A japán inkvizíció a legkegyetlenebb kínzásokkal állta útját a kereszténység és a nyugati befolyás terjedésének, a keresztre feszítések és a vallásüldözés ellenére mégis maradtak bujkáló keresztények, akiknek a hite a világtól elzárva 200 év alatt úgy megváltozott, hogy már alig ismerni rá. Az új Scorsese-film történelmi és egyházi háttere a jezsuita misszióktól a hitig és a kétségig.
Változnak a dolgok: a Krisztus utolsó megkísértése miatt még mozikat gyújtottak fel valamikor fundamentalista keresztény csoportok, Scorsese most már Magyarországon is látható új filmje, az életmű legkatolikusabb darabjának mondott Némaság (Silence) világpremierje ellenben a Vatikánban volt, 400 pap ült néma csöndben a sötétben az ősbemutatón. A hajdanán papnak készülő, magát örök keresőnek és katolikusnak mondó rendezőt Ferenc pápa is fogadta. A jezsuita Bergoglio fiatalon maga is szeretett volna misszionáriusként Japánba menni – hogy ez miért van így sok jezsuitával, és mi a történeti háttere, az kiderülhet a filmből azoknak is, akiknek a mozi hittel kapcsolatos rétegei egyébként nem annyira befogadhatóak.
Sokak szerint ez Scorsese legspirituálisabb filmje, középpontjában megint a hit és a kétség viszonyával, az áldozathozatallal és a szenvedés értelmével.
A film nehéz a vallásos embereknek, mert áthág némely műfaji határokat, és nehéz a nem vallásosoknak, mert azt várja, hogy a hitét mindenkinek összetetten lássuk. Ez nem a ’Ha hiszel istenben, minden nagyszerű lesz‘ hamis spiritualitása
– mondta a Scorsese által szerződtetett amerikai jezsuita, aki nemcsak teológiai szakértőként vett részt a filmkészítésben, de a jezsuita lelkiségből is igyekezett átadni valamit – a főszereplő Rodrigues szerzetest alakító Andrew Garfield Loyolai Ignác lelkigyakorlataival készült a szerepre, ami azért nem túl megszokott egy hollywoodi produkciónál.
A jezsuita szakértő hitelesnek és kifejezetten keresztényinek gondolja a filmet, de azért, ha nem is olyan vehemensen, mint az 1988-as Krisztus utolsó megkísértése idején, melynek elején Jézus a rómaiaknak ácsol kereszteket és menekülne a messiásság elől, majd pedig a Sátán kísértései közepette végignézi, hogyan élne boldogan Mária Magdaléna férjeként, konzervatív katolikusok a Silence-t is bírálták: szerintük a film a mártíromság helyett az elvtelenül kompromisszumos életet és az elrejtett vallásosságot propagálja – ahogy szerintük a mai keresztényeknek is szégyenkezniük kell a szekuláris világban.
A film alapjául szolgáló japán regény is botránymű lett az 1966-os megjelenése után. Írója, a katolikus Shūsaku Endō nagyjából pária lett a japán katolikusok között – akik ugyan nincsenek túl sokan, a japánok alig 1 százalékáról van szó, de a társadalom felsőbb rétegeiben azért van súlyuk. Pedig a regény, Scorsese filmjéhez hasonlóan, egyáltalán nem utasítja el a vallásos hitet – miközben felmutatja azt a történetet, ami miatt a kereszténység ma csak ekkora Japánban.
Volt ugyanis idő, amikor Európában Japán gyors megtérítésében bíztak, a Némaság pedig éppen ebben az időszakban játszódik, hogy közben valami általánosabbat mondjon a hitről. Az 1550 utáni időszakot a „kereszténység évszázadaként” is szokás emlegetni Japánban. Az európai misszióknak ekkor Ázsia volt a fő célterülete, elsősorban ugyan Kína, ahol a jezsuita Matteo Riccinek volt rendkívüli szerepe, de Japán is.
A legjobb ország, amivel idáig találkoztunk
– írta haza Xavéri Szent Ferenc, miután Kagosimánál partra szállt 1549-ben. A legdélibb sziget, Kyushu volt a bázis, itt a századfordulóig 300 ezer embert térítettek meg. Részben az éppen feudális anarchiában lévő, szétesett Japán helyi daimjói jóindulatára építve, előnyös kereskedelmi szerződéseket kínálva (így lett Nagaszaki is kis halászfaluból később atombombára is érdemesnek tartott nagyváros), részben pedig a híres jezsuita stratégiával, azzal, hogy okosan alkalmazkodtak a helyi kultúrához.
A jezsuita padrék, hogy komolyan vegyék őket, a buddhista szerzetesek narancsszínű selyemruhájába bújtak, és számos egyéb módon igyekeztek elfogadtatni magukat. A misszió vezetője, a film elején is feltűnő Alessandro Valignano kikötötte, hogy alaposan tanuljanak meg japánul; bármilyen szokatlannak is találják azokat, helyi ételeket egyenek; japán szokás szerint építsenek a kolostorokban a teaszertartásra alkalmas teaházakat. Valignano még a heti egyszeri fürdést is előírta a szerzeteseknek – igaz, a japánok minden nap fürödtek, de ez a XVI. századi európaiaknak annyira bizarr volt, hogy ezt azért már a rendkívül nyitott provinciális sem követelhette meg.
Ez az akkomodáció, a helyi szokásokhoz való alkalmazkodás, ami aztán a jezsuiták alapstratégiája lett. Szemben a „relativizmus” ellen harcoló Benedekkel, Ferenc pápa, a történelem első jezsuitából lett egyházfője sok olyan kritikát kap, hogy túl „modernista”, túl sok kompromisszumot tesz a szekuláris világ felé – de a merészebb, újszerűbb egyházi kommunikáció mögött ott van ez a jezsuita hagyomány is.
Miközben az európai százéves háború állapotaira emlékeztető XVI. századi Japán zavaros viszonyait eleinte ügyesen használták ki a keresztény missziók, a rákövetkező nemzetegyesítés során gyorsan ellenségek lettek belőlük. Ez némileg a keresztény hatalmak közötti ellenségeskedésekkel is összefüggött: miközben az 1543-ban Japánba érkező portugálok a jezsuitákat patronálták, a nagy rivális spanyolok a dominikánusokat és a ferenceseket favorizálták. Miután a két ország között a világot felosztó tordesillasi szerződésben a pápa Japánt névlegesen a portugáloknak adta, negyven évig a jezsuitáké volt az egyetlen keresztény misszió az országban, később azonban a spanyolok visszalobbizták magukat, majd két protestáns hatalom, Anglia és Hollandia (később ők voltak az egyedüli európai kereskedők, akik japán bezárkózása után is maradhattak) is bejelentkezett.
Kicsit ők is segítettek, hogy az anarchikus Japán egyesítője, Toyotomi Hideyoshi a jezsuiták ellen forduljon. Történt ugyanis, hogy egy hajótörött spanyol galleon kapitánya, hogy növelje esélyeit némi kárpótlásra a tönkrement rakományáért cserébe, azzal igyekezett megnyerni az új japán nagyúr bizalmát, hogy a misszionáriusok hódító terveiről beszélt neki. Bár mint ismert, a kereszténység terjesztése és a kolonializmus szoros szövetségben működött sok felé, akkor és ott ez inkább fikció volt – az idegen befolyástól tartó új japán nagyúrnak nem kellett kétszer mondani.
1597-ben 26 japán „kirishitant” (a portugál cristão, keresztény szóból) feszítettek keresztre Nagaszakiban – ezzel kezdődött az a brutális keresztényüldözés, ami aztán a Scorsese-film történetének alapját is adja. „Ha csak az Úr különleges gondviselése nem óv meg bennünket, emberi számítás szerint kevés remény van rá, hogy üldöztetésünk a közeljövőben véget ér. Valójában az Úr már idáig is megmutatta segítségét az Ige szolgáinak védelmezésében, nélküle már elfogtak volna bennünket, annyi kém és áruló feni ránk a fogát.”
Itt a legsúlyosabb és megbocsáthatatlanabb bűntett egy pap bujtatása
– írta haza a portugál Cristóvão Ferreira atya. Amikor ő 1632-ben a misszió vezetője lett, már tetőfokára hágott a keresztényüldözés. A japán inkvizítorok elsősorban keresztény papokat akartak rábírni hitük megtagadására, hogy így roppantsák össze a hívő közösségeket. A padrék fejére magas pénzdíjakat tűztek ki, a híveket pedig keresztre feszítettek vagy lefejezték – vagy addig kínozták, amíg meg nem tagadták „Deuszut”, a keresztény istenséget.
Volt, akit negyven napra kötöztek ki, de új kínzási formát is bevezettek. A filmben is rekonstruált, az európai beszámolókban fossa néven emlegetett tortúra alanyait napokon át lógatták fejjel lefelé egy sötét gödörbe; hogy a fejükbe szökő vér miatt ne ájuljanak el túl hamar, sebet ejtettek a fülük mellett – a vér napokig csöpögött, mire elvéreztek vagy elvesztették eszméletüket a kimerültségtől és reménytelenségtől – vagy pedig megtagadták a hitüket.
A japán inkvizíció legnagyobb fogása maga a jezsuita misszió vezetője, a portugál Cristóvão Ferreira atya lett. Amikor elfogták, őt is ennek a kínzásnak vetették alá, ő pedig 36 évnyi jezsuita szolgálat után megtagadta a kereszténységet. A japán propaganda maximálisan kihasználta ezt a sikert: az atyának japán nevet és feleséget adtak, majd pedig, legalábbis az állami források szerint, vallási ellenőrnek és kémnek használták a keresztények ellen. Az biztos, hogy a külsőleg japánná lett Ferreira keresztény szövegek japánra fordításában segédkezett az inkvizíciónak, és fennmaradt egy kereszténységet elítélő könyv is, melyet állítólag ő írt, immáron zen buddhistaként.
Éveken át terjesztettem a (keresztény) propagandát, miközben keresztül-kasul utaztam keletről nyugatra, éhség, szomjúság és más veszedelmek között, hegyekben és erdőkben bujdokolva, a törvény tiltásával szembehelyezkedve. Látván azonban a japán életet és megismerve a konfucianizmus, a buddhizmus és a taoizmus tanításait, lassan felfogva ezek igazságának szerény töredékét, hibáimat megbánva leszámoltam tévedéseimmel. Végül elhagytam a kirishitan hitet és megtértem a buddhizmusba
– áll a könyvben. Nem tudni, mennyi volt ebben a valóság és mennyi a propaganda túlzása. Az biztos, hogy a japán keresztényellenes politika intenzíven használta Ferreira történetét, miközben a nyugati tudomány közvetítőjeként is ismert lett a neve.
A vezető egyházfi hitehagyásának híre bejárta Európát is. A jezsuiták háromszor is megpróbáltak kapcsolatba lépni Ferreirával – a Némaság sztorija, annak külső rétege éppen erről szól néhány fikciós elem betoldásával. Az tény, hogy a Ferreira keresésére érkező papokat Japánban megkínozták és kivégezték – a kínzásokon a helyi dokumentumok szerint maga Ferreira is részt vett. Más, vele találkozó kinti európaiak eközben azonban arról számoltak be, hogy a hittagadó padre belül továbbra is hívő ember maradt, aki mélyen szégyelli magát a rákényszerített aposztázia miatt. Az 1650-es években a keresztény Európát felvillanyozó újabb hír érkezett Japánból: eszerint az agg Ferreira halála előtt bűnbánatot gyakorolt és visszatért a keresztény hitre. Ismételten megkínozták, majd, mivel másodszor már nem adta fel a hitét, titokban kivégezték. Hogy valóban így történt-e, nem derül ki teljes bizonyossággal a forrásokból, a Scorsese-film befejezése pedig tovább csavar azon, hogy megmaradhat-e a belső hit a hatalom által kikényszerített külsőségek mögött.
Az már történelmi tény, hogy az ezután még több, mint két évszázadig, a meidzsi nyitás utánig tartó vallásüldözés ellenére is maradtak bujkáló keresztények Japánban. Mindentől elzárva, fennmaradt egy 30 ezres kis keresztény közösség az illegalitásban – több, mint két évszázadon át. Ők a kakure keresztények, akik titokban, életüket kockáztatva tartottak ki a hitük mellett.
A Némaság maga is épít a kakure hagyományokra. A kereszténység egészen különleges, szóban áthagyományozott formájáról van szó, ami a Bibliától és papoktól való hosszú elzártság közben annyira átalakult, hogy az is kérdéses, lehet-e itt még kereszténységről beszélni. A kakuréknál a keresztény mártírokra való emlékezés összeolvadt a japán őskultusszal, a szentáldozás kenyér és bor helyett szaké és pálmalevélen kínált rizzsel történik. Az imádságok, már csak a hatóságok megtévesztése miatt is, buddhista énekekhez, a szentek alakjai a bodhiszattvákhoz hasonultak, Szűz Mária alakja pedig a buddhista Kannon istenséghez konvergált. Miközben titokban továbbadták a latin nyelvű imádságokat, a homályos jelentésű szavak egyre inkább eltorzultak, az üdvözlégy („Ave Maria gratia plena dominus tecum benedicta”) „Ame Maria karassa binno domisu terikobintsu“ lett. A kakure keresztények közösségei mára szinte teljesen felolvadtak a hivatalos kereszténységben – két utolsó papjuk elmúlt kilencvenes éves, és nem beszélnek egymással.
Meg lehet-e taposni Krisztus képmását, ha ezzel életeket mentek meg? El szabad árulni a hit formáit, ha úgy hallom, maga Krisztus kér rá? Hol a határ lelkiismereti döntés és a tanítás követése között? Hogy élheti ezt meg ezt egy pap, ha a kínzások közben magát Krisztussal azonosítja? Megváltás, árulás, bűntudat és bűnbocsánat; félelem és elhivatottság, hit és kétség áll a film középpontjában, egy igazi határhelyzetben. De hogy meddig mehet el valaki az alkalmazkodásban úgy, hogy ne adja fel önmagát, mennyire idomulhat, hogy átmenjen az üzenete, hol a határ tartalom és forma, a belső mag és a felszín külsőségei között, a világi életben is alapkérdés lehet. Hogy ezt egy spirituális nyelvet használó film képes-e ma közvetíteni, részben az a kérdés, amiről maga a film is próbál szólni.
(Borítókép: Részlet a Némaság c. filmből Fotó: Outnow.ch)