Nemrég jelent meg a Rendeleti Közlönyben a hír, hogy a kormány elhatározta az úgynevezett Egységes Gépi Prioráló Rendszer (továbbiakban EGPR) G és H adattárainak átadását az ügyben illetékes állambiztonsági szolgálatok iratait kezelő levéltárnak. Ezekhez a mágnesszalagokon rögzített adattárakhoz sokan nagy reményeket fűznek abból a szempontból, hogy ismeretükben jóval többet fogunk tudni arról, hogy kik is voltak az 1990 előtti állambiztonság segítői.

Ez a remény elvileg nem is lenne alaptalan akkor, ha a kérdés az összes releváns adattárolót érintené, és akkor, ha a meghirdetett akció nem párosulna látványosan az időhúzással. Azonban

és a kormányrendeletből egyértelmű, hogy azt a részadathalmazt, amelynek átadása folyamatban van, csak a választások után fogja megismerni az érdeklődő közönség – határidőnek ugyanis 2018. június 30-át szabták meg. Így az is borítékolható, hogy a részben eddig is sejtett közszereplők és egyházi méltóságok fedőnevei sem fogják megzavarni a választás hangulatát.

Ami kimaradt

Érdemes azt is számba venni, ami kimaradt a késleltetve tervezett nyilvánosságra hozatalból. Kimaradt több tízezernyi oldal, amit már 2007-ben is indokolatlanul titkosítottnak minősített az úgynevezett Kenedi-bizottság jelentése. Kimaradt teljes egészében a hírszerzés adattára, az „I” adattár. Kimaradt a „Saturnus” rendszer, ami egyébként minden eddig ismert adattárnál bővebb információkat tartalmaz a hálózati személyekről. Ebben dolgozták ugyanis fel a hálózati személyek terjedelmes, többtucatnyi kérdést felölelő adatlapjait, amelyekből már első látásra is elég pontos személyiségkép rajzolható ki.

A Saturnus rendszert a titkosszolgálatok 1990 után töretlenül vezették tovább (és vezetik nyilvánvalóan most is). Részleteiről a levéltárba került adatlapokon kívül semmi sem tudható meg, mert arra hivatkozva, hogy az adattár 1990. február 14. utáni adatokat is tartalmaz, az egészet államtitoknak minősítették és minden eddigi iratfeltárás elől elzárták.

Ellentétben az EGPR adattáraival, amelyekben csak név, illetve lakcím alapján lehetett keresni, a Saturnus rendszert arra találták ki, hogy az emberi tulajdonságok alapján is keresni lehessen a hálózati személyek között. Amennyiben például egy pénzéhes, biszexuális, jóképű és vállalkozó kedvű férfi hálózati személyre lett volna szüksége az állambiztonságnak, akkor a Saturnus rendszer adott volna választ arra a kérdésre, hogy az országban hány ilyen személy áll rendelkezésre. Nem véletlenül maradt tehát a Saturnus rendszer mind a mai napig teljes titokban: belőle ugyanis megtudhatnánk azon politikai közszereplők jellemrajzait is, akik miniszterként vagy médiaszemélyiségként egészen mostanáig befolyásolták a közvéleményt.

„Harcos” Szófiában

Az eltitkolt közszereplői érintettségre példa „Harcos”, azaz Horn Gyula hálózati múltja is. Kérdéses, hogy a választások után kutathatóvá teendő mágnesszalagról kiderül-e ezzel kapcsolatos adat. Azt sem tudni, hogy „Harcos” munkadossziéja egyáltalán létezik-e, és ha igen, akkor hol található – az Állambiztonsági Szolgálatok Történelmi Levéltárában mindenesetre nincs nyoma. Az állambiztonsági tevékenység azonban a rákos daganathoz hasonló. Mindenütt képződnek áttétek, és ezért akarva-akaratlanul más dossziékban is lelni árulkodó nyomokat.

Horn Gyulát a diplomáciai szolgálata alatt, 1962 előtt szervezte be az akkori kémelhárítás III/II-3-c alosztálya „Harcos” fedőnéven. Maga Horn erről természetesen nem emlékezett meg emlékirataiban. Hornról egy másik ügynök, „Pétervári János” azaz Petrán János jelentéseiből szerezhetünk tudomást. „Pétervári” 1963-ban a szófiai magyar követség tanácsosa volt, és 1963. április 10-én jelentett tartóinak arról, hogy Hornt, aki abban az időben a követség párttitkára és gazdaságpolitikai titkár volt, egy amerikai diplomata megkörnyékezte.

„Pétervári” arról számolt be tartóinak, hogy Hornról az a hír terjedt el diplomáciai körökben, hogy Géza bátyját „a szovjetek nyírták ki 1956-ban”. Mindez remek lehetőségnek tűnhetett egy amerikai diplomatának arra, hogy Hornt megközelítse, és Szófiában egy amerikai diplomata csakugyan igyekezett Hornnal közelebbi kapcsolatba kerülni. Szegény nem tudhatta, hogy Horntól a szovjetellenesség igen távol állt. Hozzá kell tenni, hogy a Horn bátyjának haláláról terjedő legendának semmilyen alapja sem volt. Horn Géza 1956. december 12-én halt meg, tehát azt követően, hogy Gyula öccse belépett a pufajkások közé.

Horn Géza halálozási körülményeiről különböző verziók ismeretesek, a leginkább hitelt érdemlő verzió az, hogy kerékpározás közben egy szovjet teherautó ütötte el. Ténykérdés, hogy Horn Géza nem szerepel az 1956 során erőszakos cselekmények során elhunytak között, és nem kapott posztumusz kitüntetést sem.

Akárhogy is volt, az amerikai diplomata igyekezett megkörnyékezni Hornt. „Pétervári” jelentése szerint „meghívta Hornt családjával együtt görögországi kirándulásra, és felajánlotta, hogy a szükséges dollárösszeget ehhez megszerzi. Kérdésemre válaszolva Horn elmondta, hogy Tom azért hívja őt, hogy esetleg beszervezzék. Az utazást nagyon veszélyesnek tartja, mert az amerikaiak durva módszerekkel dolgoznak, és lehet, hogy őt egyszerűen nyomtalanul eltüntetik. (...) Horn Tommal való titkos kapcsolatát felfedte előttem. Fecsegett. Feltehetően azzal a szándékkal, hogy Bíró József főhadnaggyal [mindkettejük tartótisztjével – U. K.] kapcsolatom milyenségéről tapasztalatot szerezzen. Ugyanezen beszélgetésen Horn elmondotta, ha sikerülne elérnie azt, hogy Tomot Bulgáriából kiutasítsák, akkor ő, úgy véli, megtette kötelességét.”

A jelentés érdekes bizonyítéka annak, amikor az ügynökök kölcsönösen tapogatják egymás kapcsolatrendszerét. Mindez nem meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy 1990 előtt a diplomaták kb. 90 százaléka volt beszervezve valamilyen titkosszolgálatnak.

A történet folytatását csak részben tudjuk rekonstruálni, mivel a „Pétervári”-féle dossziéban nincsen több utalás rá. Más forrásból viszont tudható, hogy Cséby Lajos nagykövet Horn eltávolítását követelte, feljelentette a külügyben, és ennek során a rovására írta azt is, hogy „nem átallja annak kijelentését, hogy a nyugati diplomaták azért fordulnak hozzá, mert ő jól értesült, okos, nyelveket tud, amivel a szovjet diplomaták nem igen rendelkeznek”. Magyarán megfeddte azért, amit Horn titokban, a kémelhárítástól kapott feladatként végzett.

Cséby kiemelte azt a vacsorát, amelyen Horn Gyula és felesége, valamint az előbb említett Tom Blacksheare amerikai konzul és felesége, továbbá „Pétervári” vett részt 1962. május 5-én. Horn ennek kapcsán nyilván kémelhárító feladatát látta el, azonban az ügyet a külügy felé is könyvelnie kellett valahogy. Utóbbiaknak szóló jelentése az alábbi mondattal zárult:

Véleményem szerint a jövőben sem kell mereven elzárkózni az amerikai diplomaták közeledése elől, azonban kerülni kell a csupán formális szűkkörű rendezvényeket.

Mindez különösen felháborította Cséby nagykövetet, akinek az lett a veszte, hogy „Harcos” és „Pétervári” egyaránt igazolni tudta, hogy meg nem engedett viszonyt alakított ki a követség egyik női alkalmazottjával. Utóbbi miatt végül nem Hornt, hanem Csébyt helyezték át Szófiából.

Az egész ügy valójában teljesen banális mozzanat Horn életében. Végül is legitim dolog, hogy titkosszolgálatok játszmákat folytatnak egymással, Horn sem tett mást, mint amit más diplomata tett volna az ő helyében, és minden jel arra mutat, hogy ebből a játszmából nem lett semmi, hasonlóan az ilyen ügyek döntő többségéhez. Biztosak lehetünk abban, hogy Hornnak karhatalmistaként, illetve állambiztonsági jelentések címzettjeként sokkal jelentősebb szerepe volt a diktatúra fenntartásban, mint ezzel az ügynöki epizóddal.

Ráadásul szófiai diplomáciai tevékenysége során kifejezetten kritikus jelentéseket írt a bolgár gazdasági helyzetről, és többször szabadszájúan nyilatkozott szovjet diplomatákról („berúgtak, mint a disznó”). A történet „csupán” azért érdekes, mert magyarázza azt, ami miatt a szocialisták (és majdnem minden más politikai erő) ahol csak tudták, akadályozták az állambiztonsági iratok átadását és kutathatóságát. Ráadásul hátszelet kaptak a baloldali liberálisok egy jelentős részétől, akik emberiességi okokra vagy arra hivatkozva, hogy a rendszer irányítóit kell felelősségre vonni, nem pedig az „esendő” embert, hozzájárultak ahhoz, hogy a közvélemény egy részét is megtévesszék.

Mindeközben a zsarolhatósági potenciál körmönfont rejtegetése azon kevés dolgok közé tartozik, amelyeket Orbán Viktor töretlenül vett át elődeitől. Nem véletlenül. Mielőtt azonban erre visszatérnék, érdemes felvetni még egy szempontot.

Törvényellenes publikáció?

Vallomással tartozom az olvasónak. Annak ellenére, hogy Horn esetében a beszervezettség ténye a napnál is nyilvánvalóbb, amennyiben e sorok szerzőjét valaki perelni kívánná, biztos lehet abban, hogy megnyerné az eljárást. A jelenleg hatályos magyar törvények ugyanis úgy definiálják a hálózati személy (közkeletűen „ügynök”) fogalmát, hogy annak az esetek messze túlnyomó többségében senki sem tud megfelelni. A vonatkozó 2003. évi III. törvény 1§. 5. pontjának definíciója szerint hálózati személy az, aki „titokban fedéssel és fedőnévvel jelentést adott”, vagy „ilyen jellegű beszervező nyilatkozatot írt alá,” vagy „ilyen tevékenységéért előnyben részesült”.

Azonban nem volt kötelező mindenkinek saját kezű beszervezési nyilatkozatot írni, illetve azt aláírni, a többség semmilyen anyagi juttatásban nem részesült, az említett iratokat külön az ún. „B” dossziékban őrizték, és ezek nagy részét megsemmisítették, a jelentéseket sokszor csak szóban adták és a tartótiszt gépelte le, az érintett által készítetteket néha a szerzője alá sem írta, sokszor pedig csak a fedőnév és a jelentések tartalmi kivonata szerepel egy-egy iratban. Ráadásul nagyon sok olyan eset van, amikor maguk a jelentések nincsenek meg, azonban a hálózati személy működésének leírása más állambiztonsági iratban szerepel.

Ebből adódóan az az abszurd helyzet alakult ki, hogy még olyan esetekben is, amikor az illető hálózati tevékenysége fotóval dokumentált, vagy éppen megvan a B dosszié, de abban nincsen saját kézzel aláírt beszervezési nyilatkozat, illetve nyilatkozat anyagi juttatás átvételéről, akkor a bíróság elítéli azt, aki tudományos publikációban tárgyalja valakinek az érintettségét. Sőt, adott esetben a bíróság még a törvényt is semmibe vette. Példa erre a Martonyi János ügyében hozott ítélet: esetében volt fedőnéven adott jelentés, volt jelentés anyagi juttatás átvételéről, ennek ellenére a bíróság szerint az érintett nem nevezhető hálózati személynek.

Ez a helyzet több szempontból is súlyos problémákat okoz. Egyrészt lehetetlenné teszi a téma kutatását, pontosabban bizonyos eredmények publikálását, amit az is igazol, hogy a mai napig mindenki, aki ügynökmúltja miatt perelt, nyert azzal szemben, aki a róla szóló dokumentumokat nyilvánosságra hozta. Másrészt ez a helyzet teljesen ellehetetleníti azt a társadalmi lusztrációs igényt, ami 45 év diktatúra és 25 év demokrácia után még mindig nem tekinthető kielégítettnek. Harmadrészt pedig mindez lehetetlenné teszi megállapítani azok felelősségét, akik hivatásszerűen befolyásolták a közhangulatot, illetve végrehajtották – adott esetben magas és felelős pozícióban – a pártállam elnyomó intézkedéseit.

Az iratmegsemmisítések kapcsán még egy megjegyzés kívánkozik. Bármennyire is nagynak tűnik a megsemmisített iratok aránya és összmennyisége, fontos leszögezni, hogy a magyar történelemnek nincsen még egy annyira jól dokumentált korszaka, mint a kommunista diktatúra időszaka, leszámítva természetesen az azóta eltelt korszakot.

Az 1945 és 1990 közötti rendszerről önmagában is sokkal több történelmi forrás maradt fenn, mint az ezt megelőző magyar történelemről együttvéve. Mindez a szorosabban vett állambiztonsági forrásokra is igaz, amelyekből minden töredékességük dacára is sokkal több áll rendelkezésre, mint bármelyik megelőző korszak belbiztonsági szervezeteinek irataiból. A forrásszkepticista hozzáállás, amely szerint az iratok töredékessége miatt úgysem tudhatunk meg semmit, ennek fényében különösen sajátosnak mondható.

Az ok egyértelmű: kormányzati érdek volt akkor és ma is, hogy ne lehessen őszintén beszélni a múltról.

Zsarolási potenciál

Van az ügynek egy másik, elsőre talán nem feltűnő aspektusa, nevezetesen a zsarolhatóság. Magyarországon az állambiztonsági múlt kapcsán történt átvilágítási kísérletek csúfosan megbuktak. Amennyiben a lusztrációs törvény rendelkezéseiből indulunk ki, akkor a pártállami diktatúrának nem volt egyetlen tettese sem: egyetlen esetben sem alkalmazták ugyanis azt az egyébként nevetségesen enyhe szankciót, hogy az érintett nevét és állambiztonsági vonatkozásait megjelentetik a Rendeleti Közlönyben.

Mindez nem véletlen. Miközben a nyilvános lusztráció elmaradt, a beszervezéssel kapcsolatban legalább két esetben ismert a politikai zsarolás. Csurka Istvánt és Torgyán Józsefet Antall József egyaránt ezzel presszionálta – mint tudjuk, eredménytelenül. Esetük azért is különösen tanulságos, mert valós ügynöki tevékenységet egyikük sem végzett. Torgyán iratai szerencsére teljes terjedelemben fennmaradtak, és ebből az is látható, hogy ő kifejezetten karakán módon rázta le a belügyeseket. Először összetépte a már aláírt beszervezési nyilatkozatot, és annak ellenére sem volt hajlandó újat aláírni, hogy közben a tartótisztek osztályvezetője is bekapcsolódott a beszélgetésbe. Végül 1957. november 4-én aláírás nélkül elengedték, azzal az ígérettel, hogy segíteni fog.

Torgyán azonban nem állta a szavát. Amikor a tartótisztek 1958. január 27-én végre el tudták érni, nyíltan ellenszegült. Az erről készült jelentés szerint „állandóan zaklatja őt az a gondolat, hogy részünkre emberekről kell jelentéseket adnia. [...] Amikor felhívtam figyelmét arra, hogy nem tartotta be a megállapodást, [...] engem nem értesített, kijelentette, hogy azt szándékosan tette. És ha most elválunk, ezután sem fog engem hívni soha.“

Torgyán már ezzel a nyíltságával is kockázatot vállalt, a beszélgetés során azonban ennél is tovább ment. DISZ-tagsága és esetleges párttagsága kapcsán azt mondta: „Nem akarta becstelenül ugródeszkának használni a pártot, mint sokan tették. Elmondotta, hogy különösen az egypárt rendszerrel nem ért egyet. Véleménye szerint úgy kellene lennie nálunk is, mint Lengyelországban, hogy legalább még egy Parasztpártnak kellene lennie. [...] Azt is kijelentette, hogy igen sokra becsül bennünket, a Vári alezredes elvtársat és engem különösen, amiért olyan udvariasak és türelmesek voltunk vele szemben, de ne számítsunk arra, hogy ő a részünkre dolgozni fog.”

Nem tudhatta, hogy ellenállása nem töri-e derékba életét (éppen házasság előtt állt). Csurka esete is hasonló lehetett, de erre csak egy kisatírozott szövegből következtethetünk. Saját dossziéi nem maradtak meg, azonban egy másik iratban valaki a rendszerváltás idejében fekete tussal láthatatlanná tett egy mondatot, ami Csurkára vonatkozott, és azt tartalmazta, hogy 1957 és 1964 között ugyan beszervezett hálózati személyként szerepelt, de semmilyen munkát nem volt hajlandó elvégezni.

Itt érkezünk el az ügynökügyek mai hasznosíthatóságához, nevezetesen a zsaroláshoz. Csurka és Torgyán megzsarolásuk időpontjában nem tudhatta, hogy a zsaroló milyen adatokkal rendelkezik velük kapcsolatban. Akkor még az Állambiztonsági Szolgálatok Történelmi Levéltára sem létezett. Ma már a helyzet bizonyos mértékig változott, mert az iratok zöme ebbe a levéltárba került, és ami ott található, az zsarolásra alkalmatlan, mivel bármikor bárki előszedheti – még akkor is, ha a kutatás körülményes és a publikálás sem egyszerű.

Az igazán kínos, közszereplőkre nézve kompromittáló iratok azonban ma is a politika kisded játékszerét képezik. Csak sejthetjük, hogy sokakat ma is ilyen dokumentumokkal zsarolhatnak. Több jel utal arra, hogy számos közjogi méltóságnak volt 1990 után állambiztonsági érintettsége, bizonyossággal azonban a források jelenlegi kutathatósága mellett az egyszerű állampolgár nem rendelkezhet.

További aggodalomra ad okot, hogy a zsarolás nem csak belföldről képzelhető el. Egyáltalán nem lehet kizárni, hogy a hálózati érintettség bizonyos részletei más országok titkosszolgálatai számára is ismertek. A rendszerváltáskor számos irat eltűnt, az NDK esetében pedig tudjuk, hogy az amerikai és a nyugatnémet titkosszolgálatok indítottak dokumentumszerző akciókat a Stasi végóráiban. Oroszországnak pedig még csak erre sem volt feltétlen szüksége, mivel titkosszolgálataik bizonyos területeken az együttműködésről amúgy is tudomással bírtak.

Fentiek mutatják, hogy iratnyilvánosság és demokrácia szorosan összetartozó fogalmak. Nyilvánvaló, hogy ma is léteznek nemzetbiztonsági érdekek, és ma is létezik az iratoknak egy olyan szűk köre, amelynek nyilvánossága nem kívánatos. Ennek meghatározását azonban nem lehet sem a titkosszolgálatokra, sem a politikára bízni. A már említett Kenedi-bizottság jelentése és más adatok ékesen bizonyítják az ezzel kapcsolatos visszaéléseket. Civil kontroll nélkül az állambiztonsági iratok titkosítása csak arra alkalmas, hogy zsarolási potenciált teremtsen, és ezzel a demokratikus jogállamot ássa alá.