A Királyi Haditengerészet 1820-ban született tisztjét, a Hudson’s Bay Company igazgatójának fiaként Kanadában felnőtt Peter Halkettet már fiatal korától érdekelte Észak-Amerika isten háta mögötti vidékeinek felfedezése. A terep ezeken a tájakon igen nehezen járható, a bátor kalandorok útját pedig lépten-nyomon folyók és tavak keresztezik.
Halkett sokat olvasott a felfedezőutakról, leginkább pedig John Franklin 1819–1822-es Coppermine (Rézbánya) expedíciójának története foglalkoztatta. Franklin húszfős csapatából 11-en soha nem tértek vissza az útról, az életben maradtaknak is zuzmókkal, saját bakancsaikkal, elhullott állatokkal, sőt egyesek szerint saját társaik tetemével kellett táplálkozniuk. Az expedíció egyik súlyos problémája a folyókon való átkelés volt, amikor pedig a Coppermine-folyó rossz oldalán találták magukat, egyesével, egy összetákolt kenucskán kellett átjutniuk a jeges vízen.
Az ifjú tiszt ezért kezdett el dolgozni egy nehéz terepen is könnyen szállítható, de több embert is elbíró csónak megalkotásán, és 1844-ben a Temzén már próbaútra is vitte a Halkett-csónak első prototípusát. A jármű jól vizsgázott, a feltaláló 15 kilométert evezett benne szivárgás nélkül.
Ez azért nagy szó, mert a csónak valójában egy gumival impregnált köpeny volt, amelybe Halkett egy ovális alakú, levegővel megtölthető tömlőt szerkesztett. Tartozott még a készlethez egy kis fújtató, egy evezővé alakítható sétabot, illetve egy esernyő, ami megfelelő széljárás esetén vitorlaként funkcionálhatott. A készletet egyetlen ember is könnyedén cipelhette, majd a vízparthoz érve csak levetette a köpenyét, felfújta a tömlőt, és néhány perc múlva már evezhetett – akár nyolcadmagával is.
A brit Admiralitás ugyan „kiemelkedően okos és ötletes találmánynak” tartotta a Halkett-csónakot, azonban ez csak egy igazi angolos visszautasítás volt, mivel hozzátették, „vélekedésük szerint nem tehető alkalmassá a haditengerészet céljaira”. A felfedezőknek viszont megtetszett a találmány, maga Franklin is vett egyet 1845-ös expedíciójára – igaz, két hajójával és 128 emberével együtt örökre eltűnt a sarkvidéken. Mások viszont nagyobb sikerrel használták, és a Halkett-csónakot az 1851-es világkiállításon is bemutatták, egyik használója még azt is megjegyezte, hogy „szükség esetén ágynak is kiválóan használható”.
Bármennyire is őrült ötletnek hangzik tehát a csónakká alakítható köpeny, a találmány valóban működött. Halkett megpróbálta horgászok és kacsavadászok körében is értékesíteni, kevés sikerrel, így végül nagy hasznot nem látott zseniális ötletéből, de néhány felfedező dolgát bizonyosan megkönnyítette.