Mintegy 24 ezer évvel ezelőtt Észak-Amerika nagy részét vastag jégtakaró borította, a legutóbbi jégkorszak (Würm-glaciális) ugyanis nagyjából ekkor ért a tetőpontjára. Néhány vadász azonban menedékre lelt a mai Yukon-vidék északnyugati részén található Bluefish-folyó apró barlangjaiban. Elejtettek, majd éles kőszilánkokból álló szerszámaik segítségével feldaraboltak egy Yukon-őslovat (Equus lambei).

Amikor kivágták a ló egyik legízletesebbnek tartott részét, a húsos nyelvet, a halott állat állkapcsán jellegzetes karcolásokat ejtettek. Évezredek teltek el, ám csupán napjainkban sikerült felfedezni elődeink nyomait a barlangban talált csontmaradványokon. A Montréali Egyetem doktorandusza, Lauriane Bourgeon mikroszkópja alatt lett figyelmes a bemetszésekre, és ezután több évig tartó kutatás vette kezdetét.

Pedig a csontmaradványok – a mintegy 36 ezer darabból álló kollekció, amelyben mamut, bölény, ló és egyéb töredékek is akadtak – nem számítottak új leletnek: évtizedek óta porosodtak a Kanadai Történeti Múzeum raktárában, ugyanis a Jacques Cinq-Mars vezette régészeti expedíció 1977 és 1987 között gyűjtötte őket. Cinq-Mars azzal az elmélettel állt elő, hogy a Bluefish-barlangok – három, 10 és 30 köbméter közötti méretű, azaz igen kicsiny üreg – legalább 30 ezer éves emberi tevékenység nyomait őrzi. Elméletét azonban kevesen vették komolyan, hiszen emberi településekre utaló jeleket korábban mindössze három helyen fedeztek fel Alaszkában, s ezek mindegyike nagyjából 14 ezer évvel ezelőttre datálható.

A gyanús vésetek alaposabb radiokarbon-vizsgálatot tettek szükségessé, így a Montréali Egyetem kutatói – Bourgeon és témavezetője, Ariane Burke, az antropológiai tanszék professzora – az Oxfordi Egyetem laboratóriumához fordultak. Thomas Highammel, az Oxfordi Egyetem professzorával közösen publikált tanulmányuk, amely a rangos PLOS ONE online tudományos folyóiratban jelent meg, alaposan körüljárva a témát két fontos következtetésre jut.

Genetikai izoláció?

Az egyik, hogy Cinq-Mars feltevése nem teljesen alaptalan, hiszen az eddig valószínűsített 14 ezer évnél csaknem 10 ezer évvel korábban is élhettek emberek Észak-Amerikában. Az analizált maradványok közül 15-nél olyan jelekre bukkantak a tudósok, amelyek emberi kéztől eredtek, további 20 esetében pedig valószínűsítették az emberi tevékenységet.

„Egy sor V-alakú vonalat fedeztünk fel a csontok felületén – nyilatkozta Burke professzor –, amelyek állatnyúzásra használt kőeszközöktől származtak. Ezek pedig kétségkívül emberek által okozott vágások.” A ragadozók által ejtett nyomok ugyanis inkább U-alakzatúak, és szélesebbek, valamint sekélyebbek is az emberi eredetűeknél, emiatt a kettőt jól meg lehet különböztetni egymástól. A radiokarbon-vizsgálatra küldött hat csontmaradvány közül ugyan a legfiatalabb egy 12 ezer éves rénszarvas (karibu) csont volt, a legidősebb azonban egy 24 033 és 23 314 éves kor közé sorolható lóállkapocs, amelynek esetében a nyelv kivágása okozta a csont sérülését.

„Felfedezésünk megerősíti a korábbi elemzéseket, és bebizonyítja, hogy Kanadában ez volt a legkorábbi ismert emberi lakhely” – jelentette ki a Montréali Egyetem professzora. „Egyben megmutatja azt is, hogy Kelet-Beringia az utolsó jégkorszak idején lakott volt.”

Ez ugyanis a másik jelentős hozadéka a tanulmánynak: a kutatók állásfoglalása szerint megerősíti a beringiai genetikai izoláció elméletét. Beringia (egy hatalmas földterület, amely a szibériai Léna-folyótól a kanadai Mackenzie-folyóig terjedt – ma már nagy része víz alatt fekszik) a legutóbbi jégkorszak idején egyfajta menedéket jelentett egy néhány tízezer fős népességnek, amely 23–15 ezer évvel ezelőtt (vagy valamivel korábban) földrajzi és genetikai értelemben is elszigetelődött környezetétől. Az erre vonatkozó archeológiai leletek igen szórványosak voltak eddig, de talán éppen a Bluefish-barlangban felfedezettek jelentik a hiányzó láncszemet.

„Az, hogy emberi kultúrára utaló tárgyi leleteket nem találtunk, nem jelenti, hogy nem élhettek itt emberek – fejtegeti Bourgeon. – Természetesen a kicsiny, nagyon mozgékony vadászcsoportok nem sok nyomot hagynak maguk után.” A feltételezhetően Beringia középső részéről, magterületéről évszakosan kirajzó vadászcsoportok hagyhatták ott jelenlétük nyomait a Bluefish-barlanghoz hasonló, időszakosan lakott helyeken. A lakhatatlan sztyeppék, gleccserek által a többi népességtől elválasztott beringiaiak később nyugatabbra, illetve délebbre húzódva a csendes-óceáni partok mentén népesíthették be az észak-, illetve dél-amerikai kontinenst.

Vitás kérdések

A Beringia-elmélet egyik támogatója, John Hoffecker egyetért a tanulmány szerzőivel abban, hogy vágásnyomokat őrző csontleletek az első betelepülések emlékei lehetnek. A Coloradói Egyetem régészét Cinq-Mars eredeti, nem publikált feljegyzései győzték meg a 24 ezer évvel ezelőtti emberi jelenlétről, melyek szerint a kőszerszámokat a barlangok legrégebbi, legmélyebb rétegében találták meg. A kőeszközök egyébként önmagukban is érdekes leletegyüttesnek számítanak, hiszen kialakításukban a kelet-szibériai Gyuktaj-kultúra hasonló tárgyaira emlékeztetnek.

Ugyanakkor nem mindenki lelkesedik feltétel nélkül a tudósok által feltárt új összefüggésekért. A Fairbanksi Alaszka Egyetem régésze, Ben Potter már több kutatást is végzett Alaszkában azzal a céllal, hogy 14 500 évesnél idősebb települések nyomaira bukkanjon, eddig azonban nem járt sikerrel. Ugyan érdekesnek találja a Montreali és az Oxfordi Egyetem közös vizsgálatát, érvelése szerint a kevés számú csont, amelyen bemetszés látható, valamint az egyértelmű bizonyíték hiánya, hogy a kőszerszámok ugyanebből az időszakból származnának, kétségessé teszi az eredményt.

A legtöbben egyetértenek abban, hogy a Bluefish-barlangokkal kapcsolatos felfedezések még egy darabig vita tárgyát képezik majd tudományos körökben. Bourgeon ugyanakkor hozzáteszi: szilárd meggyőződése, hogy az őskori vadászok által hátrahagyott nyomok csekély mennyisége ellenére előbb-utóbb több régészeti bizonyíték lesz birtokunkban Észak-Amerika első felfedezéséről.