Az Oszmán Birodalom egykori hódításainak emlékeként a két román fejedelemség, Havasalföld és Moldva még a 19. század közepén is a szultán hűbéresének számított. Ugyan ez a hatalom az 1850-es évekre már inkább névleges volt – a fejedelemségek adót fizettek a szultánnak, és természetesen nem folytathattak önálló külpolitikát, de életükbe Isztambulnak nem sok beleszólása volt. Az önálló román állam megalapítása azonban nem történhetett meg önerőből; nem is elsősorban „Európa beteg emberének”, azaz az Oszmán Birodalomnak az egyre gyengülő szorítása miatt, hanem azért, mert a fejedelemségek kényes stratégiai helyzete – Oroszországnak a balkáni népek és végső soron a Földközi-tenger felé vezető útvonala, az etnikai feszültségekkel terhelt Monarchia tőszomszédsága – okán a nagyhatalmak jóváhagyása is kellett bármilyen változáshoz.
Már a fejedelemségek egyesülésével is hasonló volt a helyzet, ezt végül a krími háborút lezáró párizsi béke mondta ki, majd 1859-ben ismerte el – nagyhatalmi nyomásra – a török Porta, ekkor mind Havasalföld, mind Moldva Alexandru Ioan Cuzát választotta meg fejedelemnek.
Cuza rohamléptekkel fogott hozzá az ország modernizálásához: megtörtént a jobbágyfelszabadítás, létrejöttek a két fejedelemség központi hatóságai, Bukarestet 1862-ben fővárossá nyilvánították, az ország alaptörvénye pedig a belga alkotmány fordítása lett, amely 1866-ban lépett hatályba. Cuzát még ebben az évben lemondatta egy liberális–konzervatív koalícióban végrehajtott államcsíny, ennek vezetői Fülöp belga herceget hívták meg a trónra, azonban a törökök vétója után Hohenzollern Károly porosz herceg személye jelentette a kompromisszumos megoldást – fejedelemnek választották, majd 1881-ben koronázták királlyá.
A teljes függetlenség eléréséhez egy újabb konfliktus, az 1877 áprilisában kitört orosz–török háború kellett. Az oroszok a háború kitörése előtt nem támogatták a román törekvéseket, és nem is akarták, hogy a fejedelemség fegyveresen részt vegyen a konfliktusban, mivel ezzel tulajdonképpen magukat kényszerítették volna egy a balkáni rendezésbe is beleszóló ütközőállam létrehozására. II. Sándor cár ezért csak a szabad átvonulásról egyezett meg Károllyal, dél felé haladó seregei ellenállás nélkül is keltek át a Dunán a háború kitörése után. Azonban a törökök felett aratni remélt gyors és könnyű győzelem nem jött össze, és az oroszok végül román segítséget kértek a szívósan védekező török erők ellen.
A román parlament 140 éve, 1877. május 10-én kikiáltotta az ország függetlenségét, és szimbolikus döntésként a szultánnak fizetendő éves adót rögtön a hadügyminisztérium rendelkezésére bocsátotta. Az egyesült orosz–román erők aztán 1877 novemberében Plevnánál vereséget mértek a törökökre, ezzel megnyílt az út Isztambul és a Balkán felé. Ezt azonban már nem hagyhatták a nagyhatalmak, a brit flotta tüntetőleg fel is úszott Isztambulig. Sándor cár ezért úgy döntött, elfogadja a törökök fegyverszüneti ajánlatát, amelyet 1878 januárjában kötöttek meg.
A háborút végleg az 1878 nyarán tartott berlini konferencia zárta le, amely elismerte a független Romániát, bár nem pont abban a területi formában, ahogy a románok remélték: igaz, az Oroszországnak juttatott Besszarábiáért cserébe Dobrudzsa nagy része, illetve egy fekete-tengeri, kulcsfontosságú gazdasági jelentőségű kijárat is az új állam része lett.
A függetlenség kikiáltásának évfordulóján, 1881. május 10-én aztán I. Károly megkoronázásával létrejött az 1947-ig létező Román Királyság. Május 10-e ma Románia egyik nemzeti ünnepe.