Mit jelentett pontosan a reformáció, és miért lett ennyire jelentős?

Lényegében a nyugati kereszténység felbomlását harangozta be. A 15. század folyamán számos reformkísérlet történt az egyház megtisztítására, de a 16. század elején Luther Márton már a vallási dogmák átalakításának programjával lépett fel. Nagyjából mindenki egyetértett abban, hogy az egyház bizonyos intézményei, képviselői korruptak, ám Luther nem ezt a jelenséget támadta, hanem azokat az alaptételeket, amelyeken a nyugati katolikus kereszténység csaknem ezer esztendőn át nyugodott.

Európa szívében repedés keletkezett: az északi és a keleti vidékek a katolicizmust elutasítva a reformáció felé fordultak, s ezután már két különböző féle keresztény életformát tartottak üdvözítőnek. A protestantizmus a Bibliára és a laicizmusra támaszkodott, míg a katolicizmus igyekezett megerősíteni az előző ezredévben megcsontosodott struktúrát.

A katolikusok szakramentális alapokon építkeztek, azaz a lelki, vallási igazságok anyagi természetű átadását hangsúlyozták, hívén abban, hogy a krisztusi áldozat a mise folyamán is jelen van, az oltáriszentség a Megváltó testévé és vérévé változik. A legtöbb reformátor azonban elvetette a materiális értelmezést, s úgy érvelt, az eucharisztia üzenete szimbolikus. A külsődleges jeleket, szobrokat és ereklyéket nem tartották fontosnak, a hét szentséget kettőre, a keresztségre és az eucharisztiára csökkentették. Jelentős különbség az is, hogy míg a katolicizmus a keresztény főhatóságot a pápaságba, az egyházba és annak képviselőibe helyezte, addig a protestantizmus a Biblia lapjaiba.

Milyen vallási változásokat jelentett ez Angliában?

Az 1520-as évek Angliája, már VIII. Henrik uralma idején – meglepő módon – a katolicizmus virágzását hozta. A király protestánsokat égetett meg amiatt, hogy tagadták Krisztus jelenlétét a két szín alatti áldozásban, sőt még írt – vagy íratott – is egy vitairatot Luther Márton ellen.

Az 1520-as évek végén azonban Henriket már komoly aggodalommal töltötte el, hogy miként szabaduljon meg feleségétől, Aragóniai Katalintól. A pápai érvénytelenítésben bízott, hogy azután az egyház áldásával újraházasodhasson, ám a politikai körülmények miatt erre nem kínálkozott esély, a pápa ugyanis Katalin unokaöccsének, V. Károly német-római császárnak a fogságában volt. Végül Henrik elszakította a Rómához fűződő köteléket, s a pápaság korábbi egyházjogi funkcióit a koronára ruházta át.

Halála után az angol püspökök két táborra szakadtak: az új eszméket magukévá tévő radikálisokra, így Latimerre és Thomas Cranmerre, valamint azokra a konzervatívokra, akik korábban beletörődtek a reformokra, de szívükben katolikusok maradtak. VI. Eduárd uralkodása alatt (1547–1553) a katolikus pártot legyűrték, az ifjú király ugyanis meggyőződéses protestáns volt, s szélsőségesen radikális reformokat léptetett életbe, a misét például eltörölte és egy egyszerű protestáns úrvacsorát állított a helyére. Ha Eduárd nem hal meg olyan fiatalon, nagy valószínűséggel a püspöki kart is eltörölte volna.

A drasztikus reformnak megálljt parancsolt a pápai fennhatóságot a szigetországban öt évre helyreállító katolikus I. Mária trónra kerülése (1553–1558). Kétség sem fér hozzá, ha tovább marad hatalmon vagy akad törvényes örököse, az Európán végigsöprő ellenreformáció Angliára is átterjedt volna.

Utódja, I. Erzsébet (1558–1603) ugyan elkötelezett volt a protestantizmus visszatérése mellett, de a rituálék kedvelőjeként útját állta a további reformoknak is. Ebben az értelemben ő volt az anglikán egyház közbülső pozíciójának feltalálója, amelyben a dogmákra vonatkozó reform a külsőségek tradicionalista gyakorlatával keveredett.

Mennyiben állt az angol reformáció mögött az uralkodói hatalom, és mennyiben a vallási doktrína?

Bár az uralkodók maguk is őszintén hittek, a vallási meggyőződés kiváló fogasként szolgált a királyi hatalom felaggatására. Jó példa erre VIII. Henrik, aki némileg misztikus, alapvetően mégis konzervatív vallási nézeteket vallott. Rituális és szakramentális tekintetben katolikus maradt, ám a királyi fennhatóság miatt a protestantizmus a koronához való hűséggel azonosult. Amikor Henrik „Isten szavára” hivatkozott, a királyi felsőbbséget értette ezalatt, vagyis egyenlőségjelet tett a királynak és az Istennek való engedelmesség közé. A henriki reformáció kétségtelenül hatalmi konszolidáció volt, melyet nem a dogmák, hanem a fiúörökös iránti igény vezetett.

Miként érintette mindez az egyszerű emberek mindennapi életét?

Az összekapcsolódó társadalmi és vallási élet elemeire hullt. A reformáció előtt sokkal több ember vett részt a helyi egyházközségek tevékenységében és rituális gyakorlatában: gondozta a templomkörzetet, ifjúsági csoportokat, táncköröket és egyéb társadalmi eseményeket szervezett. Ha valaki betagozódott valamilyen szinten az egyház életébe, az lehetőséget kínált számára, egyfajta tanoncidőt, melynek révén elsajátíthatta a közösségben való érvényesülés módjait. A reformáció mindezt eltörölte, az ifjúsági csoportok vagy teljesen eltűntek, vagy világi formát kezdtek ölteni.

A katolicizmus idején az elhunytakat a közösség részének tekintették. Az egyik legdöbbenetesebb változást az jelentette az egyszerű emberek számára, hogy a reformáció nevében megtiltották, hogy eltávozott családtagjaikért imádkozzanak. Kálvin mozgalmat indított, hogy az özvegyek ne tegyenek gyertyákat meghalt férjük sírjára. Ezek a tényezők nagyon mély hatással voltak az emberek lelkére.

Ugyanakkor számos tekintetben jól jártak a reformációval. Mivel az nagy hangsúlyt fektetett a Biblia-olvasásra, jelentősen növelte az írni-olvasni tudók számát. Az angol klérus színvonala is emelkedett: egyre jobban elvárták, hogy felsőfokú végzettséggel rendelkezzenek, belekóstolva a szabad művészetekbe és a vallási katekézisbe. A 17. század közepére az angol egyház szolgáinak többsége egyetemet végzett, s ez jelentős előrelépésnek számított.

Miként érintette a reformáció Anglia és a kontinens kapcsolatát?

Nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy ez volt az eredeti brexit. A VIII. Henrik-féle anglikanizmus fundamentuma az a meggyőződés volt, hogy Anglia önálló birodalom, és angol ügyekben semmilyen külső hatóság nem illetékes. A nemzetállam – amely egyedül határozza meg és dönti el a dolgait – koncepciója gyökeresen új volt, radikálisan eltérő a középkorban megszokottól, amikor a kereszténység nemzetköziségét hirdették. A brexit megmutatta, hogy a nemzeti értékek és a kontinenstől való kulturális elkülönülés érzése mélyen gyökerezik Angliában – s ennek egy része igenis a reformáció öröksége.

A teljes interjú a BBC History 2017. áprilisi számában olvasható.