A Bécsi úttal párhuzamosan futó, fákkal övezett, barátságos utcán közlekedve talán sokaknak szemet szúrt a környék utcanevei – Zápor, Eső, Szőlő, Kenyeres – közül eléggé kilógó, olaszos elnevezés, de biztosan kevesen néztek utána, honnan is ered. A válaszhoz először egy másik mediterrán ország, Görögország felé kell vennünk utunkat.
A 18–19. században számos, a korabeli köznyelvben görögkeleti vallásukra utalva egységesen görögként emlegetett család telepedett le a Magyar Királyság, később a Monarchia területén. Etnikailag valójában jóval sokszínűbb volt e bevándorlók összetétele: szerbek, albánok, bolgárok, macedónok és románok is voltak köztük, a közös az volt bennük, hogy az Oszmán Birodalom balkáni területeiről érkeztek, és többségük a kereskedelemmel foglalkozott.
Ugyan általában politikai vagy gazdasági okokból hagyták el hazájukat, bécsi vagy budapesti telephelyük létrehozása után is szoros kapcsolatot tartottak fenn szülőföldjükkel, és kereskedőként ki is használták, hogy mindkét államban otthonosan mozoghattak. A sikeres „görög” betelepülők emlékét ma is számos templom és épület őrzi a fővárosban, a pesti panoráma jellegzetes eleme például a második világháború óta egyik toronysisakját nélkülöző, a mai Szerb utcában felépített első templomuk.
A Nákó család Macedónia területéről, Mária Terézia uralkodása idején érkezett Magyarországra. Nákó Kristóf és Cirill gyapotkereskedelemből szerezték vagyonukat, és miután egy időre Bécsben telepedtek le, kiterjedt birtokokat vásároltak Nagyszentmiklós közelében. Már itt megmutatkozott a család jótékonykodó hajlama, az uradalmukon bevezetett újító módszerek mellett a tehetséges, jobbágyi sorból származó gyerekeknek iskolát is alapítottak, amelynek tanrendjét Tessedik Sámuel állította össze, később pedig Bartók Béla apja és nagyapja is vezette.
Kristóf és Cirill 1784-ben kapott nemesi rangot, Kristófnak a Sándor nevű fia 1813-ban már grófi rangra emelkedett, unokája, Kálmán pedig a császári és királyi kamarási tisztségig, s a magyar főrendiháznak is örökös jogú tagja lett. Folytatta felmenői nagyszentmiklósi munkáját, kórházat alapított és új élettel töltötte meg az iskolát is.
De a mi történetünk a család másik, köznemesi ágához kötődik. Nákó Anna Miléva 1838-ban, Nákó János gyermekeként született, és 1856-ban ment feleségül Guilio San Marco herceghez, ekkor át is tért a katolikus hitre. A pár először Nápolyban élt, de az ottani forradalmi felfordulás után végül Nagykomlóson telepedtek le. A herceg 1876-ban meghalt, özvegye pedig hátralévő éveit a jótékonykodásnak szentelte, Nagykomlóson, Máraföldén és Nákófalván leánynevelő intézeteket és leányiskolákat alapított, Budapesten, közelebbről Óbudán pedig 1893-ban hozta létre az „eltévelyedett” nők megmentésére hivatott Jó Pásztor Házát, majd 1900-ban egy szomszédos telken alapította meg az Irgalom Házát, amelyben gyógyíthatatlannak nyilvánított, szegény sorból származó betegeket láttak le halálukig vagy esetleges csodás gyógyulásukig. A kórházakban ugyanis a korabeli rendelkezések szerint külön engedély híján csak három hónapig kezelhették a betegeket, aki ezután is ápolásra szorult, az családjára, esetleg pénztárcájára hagyatkozhatott csak.
Az Irgalom Háza tehát hiánypótló intézménynek bizonyult, hiszen ahogy a Vasárnapi Ujság tudósítása megjegyzi, a szegény és gyógyíthatatlan betegek „mind a mai napig el vannak hagyatva, mert a rendes kórházakból ki vannak zárva, és külön menedékhelyek, hová fölvétethetnének, nincsenek. Még szerencse, ha mind Budapesten, a szegények házában megtűrik őket. […] San Marco herczegné égető szükségen, valóban elszomorító hiányon segített, midőn […] az Irgalom Házát – melyben a gyógyíthatatlan betegek valláskülönbség nélkül ápolást és ellátást találnak – megalapította.”
A két intézmény egyházi, az Irgalom Háza később fővárosi kezelésben a második világháború utáni államosításukig működött. A hercegné Nagyszentmiklóson, 1926-ban hunyt el, és – mint azt Simon Katalin írja vonatkozó tanulmányában – a fővárosi közgyűlés is megemlékezett róla.
„Előkelő állását és tekintélyes vagyonát áldott jó szívvel használta fel. 1893-ban férje emlékére alapította meg a Jó Pásztor Házát, amelyben eltévelyedett nők megmentésével foglalkoznak. Ennek az intézetnek a vezetésével kapcsolatos mindennemű kiadást haláláig sajátjából fedezett. 1900-ban alapította az Irgalom Házát a gyógyíthatatlan betegek számára. Ez az egyetlen ilyen intézmény hazánkban, és ha a nemes szívű hercegasszony meg nem alapítja, hány ilyen szegény nyomorult embernek kell árok szélén elpusztulnia? San Marco hercegnét jó szíve munkájában tekintélyes vagyona támogatta. De milyen kevesen vannak […], akik érzik, hogy a vagyon kötelez? Dúsgazdag és előkelő emberek legtöbbnyire nem tudják átérezni a szegények és nyomorultak szenvedését. Ezért kell különösen hálás tisztelettel megemlékeznünk az elhunyt hercegnéről, aki nemcsak társadalmi állásánál, hanem emberi értékénél fogva is megérdemli, hogy nemzetünk legelőkelőbbjei között emlegessük.”
A két intézmény előtt húzódó utcát még a hercegné életében nevezték el hivatalosan, egykori férje tiszteletére, San Marco utcának.