Thor Heyerdahl norvég kutató-kalandor éppen 70 éve indult neki Peruból a Csendes-óceánnak egy szál tutajon, hogy a hónapokig tartó életveszélyes úttal bizonyítson egy tudományos tézist. Bár a Kon-Tiki expedíció sikeres volt, a tudomány azóta se fogadja el az indiánok és polinézek általa felvázolt alternatív történelmét. A távoli civilizációk népszerűsítésében viszont úttörő volt. Odin főistent már nem volt ideje megtalálni.
A norvég Thor Heyerdahl eredetileg zoológusnak készült, de az emberek már az egyetem alatt elkezdték jobban érdekelni az állatoknál. Az első feleségével 1936-ban még azért költözött a Marquises-szigetekre, hogy az Oslói Egyetemnek gyűjtsön rovarokat, de fokozatosan inkább a polinéz civilizáció története kezdte izgatni.
Fejébe vette, hogy a csendes-óceáni szigetvilág lakói, a polinézek az elfogadott feltevésekkel szemben nem is Délkelet-Ázsiából, hanem éppen a másik irányból, Dél-Amerikából származnak. A teóriáját a kortársai először annyival intézték el, hogy az indiánok még csak el se juthattak volna a szigetvilágig az akkori eszközeikkel. Heyerdahl ezt tapasztalati úton akarta cáfolni, ezért úgy döntött, maga teszi meg az utat az akkori feltételekkel.
Bár az antropológiai érdeklődését ideiglenesen elfojtotta az időközben kitörő második világháború, a leszerelés után belefogott az expedíció szervezésébe. Egy kis csapattal megépítette a Kon-Tikinek elnevezett autentikus indián tutajt, és 1947-ben, 33 évesen neki is vágott a 8 ezer kilométeres útnak.
Heyedahl elméletének lényege, hogy az amerikai őslakosok két hullámban népesítették be a polinéz szigetvilágot:
Az amerikai hódításra utaló legszembetűnőbb jelek egyike szerinte néhány Dél-Amerikában őshonos növény, például az édesburgonya jelenléte Polinéziában. Szintén beszédesnek találta a Húsvét-sziget híres moai szobrai és a Titicaca-tó partján fekvő Tiahuanaco preinka kőszobrai közötti hasonlóságot. De leginkább egyes polinéz és perui mítoszok egybevágása izgatta a fantáziáját.
Az inka mitológia Virakocsa nevű napistenének másik neve Kon-Tiki volt. Az inkák szerint ő vezette azt az előttük Peruban, a Titicaca-tó partján élő népet, akiknek világos bőre és hosszú szakálla volt. A történet szerint ezt a titokzatos népet egy helyi törzsfőnök megtámadta és lemészárolta, de Kon-Tikinek és néhány társának sikerült a tengerpart felé menekülni, majd nyugat felé elhajózni.
Heyerdahl szerint amikor a spanyol hódítók megérkeztek, az inkák nekik is meséltek ezekről az előttük a területet uraló fehér istenségekről. (Ami egyébként vitatott.) Azt is felidézi, hogy amikor az európai felfedezők először érték el a csendes-óceáni szigetvilágot, meglepődtek, hogy a helyiek egy részének világos bőre és haja volt, miközben a polinézek többségét inkább aranybarna bőr és fekete haj jellemezte. Heyerdahl szerint a világos bőrűek vissza tudták vezetni az őseiket egészen az első telepesekig, akik a mondáik szerint keletről, egy napégette, hegyes vidékről érkeztek a tengeren át. A Húsvét-sziget lakóinak egy másik mondájába, a hosszúfülűek (hanau eepe) és a rövidfülűek (hanau momokó) harcában is az elmélete igazolását, a két amerikai hullám telepeseinek konfliktusát látta bele.
A szakértők akkoriban nagyjából annyival elintézték az egész históriát, hogy az indiánok korabeli tutajai nem is lettek volna alkalmasak az óceán átszelésére, úgyhogy már csak ezért se nagyon van miről beszélni. Heyerdahl ennek az ellenérvnek a megdöntése érdekében vágott bele a kockázatos expedícióba.
Hogy a korabeli feltételeket reprodukálja, Heyerdahl és kis csapata igyekezett mindent úgy csinálni, ahogy az indiánok is csinálták volna. A tutajt egy könnyű, rugalmas anyagból, a Dél-Amerikában honos balsafából készítették, amelyet valóban használtak hajózáshoz az őshonos népek – a neve is innen ered: spanyolul tutajfa.
Az építkezést a spanyol hódítók inka tutajokról készült rajzai alapján végezték. Kilenc darab 60 centiméteres átmérőjű rönköt erősítettek egymáshoz kenderkötéllel és korabeli szerszámokkal. A leghosszabb rönk 14 méteres volt. A szerkezetet keresztfákkal erősítették meg, és egy banánlevelekkel fedett bambuszkabint is építettek rá.
Az expedíció 1947. április 28-án indult a perui Callaóból, Heyerdahl öt társával és egy papagájjal vágott neki – utóbbi vált az út egyetlen áldozatává. Heyerdahl egyébként nem éppen a legtesthezállóbb hobbit találta meg magának: nemhogy hajózni, de úszni se tudott, gyerekkorában még majdnem vízbe is fulladt, így nem egykönnyen vette rá magát a hosszú vízi utazásra. Bár volt náluk egy rádióadó, a navigáláshoz csak a természetet használták. Vittek magukkal némi élelmet is, de nagyrészt az éjszakánként a fedélzetre vetődő és a gerendák közé úszó halakat ették.
Végül 101 nappal és 8 ezer kilométerrel később ért véget az útjuk. A Francia Polinéziához tartozó Tuamotu-szigetekig jutottak, ahol augusztus 7-én a Raroia-atollnak ütköztek, és bár a Kon-Tiki nem élte túl a becsapódást, a legénységet épségben mosta partra az ár.
Az expedició sikere óriási szenzáció volt. Heyerdahl könyvét hetven nyelvre fordították le, az útról készült 1951-es dokumentumfilm Oscar-díjat nyert, még a sztorit feldolgozó 2012-es norvég kalandfilm is Oscar-jelölést kapott. Magát az utat később többen is megismételték, köztük 2006-ban Heyerdahl unokája is.
A siker ellenére viszont a legtöbb antropológus ma is úgy gondolja, hogy Ázsia felől népesítették be a szigetvilágot. Heyerdahl kalandos expedíciójával a sokkal unalmasabb, de annál alaposabb régészeti, genetikai és nyelvészeti bizonyítékok állnak szemben. Azt ugyan bizonyította, hogy a dél-amerikai indiánok akár meg is tehették volna a Polinézia benépesítéséhez vezető utat, de azt nem, hogy ezt tényleg meg is tették. Későbbi kutatók nagyrészt komolytalannak tartották Heyerdahl elméletét, a könyveiről pedig azt tartották, hogy szórakoztató irodalomnak izgalmasak, tudományos munkaként viszont kevésbé állják meg a helyüket.
A neve a kétezres években került újra elő friss kutatások kapcsán. 2011-ben egy szintén norvég kutató, Erik Thorsby felfedezése járta be úgy a világsajtót, mint az első tudományos bizonyíték Heyerdahl elképzeléseire.
Thorsby 1971 és 2008 között olyan húsvét-szigetiektől gyűjtött vérmintákat, akiknek az ősei nem keveredtek a szigetre látogatókkal, majd elemezte a DNS-üket. A legtöbbjük tisztán polinéznek bizonyult, de néhány mintában olyan géneket talált, amilyenekkel korábban csak amerikai őslakosok vérében találkoztak a kutatók. Thorsby arra jutott, hogy a dél-amerikaiak már a Húsvét-sziget európai felfedezése, vagyis 1722 előtt eljuthattak Polinéziába. Más tudósok szkeptikusan fogadták mindezt, és Thorsby eredményei nem győzték meg őket arról, hogy a keveredés ne történhetett volna jóval később.
De még ha teljesen el is fogadjuk, ez a felfedezés se igazolja Heyerdahlt, mert azt nem cáfolja meg, hogy az első betelepülők Ázsia felől érkeztek, és az ő hatásuk dominálta a szigetvilágot. Még maga Thorsby is csak annyit állapított meg: “Heyerdahl tévedett, de nem teljesen.” A gének egyébként fordított úton is kerülhettek a Húsvét-szigetre: Chilében talált csirkecsontok alapján kutatók még 2007-ben megállapították, hogy polinézek már Kolumbusz előtt elérték Dél-Amerikát, és nem kizárt, hogy vissza is térhettek onnan.
A Húsvét-sziget és Dél-Amerika népei közötti kapcsolat történetén azóta is elvitatkoznak a tudósok, és pár évente mindig jönnek újabb eredmények, de Heyerdahl elképzeléseit a mai napig nem igazolta senki.
Bár a leghíresebb útja a Kon-Tiki expedíció volt, Heyerdahl ezután még több hasonló projektbe vágott bele. 1955-ben még a Húsvét-szigetre tért vissza, de 1969-ben már azt próbálta bizonyítani, hogy az Atlanti-óceánon keresztül is lehetséges volt a kapcsolatteremtés a távoli civilizációk között. Ezúttal Marokkóból Amerikába indult el a Ra nevű, papiruszból készült hajóval, de ez 5 ezer kilométer után darabokra hullott. Egy évvel később viszont, a Ra II-vel már sikerült teljesíteni a 6,1 ezer kilométeres távot, 57 nap alatt sikerült elérni Barbadost.
Az utolsó hajós útjára 1978-ban indult, ekkor Irakból akart a Perzsa-öblön keresztül Indiába jutni, de végül csak Dzsibutiig jutott, ahol a környékbeli háborúk elleni tiltakozásul felgyújtotta a Tigris nevű hajóját. Később a Maldív-szigeteken vélte felfedezni a dél-amerikai indiánok őseit, de a világ minden táján kutatott, Tenerifén például piramisokat talált, és azt állította, hogy a sziget kereskedelmi bázis lehetett az Amerika és a mediterrán térség közötti ősi tengeri kereskedelemben.
Idős korára inkább a skandináv népek felé fordult a norvég kutató, és a skandináv mitológia történetei alapján eredt a vikingek őseinek nyomába. A mitológia főistene után csak Odin kereséseként emlegetett projekt során eleinte azerbajzsdáni ásatásokat végzett, később Oroszországban folytatta a kutatást.
Ezt a vállalkozását a tudomány még csak válaszra se nagyon méltatta. A megítélése jellemző Heyerdahl és a tudóstársadalom általános viszonyára is: tudománytalannak tartották, ahogy puszta véletlen egyezésekből indul ki, mindenféle anakronizmus fölött elegánsan átsiklik, a forrásait erősen szelektíven kezeli, és olvasmányos bestsellerekben ismerteti a regényes elképzeléseit, miközben a tudományos kritikát jórészt figyelmen kívül hagyja.
A tudományos ellentmondások ellenére Heyerdahlnak kulcsszerepe volt az ősi kultúrák és egzotikus civilizációk iránti széles körű érdeklődés felkeltésében, és általában az antropológiai kutatások népszerűsítésében is, mindeközben pedig megalapozta a kísérleti régészet irányzatát.
És a nagyívű, bár a tudományosból olykor fantasztikusba hajló történelmi kutatásai mintegy melléktermékeként fontos aktivistamunkát végzett. Az utazásai során szembesült az emberi szennyezés pusztításával – a Ra II útján például tengerihulladék-mintát gyűjtött az ENSZ-nek –, emellett az óceáni élővilágról is értékes megfigyeléseket tett, a hírnevét pedig rendszeresen felhasználta a környezetvédelem népszerűsítésére.
2002-ben agytumort találtak nála, az olaszországi villájában halt meg. Több egyetemen adományoztak neki tiszteletbeli címeket, az emlékét őrző oslói Kon-Tiki Múzeumban pedig a névadó hajó mellett a Ra II is látható. Még kisbolygót is elneveztek róla. A 2473 Heyerdahl leírása nekrológnak is beillik:
Elnevezve Thor Heyerdahl kimagasló norvég néprajzkutató és régész, bátor utazó és kitűnő író tiszteletére, akit az ősi tengeri útvonalak mentén tett expedíciói tettek híressé.
(Borítókép: A Kon-Tiki expedíció. Fotó: Keystone/Getty Images Hungary)