amikor egy kereskedő testvérpár feljelentést tett Róbert bácsi ellen azért, mert uzsorakamatra adott nekik nagy összegű hiteleket. A feljelentés szerint Feinsilber Róbert – Londonban élő, zongoratanításból élő lánya nevében – 25 százalékos kamatra adott kölcsön 25 ezer pengőt. Amikor a kölcsönt nem adták meg időre, elárvereztette a testvérek Klauzál téri bérházát.

Bár a kamat mértéke nem volt kirívóan sok, a feljelentés nyomán kiderült, hogy a szegények jótevője a kevésbé szegényekkel egyáltalán nem volt lágyszívű. Rendszeresen adott kölcsön nagyobb összeget, és a tiltott hitelezési tevékenységből úgy meggazdagodott, hogy az 1930-as vagyonvizsgálata szerint hét budapesti bérház és két családi ház mellett Bécsben 150 ezer pengős, Londonban pedig egymillió pengős megtakarítással rendelkezett.

A feljelentés hatására csalás bűntettének gyanújával elindult a nyomozás is Feinsilber Róbert ellen, de végül vádemelés nélkül zárult az ügy. Évtizedekkel később egy újságíró ezt a kétsoros kézírásos szöveget találta a nyomozati jelentésre írva: „Tessék már az ügyet lezárni, nem nézünk farkasszemet Róbert bácsi szegényeivel. Volt, ami volt, kiutasítani!”

Valóban senkinek nem állt volna érdekében, hogy bíróság elé citálják a több tízezer rászorulót étkeztető, a szegények körében igen népszerű férfit, akinek jótékonysági akciójához ráadásul a kormányzóné is a nevét adta. Így aztán végül azzal a nyakatekert indokkal, hogy Feinsilber Róbert török állampolgárként nem vonható felelősségre, egyszerűen megszabadultak tőle: kiutasították az országból.

Róbert bácsi azonban nem ment messzire, Bécsben telepedett le. Hamarosan Onkel Robert néven nyitott öngyilkosokat segítő irodát, az osztrák rendőrség is együttműködött vele. Egy idő után itt is kitört a botrány: kiderült, hogy pénzzavarba került gazdag kereskedőknek nyújtott magas kamatra hitelt.

További életéről keveset tudunk. Török állampolgársága segített neki túlélni a zsidóüldözést, de ekkor már nyoma sem volt egykori vagyonának. Akár becsületes üzletemberként, akár csalással szerezte, minden bizonnyal újra elosztogatta mindenét. 1945 után már hajléktalanként keresett szállást, végül egy bécsi asszonynál kapott egy kis szobát, ahol meghúzhatta magát. A nélkülözők szélhámos apostola 92 évesen halt meg egy elmeotthonban. Nem tudhatta, hogy a budapesti szegények, akiknek egykor enni adott, még sokáig emlegették jótevőjükként.

Nyáry Krisztián teljes cikke a BBC History 2017. februári számában olvasható.