Hogyan is lett a 20. század egyik, ha nem a legnagyobb hatású gondolkodójából, Ludwig Wittgensteinből vidéki tanító? Még zavarba ejtőbb a dolog, ha azt is hozzátesszük, hogy apja, Karl Wittgenstein acélmágnás a Monarchia leggazdagabb emberei közé tartozott, így a családi berkekben csak „Lucki” becenévre hallgató későbbi filozófusnak akkor sem lettek volna soha anyagi gondjai, ha életében egy percet sem dolgozik.
Ettől még kár lenne irigyelni a Wittgenstein gyerekeket, Karl ugyanis hírhedten keménykezű apa volt, kilenc gyermeke közül hárman is öngyilkosságot követtek el (Ludwig legidősebb bátyja, Hans hivatalosan eltűnt egy csónakban a Chesapeake-öbölben, de valószínűleg nem véletlen baleset történt).
Ahogy többi gyermekét, apja Ludwigot is „rendes” pályára szánta, azaz mérnököt vagy üzletembert igyekezett belőle nevelni, hogy majd elfoglalhassa méltó helyét a Wittgenstein-birodalomban. Filozófiai érdeklődése azonban így is kiütközött, előbb a matematikai logika, majd a nyelv természete kezdte foglalkoztatni, 1911-től már Cambridge-ben tanult többek között Bertrand Russell tanítványaként.
Mielőtt ebből komoly családi konfliktus lehetett volna, apja 1913-ban meghalt, óriási vagyont hagyva gyermekeire – Ludwig előtt nyitva állt az út, hogy kényelmesen, elmélkedve töltse éveit.
Azonban jött a világháború, Wittgenstein önkéntesként vonult be, pedig még a behívó elől is kibújhatott volna egészségügyi problémáira hivatkozva. Bár sebesülését egy hadiüzemben szerezte, később a fronton is szolgált, az itt átélt borzalmak, illetve Tolsztoj művei érlelhették meg benne az elhatározást, hogy elvonuljon a világtól, és békés vidéki nyugalomban, szerény körülmények között éljen. Közben írt is, a háború után meg is jelent Logikai-filozófiai értekezések (Tractatus logico-philosophicus) című, óriási visszhangot kiváltó munkája (és életében megjelent egyetlen „igazi” filozófiai munkája, későbbi írásait csak halála után adták ki összefoglaló módon).
A Tractatusban Wittgenstein egy elegáns huszárvágással tulajdonképpen értelmetlennek nyilvánította a filozófiai gondolkodás néhány ezer éves történetének nagy részét, kijelentve, hogy Énről, Istenről, erkölcsről, vallásról vagy művészetről nem lehetséges a nyelv eszközeivel beszélni. Márpedig „amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell” – írta a könyv utolsó mondataként.
Némi joggal érezhette úgy, hogy ezután nincs igazán érdemi mondanivalója, és újra elővette az egyszerű életről szőtt romantikus álmait. Vagyonát szétosztotta testvérei között, otthagyta a Wittgenstein-palotát, majd elvégzett egy tanítói képzést, és 1920-ban – 31 éves korában! – állást vállalt a Bécstől délre, a hegyek között fekvő eldugott falucskában, Trattenbachban.
Talán nem meglepő az állítás, hogy Wittgenstein, az ország nem sokkal korábban még egyik leggazdagabb embere, mellesleg messze földön híres filozófus, enyhén szólva is különcnek számított a településen. A derék falusiakban csak tovább erősítette a gyanakvást, hogy az új tanító az iskola konyhájában aludt, zabkásán élt, miközben ragaszkodott hozzá, hogy diákjai mindennap két órát küzdjenek a felsőbb matematika felé vezető feladatok megoldásával, amúgy pedig az Epimenidész-paradoxonhoz („Minden krétai hazudik” – mondja egy krétai) hasonló problémákon való töprengésre kényszerítette őket.
Wittgenstein ezen kívül a modern oktatásban is előremutatónak számító „projekt alapú oktatással” is kísérletezett: gőzgépeket és épületeket tervezett és modellezett a gyerekekkel, az esti égbolt alatt fekve tanította meg nekik a csillagképeket, sőt bécsi kirándulásokra is vitte őket.
Mindennek megvolt azért az árnyoldala is. A filozófus egy életrajzírója ötven évvel később felkereste a falut, és megkérdezte egykori diákjait arról, milyen volt a híres Wittgensteinhez járni iskolába, és az derült ki, hogy lelkesedése gyakran csapott túlzott fanatizmusba, néhány tehetséges diákja rajongott érte, a többiek viszont rettegték az állandó számonkérést – és a hibás válaszok kemény büntetését.
Bizony, Wittgenstein nem szenvedhette a lassú felfogású gyerekeket, és gyakran el is járt a keze. Persze a testi fenyítés akkoriban bevett módszernek számított, a filozófus azonban még a korabeli határokon is túlment, és végül ez vetett véget tanítói pályájának 1926-ban.
Ekkor már egy másik településen, Otterthalban tanított, és volt egy különösen lassú felfogású, félárva diákja, Josef Haidbauer. A filozófust egyszer annyira felbosszantotta a 11 éves Josef értetlensége, hogy olyan erővel ütötte fejen a gyereket, hogy az eszméletlenül rogyott össze. Amikor meghallotta, hogy valaki szólt Josef nevelőapjának, Wittgenstein egyszerűen elmenekült a faluból, néhány szülő pedig hivatalos panaszt tett.
Kapcsolatainak köszönhetően végül megúszta komolyabb büntetés nélkül, de eddigre valószínűleg egyébként is kezdett elege lenni a tanítói életből. Visszavonulásának éveiben hírneve is csak tovább nőtt, egy egész filozófiai iskola, a bécsi kör is létrejött a Tractatus gondolatmenetére építve. Egy rövid kertészi kitérő után visszatért Cambridge-be, ahol osztrák falusi gyerekek helyett a legképzettebb egyetemisták elméjét pallérozhatta, miközben újra írni kezdett.
A tanítóskodással töltött éveket mégsem tekinthetjük elveszettnek munkássága szempontjából: későbbi írásai tele vannak a gyerekek tanítására vonatkozó utalásokkal, stílusa is tanáros, szinte munkafüzetbe illő kérdés-válaszokkal igyekezett olvasóit terelgetni a megfelelő következtetések felé. Valószínűleg sokat is foglalkozott azzal, mit csinált jól és rosszul tanítóként: tíz évvel a Haidbauer-incidens után Wittgenstein vissza is tért az érintett településekre, és sok, általa korábban reménytelennek ítélt és bántalmazott gyerektől bocsánatot kért.