Ha Hódító Vilmos, a normannok vezetője veszít az 1066-os sorsdöntő hastingsi csatában, szinte biztosan az életével fizetett volna a kudarcért, ahogy ugyanazon év másik két sikertelen trónkövetelő hódítója, III. (Keménykezű) Harald norvég király és Tostig Godwinson. A normann hódítás előtti Angliában nem volt hagyománya a megvert ellenséggel szembeni könyörületességnek.

De tegyük fel, hogy Vilmos mégis túléli a vesztes csatát és hazajut Normandiába – egy újabb inváziónak ebben az esetben sem lett volna túl nagy esélye. Az 1066-os hadjárat a végletekig kimerítette a normannok erőforrásait. A hajók egy részét sietve tákolták össze, az élelmiszerkészleteket hónapokig gyűjtögették, a sereghez csatlakozott zsoldosokat fél Európából toborozták. Praktikus szempontokból is szinte lehetetlen vállalkozás lett volna mindezt újra összehozni.

Ennél is nagyobb, leküzdhetetlen akadályt jelentett volna a politikai támogatás hiánya. Sok normann előkelő már eleve ellenezte Vilmos 1066-os invázióját, túlságosan kockázatosnak ítélve meg a vállalkozást – sokan pedig arra hivatkoztak, hogy idegen földön nem kötelességük uralkodójuk zászlói alatt hadba vonulni. Az első próbálkozás kudarca után ezek a hangok nyilvánvalóan sokszorosan erősebben szólaltak volna meg.

Pápai támogatás ide vagy oda, Vilmos 1066-ban tulajdonképpen a csatamező istenítéletére bízta annak eldöntését, hogy jogos-e a trónigénye. Ha az angol király, II. Harold győzött volna Hastingsnél, a kortársak annak bizonyítékául fogadták volna el, hogy az Úr Vilmos ellen döntött.