Egy 190 centi magas, ébenfekete bőrű felszabadított rabszolga, aki Japán egyik legnagyobb hatalmú hadurának legfélelmetesebb harcosaként vesz részt az ország egyesítéséért folytatott harcokban? Nem, nem egy új Tarantino-film cselekményéről van szó, hanem megtörtént esetről, amelyre ráadásul a szigetország történetének egyik fordulópontja körüli években került sor.

A Japánban később a – feltehetően eredeti nevének japános formájaként – Jaszuké néven ismertté vált férfi valószínűleg Nyugat-Afrikában született és ott került rabszolga-kereskedők fogságába, majd egy jezsuita szerzetes, Alessandro Valignano szolgálatába, aki 1581-ben Japánba utazott a hittérítők munkájának ellenőrzésére. El lehet képzelni, mekkora feltűnést keltett az akkoriban átlagosan nagyjából 150 centiméterre növő japánok között egy közel kétméteres, a források szerint leginkább szénhez hasonlítható bőrszínű, és „tíz ember erejével bíró” férfi – hamarosan már távolabbi vidékekről is a csodájára jártak a hitetlenkedő helyiek.

Híre egy idő után a környék daimjójának (fejedelemhez hasonló hatalmú urának) is a fülébe jutott. Nobunaga Oda végül színe elé rendelte az ekkor nagyjából 24 éves rabszolgát, majd miután embereinek hosszas sikálással sem sikerült bebizonyítani, tintával festette be bőrét feketére, a daimjó úgy döntött, szüksége van az „óriás” szolgálataira. Nobunaga, akinek nem titkolt célja az országot immár két évszázada dúló, a daimjók közötti háborúskodásnak a felszámolása és Japán újjáegyesítése volt, egyébként is nyitottnak számított a távoli vidékekről érkező újdonságokra: nyugati ruhákat hordott, széket és asztalt használt amellett, hogy haderejében is előszeretettel alkalmazott nyugati fegyvereket és technikákat. Fényes sikereket is aratott, kisebb helyi földbirtokosként még 1560-ban legyőzte az egyik legerősebb hadurat, ebben az időben pedig már az ország közel harmadát uralta.

Becsület nélkül

Amikor Valignano elhagyni készült az országot, Nobunaga arra kérte vagy utasította, Jaszukét hagyja az ő gondjaira. A daimjó nem ingóságként kezelte Jaszukét, hanem csak azt várta tőle – mint többi vazallusától –, hogy hűségesen szolgálja őt. A fekete óriás pedig meghálálta a bizalmat, Nobunaga testőrségének tagjaként nemsokára már a hadúr legfélelmetesebb harcosai között tartották számon, sőt a szamurájok kasztjába is bebocsátást nyert, pedig ez nagy ritkaságnak számított a külföldiek között. Az a megtiszteltetés is osztályrészéül jutott, hogy Nobunaga asztalánál ehetett, mi több, ura katanáját (szamurájkardját) is hordozhatta – erről a legtöbb japán szamuráj is csak álmodni merészelhetett.

Hosszú távon mégsem hozott szerencsét urának: 1582-ben Nobunagát elárulta egyik hadvezére, aki katonáival körülvette a templomot, ahol a daimjó tartózkodott. A biztos vereség tudatában Nobunaga rituális öngyilkosságot követett el. És Jaszuké? Pontosat nem tudunk sorsáról, de úgy tűnik, túlélte a felfordulást, azonban szamurájként már nem vették számításba a győztesek, becsületét ugyanis elvesztette azzal, hogy a japán szokásokkal ellentétben nem követett el öngyilkosságot, miután nem tudta urát megvédeni. Az első fekete szamurájt tehát átadták a kiotói jezsuitáknak, további éveit feltehetően az ő szolgálatukban tölthette.

Gyors felemelkedése és hasonló sebességű bukása ellenére Jaszuké epizódszerepet játszott a Japán történelem egyik meghatározó fordulatában, ugyanis a Nobunagát eláruló Micuhidére vereséget mérő Tojotomi Hidejosi 1590-ben sikerrel egyesítette az országot, hogy aztán a halála után kiújuló polgárháborúból győztesen kikerülő Tokugava Iejaszu 1603-ban létrehozza azt a sógunátust, amely több mint két és fél évszázadra békét hozott az országnak.