„Április másodika volt ezen a napon, hétfő, tündöklő tavasz. Kossuth koporsóját hintóra emelték a Múzeum előtt. A hintó előtt tizennyolc koszorús kocsi, körülbelül kétezer koszorúval. Aztán Vasvári Kovács József, egykori 48-as honvéd, akit a kitűnőbb hazafiak temetésén önkéntesen vállalt szereplése miatt a »nemzet funerátorának« neveznek: a koporsókocsi elé áll az egyszerű fejfával, amely a halott nevét mutatja, amely fejfa kis- és nagyemberek holtát egyformán hirdeti. »Kossuth Lajos. Élt 92 évet.« Az ősz szakállú Vasvári Kovács viszi a fejfát, miközben hangosan sír. A sírás közben megcsukló öreghangon mondogatja, hogy többé senkit se temet Kossuth után” – írja Krúdy a korabeli leírások alapján Kossuth temetéséről (az akkor 15 éves író nem volt jelen a nagy eseményen).
De ki lehetett ez a mai füllel furcsa néven emlegetett figura? Azt, hogy Krúdy fantáziájának szülötte lenne, kizárhatjuk, mivel több korabeli forrásban is említik Vasvári Kovács Józsefet, sőt 1894-es haláláról a lapok is tudósítottak, felemlegetve sajátos, önként vállalt „hobbiját”.
A nemzet későbbi funerátora 1832-ben, Pakson született, egy megyei orvos tizenkét gyereke közül a nyolcadikként. Ugyan Krúdy ’48-as honvédi szerepét emeli ki, valójában a színészet volt Vasvári életének meghatározója, már egészen fiatalon színi pályára vágyott, amatőrként fel is lépett, ahol tudott. A gond csak – apja rosszallása mellett – az volt, hogy a fiatalembernek nem volt igazán átütő tehetsége a mesterséghez. Ez talán kedvét szegte volna egy kevésbé elhivatott embernek, de nem Vasvárinak, aki 1851-ben csatlakozott Bács Károly a Dunántúlt járó vándorszínész-társulatához, a következő évben pedig már a vidéki színjátszás egyik legfontosabb, Szőllősy Mihály és Szuper Károly igazgatása alatt működő társulatánál tűnt fel. 1856-ban Latabár Endre, majd két évvel később Molnár György keze alá kerül, egy kolozsvári kitérő után végül a Nemzeti Színház kardalában kötött ki, ahol 1870 és 1875 között lép fel.
A színészkörökben Kóbi becenéven is ismert Vasvári túlnyomórészt csak epizódszerepeket kapott, igazából csak néhány zsánerszerepet tudott jól eljátszani. „Kántorszínésznek is hívták, mert szerette és sikerrel is adta a falusi kántorokat. Kántortánca igen komikus volt” – írja róla Kassai Vidor, jóval sikeresebb kollégája. Egyetlen főszerepét is ennek köszönhette, az 1862-ben bemutatott, Allaga Géza írta A szerelmes kántor címszerepét játszotta, de áttörést ez sem hozott számára, pedig egyesek szerint e darab tekinthető az első magyar operettnek.
„Fölfogása, következtető- vagy ítélőképessége semmi, csak a roppant szereplési és feltűnési vágy volt meg benne, s ez nem is hagyta nyugodni mindaddig, míg híres ember nem lett belőle. […] Hogy föltűnjék, oltott tüzet, mentett embert, tüntetések alkalmával volt lármás hazafi (mindenkor magyar öltözetben), vitte a zászlót, tartott beszédeket – akár hallgatták, akár nem” – folytatja Kassai. Nyilvánvalóan ez a csillapíthatatlan szereplési vágy csinált belőle funerátort is, azt azonban nem tudjuk pontosan, mikor szerepelt e minőségében először. Az első tudósítások is már mint régóta létező „intézményt” emlegetik, de valószínűleg az 1880-as években lett a közfigyelemre számot tartó temetések állandó szereplője.
„Emlékezete bizonyára több nemzedéket fog túlélni, sokáig felejthetetlen lesz előttünk funeratori megjelenése, amint mentésen, attilásan, lenge ezüst fürtökkel vezette a gyászmenetet, piros arcán őszinte meghatottsággal és kezében fakereszttel. Jogos művészi büszkeséggel és egyenletes ritmusú léptekkel vezette jeleseinket a túlvilág földi kapujához. Több méltósággal s meghatóbb külső dísszel e tisztet kevés ember töltötte be. Különös idealizmus lakott benne: szolgálatokat tenni olyan embereknek, a kik azt soha nem viszonozhatják” – szólt a Pesti Napló nekrológja, miután Vasvári a nagy-surányi színészotthonban meghalt.
Nem tudjuk, temetésén ki vezette a gyászolók menetét végső nyughelyéhez.