Az afrikaiak és a britek történelme több ezer éve, a római hódítás idejétől összefonódik, ennek mégis igen csekély jelét látjuk a hivatalos történetírásban. Egy nemrég megjelent kötet szerzője azonban igyekszik pótolni e hiányosságokat és rávilágítani a korábbi téveszmékre.
A közelmúltban látott napvilágot a nigériai származású brit történész, David Olusoga új könyve (Black and British: A Forgotten History, Macmillan 2016), amelyben az eddig elvégzett alapkutatásokat összefoglalva és saját vizsgálatokkal kiegészítve helyezi új kontextusba a feketék történetét Nagy-Britanniában. A BBC történelmi dokumentumsorozatainak műsorvezetőjeként is széles körben ismert szakember korábban két kötetet publikált az Európán kívüli világról: Casper W. Erichsennel közösen írott, The Kaiserʼs Holocaust: Germanyʼs Forgotten Genocide and the Colonial Roots of Nazism című munkájában a 20. század eleji német kolóniák hátborzongató viszonyairól rántja le a leplet, a nácizmus német délnyugat-afrikai gyökereit elemezve (Faber & Faber, 2011). The World’s War című könyvében (Head of Zeus, 2014) pedig az első világháború globális hadszínteréről ad részletes látképet, bemutatva azon 4 millió ember történetét, akik ázsiaiként, illetve afrikaiként játszottak szerepet és hoztak áldozatot a konfliktusban.
Legújabb kutatásai nyomán kiderült, hogy a feketék az eddig ismertnél sokkal összetettebb módon járultak hozzá a Brit-szigetek történelméhez, amelyre közvetett módon az afrikai és észak-amerikai kapcsolatok is jelentős hatást gyakoroltak. „A feketék múltja nem pusztán egy speciális szakterület, a történelem erdejének apró tisztása, amelyet csak feketék látogatnak és kizárólag róluk szól. Sokkal inkább egy kapcsolat története, amely egyfelől tragikus, másfelől szívmelengető; egyfelől hihetetlenül bonyolult, másfelől optimizmusra ad okot. Egy azonban nem tagadható: valamennyi britet egyformán érint” – nyilatkozta a BBC History magazinnak David Olusoga.
A Brit-szigeteken élő feketék történetének kutatása alig néhány évtizede kezdődött, az ezzel foglalkozó történészek első generációja még olyan szakmunkákon nőtt fel, amelyek a 18. századi történelemről szólván említést sem tesznek a rabszolgaságról – ez nagyjából olyan, mintha a 19. századról értekezve sem említenék a gőz vagy a szén szerepét. A korábbi hadtörténészek hajlamosak voltak elfeledkezni a Brit Birodalom által a világ távoli régióira gyakorolt hatásról, valamint arról a tényről, hogy a haditengerészetben számos rassz és nemzetiség képviseltette magát.
Az alapkutatások elkezdődtek, ám még mindig sok a feltárni való – figyelmeztet Olusoga –, hiszen még olyan nyilvánvaló jelek mellett is hajlamosak vagyunk szó nélkül elmenni, mint a londoni Trafalgar téren álló Nelson-emlékszobor bronzreliefje. Ezen világosan észrevehető egy muskétát tartó fekete tengerész, aki a haldokló Nelson fölé magasodik. Alakját nem azért tették az 1840-es években emelt emlékszoborra a viktoriánus korabeli döntéshozók, mert politikailag korrekteknek akartak tűnni, vagy szimbolikus üzenetet kívántak elhelyezni, hanem azért, mert tényleg több száz fekete harcolt az 1805-ös trafalgari csatában. Szerepük tehát a nemzeti történelem része, és veszélyes, ha pusztán a feketék múltjának egy epizódjaként tekintünk rá, vagy ha szándékosan, esetleg akaratlanul megpróbáljuk „kifehéríteni” az ország nagyon is sokszínű históriáját.
Ez utóbbira is akadnak ugyanis példák. Az iparosodás sikertörténetéből, az angol ipari forradalom tényezői közül rendre kifelejtik, hogy a pamutipar felfutása, a szövőgépek elterjedése annak a mérhetetlen mennyiségű gyapotnak köszönhető, amelyet az Egyesült Államokból importáltak, s amelyet 1,8 millió fekete rabszolga állított elő. Ők soha nem tették a lábuk brit földre, ám szenvedéseiket arra áldozták – akaratuk ellenére –, hogy nyersanyagot szolgáltassanak az ipari forradalomnak. Az amerikai polgárháború kezdetén becslések szerint a brit népesség 20 százalékának sorsa kötődött az amerikai gyapothoz, azaz ilyen jelentős volt az iparág függősége.
Ugyanakkor rá kell irányítani a figyelmet a Brit Birodalom globális, interkontinentális kapcsolataira is. A feketék történelmével foglalkozó szakembereket gyakran éri a vád, hogy zömmel a második világháború utáni fejezetről van csak szó, a gyarmatbirodalmak felbomlását követő hatalmas migráció a fő oka az európai kontinensen és a Brit-szigeteken nagyobb számban megjelenő feketéknek, tehát a szerepüket is csak ettől az időszaktól érdemes vizsgálni, minden korábbi csak projekció. Ez a vád már az 1950-es évektől jelen van.
„Az igazság azonban az, hogy ahhoz hasonlóan, amilyen módon a gyarmatosítás kapcsolatot teremtett a britek és Afrika között, egykor a brit területek is egy másik birodalom provinciáját képezték: a Római Birodalomét – von párhuzamot a történész. – Ugyanaz a lendület, amely az 1550-es években az afrikai partokra hajtotta a szigetország lakóit, az afrikai eredetű rómaiakat annak idején ide vezette. Sokkal előbb gyarmatosítottak minket, mint ahogy mi gyarmatosítottunk, és a Britanniát meghódító római csapatok soraiban észak-afrikaiak és szubszaharaiak is jelen voltak, akik átszivárogtak a Római Birodalom lyukacsos határain.”
A feketék tehát legalább egy évezreddel előbb megjelentek, mint ahogy a Tudor-kori felfedezők elérték volna Afrikát. Fontos azonban, hogy lépésről lépésre tekintsük át a fekete kontinenssel kialakuló viszony történetét, amelyet a korábbi történetírás szintén hajlamos kizárólag a rabszolga-kereskedelem szemszögéből megvilágítani.
Tudni kell azonban, hogy az angolok és a skótok eleinte nem emberekre, hanem aranyra vadásztak délen. A középkorban az „arany földjeként” néztek Afrikára, az arab kereskedők évszázadokon át rengeteg aranyat szállítottak szaharai karavánjaikkal észak felé, és az angolok, skótok mindent elkövettek, hogy az akkoriban sokkal jobb tengerészettel rendelkező portugálokon felülkerekedve hozzáférjenek Afrika legendás és hihetetlenül nagy profittal kecsegtető aranykereskedelméhez. Tehát nem a problémák és a tudatlanság kontinenseként tekintettek Afrikára, mint napjainkban sokan, hanem mint a lehetőségek és az ígéret földjére.
A középkori és kora újkori szemlélet igencsak eltért a maitól, a középkori színszimbolikában a feketeség egzotikus, izgalmas, sőt erotikus jelentéstöbblettel is rendelkezett, és persze kapcsolatba hozták a sötét, ördögi jellemmel. Később ez hatást gyakorolt a bőrszínhez kapcsolódó előítéletekre, ám ez nem egy csapásra történt – Európa és Afrika kapcsolata a rabszolga-kereskedelem előtt jóval összetettebb volt, mint azt eddig gondoltuk.
Szintén érdemes felfigyelni arra a jelenségre, hogy milyen hatást gyakorolt a nemzeti identitásra a rabszolga-felszabadítás kérdése – figyelmeztet Olusoga. Az 1830-as és ’40-es években több millióan írták alá a rabszolgaság elleni petíciókat, vagyis az abolicionizmus ügye a brit nemzettudat része lett, és részben ez volt a forrása a más országokkal – elsősorban az Egyesült Államokkal – szembeni felsőbbségtudatnak is. Ezzel együtt még hosszú utat kell megtenniük a briteknek, hogy elfogadják, a rabszolgaság és a gyarmatosítás milyen központi szerepet töltött be Nagy-Britannia gazdasági fejlődésében.