Hetven évvel ezelőtt, 1947. május elsején tizenegy embert lőtt agyon és több tucatnyit megsebesített Salvatore Giuliano és bandája. Az Amerika-mániás bandita korábban azon ügyködött, hogy Szicília elszakadjon Olaszországtól és negyvenkilencedik tagállamként az Egyesült Államokhoz csatlakozzon, miután a szakadár mozgalom megbukott, már beérte azzal, ha elhallgattathatja, ahogy fogalmazott, a kommunista kutyákat. Az igazi rejtély az, ki állt a banda mögött.
1961-et írtunk már, hol volt már az a 14 évvel ezelőtti május elseje? Egyre több szicíliai családban volt már legalább egy Fiat 500-as, az eurovízión a tévé előtt drukkoltak Roberta Cortinak és az Al di lának, de végül Luxemburg nyert, a Palermo visszakerült a Serie A-ba.
Ebben az évben forgatta Francesco Rosi olasz rendező az 1947. május elsejei vérengzésről szóló filmjét; Salvatore Giuliano és bandája rálőtt a munkát és a szicíliai választásokat megnyerő kommunistákat ünneplő tömegre, és megölt 11 embert, köztük gyerekeket, 27 embert pedig megsebesített. A rendező ezer környékbeli parasztot kért fel statisztának, ők játszották a két hegy övezte, kietlen és sivár Portella della Ginestrában összegyűlt majálisozókat. Ami ezután történt, arról John Dickie számolt be a Cosa Nostra című könyvében, és ez látható a film 47. percében:
A második világháború után mozgalom indult, hogy a Földközi-tenger legnagyobb szigetét kiszakítsák Olaszországból. A függetlenséget a romantikus lokálpatrióták mellett a kommunizmustól és a magántulajdon eltörlésétől rettegő nagybirtokosok, valamint ugyanilyen okból a maffia is támogatta. Az amerikai szicíliai maffia is a függetlenség ügye mellett volt, kívülről mindez annyira komolyan nézett ki, hogy az éppen kialakuló nyugati világban kulcsfontosságú szereplőnek szánt Olaszországgal jó viszonyra törekvő amerikai külügyminisztérium leszögezte: nem, nem akarja Szicíliát az Egyesült Államok negyvenkilencedik tagállamává tenni.
A szicíliai szegények tömegei viszont a kommunizmussal szimpatizáltak, éppen olyan arányban, mint Olaszország többi részében. A nagyhatalmak hiába egyeztek meg arról, hogy Olaszország nem kerül vörös uralom alá, fennállt a veszélye annak, hogy legálisan, választási győzelmet aratva kaparintják meg a hatalmat.
A sokgyermekes parasztcsaládból származó Salvatore Giulianónak kiforrott világképe nem volt ugyan, de Amerikáért már a háború előtt, gyerekként is bolondult. A szövetségesek inváziója után kezdődött bűnöző pályafutása, amikor lelőtt egy rendőrt, miután elkapta egy zsák feketepiaci gabonával. Négyszázharminc ember élete szárad a lelkén, bandája rablásokban, emberrablásokban vett részt, uralta a feketepiacot.
Közben remegett a hírnévért, azt akarta, hogy Robin Hoodnak lássák, nem pedig annak, ami volt: egy könyörtelen, hidegvérű bűnöző. Miközben bujkált a hatóságok elől, az újságíróknak szinte szabad bejárása volt hozzá. Szívesen pózolt a kamerák előtt, de érezte, hogy kell még valami.
Ekkoriban a szicíliai szakadárok mozgalma éppen kifulladóban volt, a Szicíliai Függetlenség Önkéntes Hadseregéhez a maroknyi alapítón kívül senki sem csatlakozott, sőt, elegendő volt egy tűzharc a csendőrséggel, és az önkéntes haderő megszűnt. A magántulajdonukat féltő politikusoknak, földbirtokosoknak és a maffiának tennie kellett valamit. Hogy mit, arról Giuseppe Fava írt a Szicíliai maffia című könyvében:
Salvatore Giuliano a szicíliai tartományi választás előtt levelet küldött egy amerikai újságíróval Harry S. Trumannak, az Egyesült Államok elnökének, amiben azt írta: tűrhetetlen a kommunista kutyák csaholása. Majd jött az 1947. április 20.-i szicíliai tartományi választás, amit sok szicíliai nagy megdöbbenésére a kommunistákat is magában foglaló Népi Tömörülés nyert meg 30 százalékkal, a második helyezett kereszténydemokraták csupán 20 százalékot szereztek. Salvatore Giulianónak (és/vagy megbízóinak) ez a választási győzelem adta a végső lökést.
Tíz nappal később a Népi Tömörülés titkára a gyűlést készült megnyitni, amikor a hegyekről körös körül hangos dörrenéseket lehetett hallani. Az emberek azt hitték, tűzijáték. Tíz percig tartott Giuliano és emberei géppuskázása, nyolcszáz töltényhüvely maradt utánuk. A 11 halott között négy gyermek is volt.
Olaszországban elemi erejű volt as felháborodás, még a katonaságot is mozgósították, hogy elfogják az utolsó banditát. Ő maga azzal védekezett egy nyílt levélben, hogy csak rá akart ijeszteni a tömegre, embereinek megparancsolta, és így tett ő maga is, hogy az emberek feje fölé célozzanak. "Gondolják, hogy kő van a szívem helyén?" – tette fel a kérdést.
Teltek a hónapok, az évek, és hihetetlennek hangzik ugyan, de a negyed Magyarországnyi Szicíliában bujkáló Giuliano csak nem lett meg. Rebesgettek, hogy létezik egy napló, amivel sakkban tartja nagynevű támogatóit. Ő maga pedig eléggé egyértelmű kijelentéseket tett Mario Scelbára, Olaszország Szicíliában született belügyminiszterére, mint esetleges felbujtóra, akinek egyesek tények "szétrombolhatják politikai pályafutását".
Scelba a háború utáni Olaszország egyik legellentmondásosabb politikusa volt. 1945-től 1947-ig kommunikációs miniszter, 1947-től 1953-ig belügyminiszter, 1954-55 között miniszterelnök. Kiemelkedő szerepet játszott az antifasiszta mozgalomban, az olasz politikát a kilencvenes évek elejéig uraló Kereszténydemokrata Párt alapító tagja. Vasminiszterként emlegették, a rendőrséget megtisztította a volt partizánoktól, kommunistáktól. Nevéhez fűződik több, tüntetőkre, földfoglalókra leadott rendőrsortűz. A Portella della Ginestra-i mészárlás után azt mondta, hogy annak nem volt politikai motivációja.
A bíróság szerint a vérengzést Giuliano bandája saját szakállára követte el, céljuk az volt, hogy megbüntessék a baloldalt a választási sikere miatt.
Közben az egykori szakadároknak, valamint antikommunistáknak már nem volt rá szükségük. Szicília nagyfokú önállóságot kapott az olasz köztársaság kebelén belül, az 1948-as országos választás pedig megmutatta: nem is kell annyira félni a kommunistáktól. Az egy évvel korábban Szicíliában győzelmet arató Népi Tömörülés négymillió szavazattal lemaradva csupán második lett a kereszténydemokraták mögött. És mellesleg Szicíliában sem nyertek soha többé tartományi választást a kommunisták.
Amikor 1948 nyarán öt maffiózót ölt meg, már sejteni lehetett, hogy a kezét elengedték, a sorsa megpecsételődött. Mégis két évnek kellett eltelnie, hogy egy castelvetranói ház udvarán megtalálják Giuliano holttestét. A rendőrök a kiérkező és a holttestet alaposan körbefotózó újságíróknak azt mondták, hogy vad tűzharcban ölték meg a banditavezért. Valójában viszont egészen más történt, ahogy egy oknyomozó újságíró kiderítette: Giulianót álmában ölte meg unokatestvére és helyettese, az árulóvá lett Gaspare Pisciotta.
Mindeközben a belügyminiszter még mindig Mario Scelba volt.
Pisciotta a börtönben maga is emlékirataival bíbelődött, sőt, négy évvel később szerencsétlenségére felvette a kapcsolatot egy vizsgálóbíróval, mert el akart mondani egyet s mást Giuliano halálával kapcsolatban. Éppen a reggeli kávéját készítette a palermói Ucciardone börtönben, amikor elkevert benne egy gyógyszernek hitt szert, amiről kiderült: halálos méreg volt. Egy órányi szenvedés után lehelte ki lelkét.
Emlékirata eltűnt.
Másnap Mario Scelbát a parlament kereszténydemokrata többsége miniszterelnökké választotta.
Hogy mi történt a háttérben, azt soha nem tudjuk meg, a sötétben való tapogatózáshoz mindenesetre nem rossz Favának ez a néhány sora. Annak a maffiaügyekre szakosodott újságírónak, akit a maffia 1984-ben a szicíliai Cataniában a nyílt utcán végzett ki: