Könyve a századelő baloldali radikális ifjúsági mozgalmairól szól. Akkor nyugatos városi fiatalok akartak forradalmakat csinálni. Lehet párhuzam a mai CEU-s protestálásokkal?

Mindkettő abból indult ki, hogy magukat nemzetinek tartó erők korlátozni akarták a tanszabadságot a diákok „hazafias lelkületének” megóvása és a minőségbiztosítás jelszavával, és kipécéztek nyugaton divatos, „idegen” tudományos irányzatokat, akkor a történelmi materializmust, ma a gender studiest. A diákok egy része akkor ellenállt, és a tudomány autonómiájának védelméből hamar a „szabad ország” követeléséig radikalizálódtak.

A Galilei Kör első elnöke, Polányi Károly több mint fél évszázaddal a '68-asok előtt meg is fogalmazta, hogy a diákságnak kötelessége a radikalizmus, hiszen már elég autonómok, hogy állást foglaljanak, de még nincs családjuk, nem kell senkiről gondoskodniuk. Mert, mint Talleyrand mondta, egy családos embertől minden kitelik, az mindig mondhatja, hogy tekintettel kell lennie a családjára.

Ekkoriban kezdődtek Magyarországon a komolyabb diákbalhék?

Igen, azzal, hogy 1900-ban a Budapesti Egyetem főépületében provokátorok leverték egy szent koronás gipszstukkóról a keresztet, és állítólag Dávid-csillagot rajzoltak a helyére. A Katolikus Néppárt képviselői gyorsan rárepültek az ügyre, a magyar felsőoktatás elzsidósodásának jeleként állították be azt. Ebből kezdődtek a „keresztheccek”: a katolikus hallgatók, a Szent Imré-sek mindenhová kereszteket akartak tenni, hogy „visszafoglalják az egyetemet”, és rendszeresen verekedtek az ezt ellenző szabadgondolkodó diákokkal. A másik balhé a történelmi materialista Pikler Gyula professzor körül alakult ki, aki azt képviselte, hogy a nemzetek – így a magyar – nem öröktől fogva léteznek, és egyszer el is fognak tűnni, amikor a gazdasági szükségletek már világállamot igényelnek. A millenniumi ünnepségek után néhány évvel ez különösen felháborítón hatott: a Pikler-ellenes diákok hangoskodással próbálták megzavarni az előadásait, ezek is verekedésekbe torkollottak.

Mennyire volt szabad akkor a felsőoktatás?

Összességében akkor és ma is érvényesült az oktatási szabadság. Tartalmilag nem szóltak bele, hogy az előadók mit oktatnak, bár ezt a már említett katolikus csoportok nagyon szerették volna. Ez a magyar liberalizmus utolsó virágkora volt. De azért a gyakorlatban izraelita felekezetűeket nem neveztek ki egyetemi tanárnak, előbb ki kellett keresztelkedniük. Továbbá a kultuszminiszter sokszor politikai jelöltek mellett döntött, és a rokoni szempontok, a „hazafiasság”, a pártállás sokat nyomott a latban egy oktatói állásnál.

Ugyanez megjelent a diákok szintjén is, az akkori hivatalos diákvezérek semmivel sem tűnnek jobbnak a mai HÖK-ösöknél.

Abban megegyezhetünk, hogy a HÖK megítélése nem a legpozitívabb, és a korabeli HÖK-é, az Egyetemi Köré sem volt az. Ez a XX. század elejére teljesen leamortizálódott, politikusképzővé vált, korrupciós ügyek tépázták a tekintélyét, lényegében a nacionalista ellenzéki pártnak végeztek kampányszolgálatot. A leghíresebb eset Kecskeméthy Győző elnökhöz köthető, aki félmillió koronával szökött meg, később állítólag Monte-Carlóban látták felbukkanni. De voltak az Egyetemi Körnek olyan vezetői, akik ott maradtak, és még az egyetemet se akarták elhagyni: Zsembery István és Hindy Zoltán volt a két legenda, nagyjából húsz éven át voltak „HÖK-ösök”.

Mint most a szegedi Török Márk. Hány embert érdekeltek ezek a csatározások?

Pikler a jogi karon tanított, de védelmezői között rengeteg mérnökhallgató vagy medikus volt, akik más karokról érkeztek verekedni, hiszen a tudomány szabadságáról szólt valójában a kérdés. A galileisták legfontosabb követelése az volt, hogy az egyház és a politika ne szóljon bele tudományos és oktatási kérdésekbe. Evolucionisták voltak, hittek abban, hogy az emberiség fejlődik, és azt a fejlődést a tudomány garantálja. Még az első világháború, a mérges gáz és a tengeralattjáró-háború előtt járunk, amikor lehetett ilyesmikben hinni. Úgy gondolták, hogy bármilyen erő, ami a tudomány autonómiáját sérti, az nemzetellenes, mert akadályozza, hogy a magyar nép jobb életkörülmények között éljen. A másik oldal, a „nemzeti” ezzel szemben azt állította, hogy az a nemzetellenes, aki olyan modernista elképzeléseket hangoztat, miszerint a magyar nemzet csak a 19. században született meg, vagy hogy korgó gyomorral nem lehet énekelni a Himnuszt. Két különböző hazafiságkoncepció ütközött össze tragikus módon, kevés megértéssel a másik iránt.

A könyve ehhez a korhoz köti az őstörést, haza és haladás ügyének a szembekerülését.

Ez az 1905–06-os belpolitikai válságnak köszönhető. Mivel a kiegyezéspártiság végig népszerűtlen volt a korban, a harminc évig folyamatosan hatalmon lévő kormánypárt csak a nemzetiségi területek támogatásával és „trükkök százaival” tudta biztosítani a választási győzelmeket. Amikor 1905-ben ennek ellenére is győzött a „nemzeti ellenzék”, nem alakíthatott kormányt. Az uralkodó által helyettük kinevezett, a magyar nemzetre ráerőszakolt darabontkormány hirdette meg azonban az általános és titkos választójog bevezetését. Emiatt a baloldali erők – mint a szociáldemokraták vagy a Jászi által vezetett polgári radikálisok – kiálltak a darabontkormány mellett. Ady is harciasan támogatta őket, mert úgy gondolták, hogy ott a haza, ahol a választójog és a reformok. Ezt a magyar közvélemény nagy része hazaárulásként ítélte el.

Ady beáll az idegenszívű Gyurcsány legvadabb támogatói közé?

Vagy mintha ma Brüsszel erőszakolna Magyarországra egy reformista kormányt, amely első intézkedéseként eltörölné a mindennapos testnevelést, és helyette bevezetné a mindennapi angolt és informatikát. Kerényi Imre helyett pedig ideküldenének egy német pofát a frankfurti könyvvásárról, mire sokan azt gondolnák, hogy nem is olyan rossz ez a megszállás. Őket lehazaárulózná Gajdics Ottó, tiltakozna a Professzorok Batthyány Köre, és kettéválna a magyar értelmiség. Ez konkrétan meg is történt 1906-ban, amikor a darabontkormány eltérő megítélése miatt kettészakadt a Társadalomtudományi Társaság, ahol addig együttműködtek radikális és konzervatív-liberális értelmiségiek. De tegyük hozzá, hogy Ady 1906-ra már régen kiírta magát a magyarságból.

Mivel?

1901-ben, még fiatal nagyváradi újságíróként írt egy egyházellenes cikket, amiért egy hosszú és országos visszhangot kiváltó pereskedés végén háromnapi fogházbüntetésre ítélték, többet foglalkoztak vele, mint Pumped Gabo táncával. Az esetet megírtuk Pető Péter újságíróval történelmi gonzóblogunkon, a Page Not Foundon, a magyar irodalomtörténet legnagyobb botrányiról szóló top tenünkben.

Mennyire szólt akkor a valós kérdésekről a magyar belpolitika? A fő téma a közös hadsereg vezényleti nyelve volt, míg az utólag lényegesnek tűnő külpolitikai kérdések a világháborúhoz közeledve sem érdekeltek túl sok embert.

A „nemzeti szuverenitással” kapcsolatos szimbolikus kérdések domináltak, hogy kiknek lehet szobra Budapesten, kiknek nem, és kis túlzással a szerződések tartalma kevésbé érdekelte a közvéleményt, mint hogy miként hívják azt a szerződést. Lényegi ellentét azonban nem volt a két nagy párt között, ez akkor derült ki, amikor 1906-ban végre csak hatalomra került a „nemzeti ellenzék”, és lényegében az addigi kormánypolitikát folytatták, semmit nem valósítottak meg az ígéreteikből. A legemlékezetesebb tettük az maradt, hogy nagy csinnadrattával újratemették Rákóczit és Thökölyt. Ehhez képest a Galilei Kör a földreform, a szekularizáció, az általános és titkos választójog követelésével, a darwinizmus és a történelmi materializmus hirdetésével, Németország helyett Franciaország idealizálásával eléggé mást akart: a galileistáknak nem egyszerűen kormányellenzéki, hanem rendszerellenzéki programjuk volt.

Ez a radikális program, ami miatt ők hazaáruló, istentelen, nemzetellenes, szabadkőműves, mai kifejezéssel sorosista hálózatként jelentek meg a közbeszédben.

Lényegében ugyanazok a vádak fogalmazódtak meg az akkori baloldali ellenzékkel szemben is, mint most a maival. Annyi a különbség, hogy a szabadkőműves páholyok démonizálását a mai retorikában átvették a külföldről irányított civil szervezetek. De tegyük hozzá, a radikális szabadgondolkodóktól sem álltak távol az összeesküvés-elméletek, csak az ő szemükben a Vatikán és a jezsuiták álltak minden mögött. Egyébként a jezsuita világ-összeesküvés képzete jóval régebbi, mint a szabadkőművesé, az utóbbi felfutása a francia forradalmat követően kezdődött el, amikor egy jezsuita abbé, Barruel kitalálta, hogy a forradalom mögött a szabadkőművesek álltak. Aztán Alexandre Dumas ráharapott erre a sztorira, és népszerűvé tette az Egy orvos feljegyzéseivel. Amikor a magyar közbeszéd radikalizálódott a századelőn, már szinte minden tévedésben a tudatos károkozás szándékát látták a szemben álló felek.

Akkor is ellen-összeesküvések összecsapásáról szólt a magyar politika?

Azért a szabadkőműves összeesküvés elmélete jóval ismertebb és népszerűbb volt. Az 1910-es évek parlamenti vitái a szabadkőművességről már az 1920-as éveket is megelőlegezték. 1919-ig ugyanakkor nem tiltották be a páholyok működését, ezt majd csak a Tanácsköztársaságban – ennyit arról a paranoiáról, hogy minden forradalom mögött a szabadkőművesek állnak –, majd a Horthy-rendszerben tették meg. Tisza István kormányzására nem voltak jellemzők az efféle intézkedések: például köztudott volt róla, hogy Adyt és a Nyugat folyóiratot levéltetűnek tarja a magyar kultúra pálmáján, de a Nyugatot nem tiltatta be, inkább a saját folyóiratába írt álneves olvasói leveleket, amelyekben Rusticus (vagyis vidéki) néven ostorozta Osvát Ernőék lapját. Amelyet persze szabadkőműves folyóiratnak tartottak a korban.

A Galilei Kör vezetőinek többsége valóban radikális szabadkőműves-páholyok tagja volt. Mit csináltak ténylegesen a szabadkőművesek, mekkora volt a súlyuk?

A szabadkőművesség nem volt egységes, az angol típusú konzervatív és a francia típusú radikális páholyok között éles volt a törés: a konzervatív páholyok elvárták az istenhitet és politikai kérdésekkel nem is foglalkoztak; a francia típusú páholyok viszont idővel ateisták lettek és aktívan politizáltak. Magyarországon – ahol papíron a két irányzat egyesült – előbb a nagyváradi László király, majd a Jászi Oszkár vezette Martinovics-páholyok kifejezetten azzal foglalkoztak, hogy megszervezzék a hazai baloldali radikális erőket. Küzdöttek a választójogért és a szekuláris oktatásért, ezért támogatták a Galilei Kört is, bár fontos, hogy a közhiedelemmel ellentétben nem a szabadkőművesek alapították ezt a diákegyesületet. De én a radikális szabadkőművesek korabeli szervezkedésében nem összeesküvést látok, hanem a politika általános menetét, a kapcsolatépítést, a formális és informális befolyásszerzés szándékát. Ez nem szabadkőműves sajátosság, 2010-ben sem szabadkőműves páholyok vették át a hatalmat Magyarországon, hanem két szakkollégiumi hálószoba egykori lakói.

Utópisztikus hit a világbékében és a világállamban, a szekularizációban, a tudomány fejlődésében – mit akartak még a galileisták?

Munkásoktatást vállaltak, több-kevesebb sikerrel, mivel elég nehéz volt átlépniük a belvárosi egyetemisták és a külvárosi munkások közti hatalmas kulturális szakadékot. Kassák megírta a visszaemlékezésében, hogy hiányzott a közös nyelv, amivel egy Pikler-tanítvány meg tudta volna értetni magát egy melóssal. Képzeljük el, hogy egy olyan világszintű matematikus, mint a galileista Dienes Pál, akkoriban kijárt a külvárosi munkásotthonokba a négy alapműveletet oktatni. A városi munkások oktatása mellett leginkább a szegény agrárnépesség felvilágosítása volt még a galileisták célja, hogy a nagybirtokok felosztása mellé állítsák őket. Vidéki agitációs propagandafüzeteket készítettek, de időnként ezek is túl offenzívek voltak, lebecsüléssel a babonás falusi népességgel szemben. És nem is mindig lelkesen fogadták őket: száz éve vidéken azért erős volt az érzés, hogy idejönnek az értelmiségi zsidó gyerekek, és megmondják a tutit. Amikor Jászi 1920-ban számvetést készített, önkritikusan írta, hogy az agitátorok úgy viselkedtek a parasztokkal, „mint az átlag amerikai a négerrel szemben”. Ha már aktualizálunk, akkor ma is biztos, hogy egy városi ellenzéki, fiatalos, nyugatos erő úgy nem fog tömegbázist szerezni, ha kineveti a csepeli melóst azért, mert Zámbó Jimmy a kedvence, vagy mert Laci bácsi konyhája számára a gasztronómia csúcsa.

Ez akkor is döntően egy kudarcot valló, felülről történő hídépítési kísérlet volt, nem? Mint amikor kampánykörutat csinálnak a momentumosok, vagy az LMP felmutatja Sallai Róbert Benedeket.

Az 1910-es évek baloldali radikális modernizációs programjának kudarca azért azzal is összefüggött, hogy képviselőik 1918-ban, a magyar történelem mélypontján, egy vesztes világháború után kerültek hatalomra, amikor nem Brüsszelt kellett megállítani, hanem délről a francia hadsereget, északról és keletről a csehszlovák és román csapatokat, miközben forrongott az ország, és elszabadultak az indulatok. Nem lettem volna akkor jegyző. Egy ilyen katasztrofális helyzetben szinte hiába készültek a műhelyeikben már tíz éve a reformprogramok.

Ilyen súlyos helyzet nélkül soha nem is lett volna esélyük a hatalom közelébe jutni.

Ez a polgári radikálisokra igaz, de a szocdemekre nem; 1917–18-ra az MSZDP már a legerősebb párt volt, és az első tömegpárt, nélküle nem lehetett működtetni az országot. Elsősorban a korszerűtlen magyar választási rendszernek volt köszönhető, hogy a dualizmus korában egyetlen képviselőt sem tudtak bejuttatni a parlamentbe a szociáldemokraták. Németországban már 1914 előtt a legnagyobb parlamenti frakcióval bírtak.

A polgári radikális élcsapat és a szociáldemokrácia között akkor is nagy volt a távolság, ebben már benne volt az MSZP–SZDSZ-alapkonfliktus csírája?

Gyanakvás és kölcsönös idegenkedés jellemezte ezt a viszonyt. A szakszervezeti szociáldemokratáknak Jászi Oszkárék gyanúsan értelmiségiek voltak, míg Jászi nem átallotta azt írni egy magánlevelében, hogyha a szociáldemokrata szónok, Bokányi Dezső kinyitja a száját, akkor szarszagot érez. De Jászi nagy projektje éppen arról szólt az 1910-es években, hogy hidat képezzen a polgári radikálisok, a szocdemek és a nyugatos Károlyi hatása alá kerülő függetlenségi párti képviselők között, egyszerre törekedve a nemzeti függetlenségre és Magyarország demokratizálására.

A Galilei Kör erősen balra tolódott a háborús években, annyira, hogy a jobboldalon utólag az egész körről a Tanácsköztársaság bolsevik funkcionáriusainak a keltetőjeként beszéltek.

Igazán balra a világháború alatt tolódott a diákegyesület, amikor a galileisták harcos antimilitaristák lettek. Duczynska Ilona, aki 1917-ben tért haza Svájcból, és bekapcsolódott a Galilei Kör munkájába, már odáig is eljutott, hogy le kell lőni Tisza Istvánt. De hát Duczynska Ilonához csak a Terminátor 2. Sarah Connorja fogható. A merénylettervéről azonban nem tudott a Galilei Kör vezetősége, és nem is lett belőle semmi, mert aznap, amikor Duczynska lőtt volna – Szabó Ervin könyvtáros társának, Madzsar Józsefnek a pisztolyát lopta el –, Tisza lemondott. Duczynska ezután szervezte meg a fiújával, Sugár Tivadarral a maga külön forradalmi szocialista csoportját a Galilei Körön belül. Élesen háborúellenes röplapokat nyomtak ki, amelyben arra szólították fel a magyar katonákat, hogy ne az orosz bakák, hanem a magyar földesúr ellen harcoljanak, vagyis Lenin nyomán hirdették, hogy a világháborút polgárháborúvá kell alakítani. Ezért zárta be a rendőrség a Galilei Kört 1918 januárjában.

Hogy viszonyult a Galilei Kör a Tanácsköztársasághoz?

A Galilei Kör 1918 őszén újra megnyílhatott, de ez már egy nagyon megosztott diákegyesület volt. Az első generációs galileisták, mint Polányi Károly, nem akarták átlépni a demokrácia és a diktatúra közti határt, míg azok, akik mondjuk a börtönből szabaduló Duczynskát követték, beléptek az ekkor megalakuló kommunista pártba, a KMP-be. Érdekesség, hogy Polányi és Duczynska aztán az 1920-as években összeházasodtak. 1919-ben azonban olyan galileisták is szerepet vállaltak a Tanácsköztársaságban, akik 1918 őszén még ellenezték a proletárdiktatúrát. Pechjükre fennmaradt az a levél és névjegyzék, amelyben felajánlották szolgálataikat a kommünnek – ezt fel is használták ellenük a Horthy-rendszerben, mikor megindult az „elszámoltatás”. A galileisták döntő többsége azonban a vörös terrorban nem vett részt, kulturális, oktatási vagy népegészségügyi funkcionáriusok lettek, agitátorok vagy antialkoholista propagandisták.

Rákosi Mátyás, Korvin Ottó is galileista volt.

Rákosi valóban a Galilei Kör titkára volt egy időben, de nem játszott meghatározó szerepet. Azt lehet mondani, hogy a galileisták jelentős része nem „jakobinus”, inkább mérsékelt „girondista” volt. És erre a többségre nehezednek az említett terhelő nevek. Összességében pozitívként értékelem a Galilei Kör szerepét: egy nemzetközi horizontú fiatal diákegyesületről van szó, amelynek fiatal, 16-30 éves tagjai úgy is vállalták a munkásoktatást, az ismeretterjesztést, az alul lévők melletti kiállást, hogy az a saját karrierjüket veszélyeztette.

A Galilei Kör mint egy radikális zsidó közeg képe rögzült a két világháború között, és ez antiszemita alaptoposz lett. Hogy lehet beszélni erről vagy a Tanácsköztársaság zsidó jellegéről? Főleg, hogy ehhez kapcsolódott a magyar történészek egyik nagy botránya is a közelmúltban.

Erről mindenképpen beszélni kell, hiszen tény, hogy a Tanácsköztársaság vezetőinek nagy része zsidó családi háttérrel rendelkezett, de a Gerő–Romsics-vita épp arról szólt, hogy mennyire veszélyes lehet egy tényközlés önmagában, ha nem teszünk hozzá értelmezést. Ha csak azt a kijelentést teszem, hogy a népbiztosok ennyi és ennyi százaléka zsidó volt, ez sajnos nagyon sokaknál egy „judeobolsevik” értelmezési keretben nyeri el a jelentését. Ilyen kényes kérdésekben a „tények” önmagukban félrevezethetnek, úgyhogy mindig körültekintően kontextualizálni kell.

Ez az említett esetben az, hogy a hivatalos egyenjogúsítás ellenére nem valósult meg a valódi társadalmi egyenjogúság a XX. század elején. A Galilei Körben azért találunk annyi zsidó fiatalt, mert ők érezték a diszkriminációt a mindennapokban, és azt remélték, hogy az egész keresztény-zsidó ellentétet félre tudják tenni azzal, hogy ateisták lesznek, és egy olyan szekuláris államot teremtenek, ahol senkinek se számít a vallása. Ugyanez hajtott nagyon sok zsidót az internacionalista munkásmozgalomba, és a legradikálisabbakat a kommunista pártba. A Tűzszekerek zsidó futója olimpiai bajnoki címet akart nyerni, hogy végre elfogadják őt, a galileisták magát a helyzetet akarták eltörölni, ahol egy zsidó fiúnak bármit is bizonyítania kell a keresztények előtt.

A korszak meghatározó figurái ma is élesen megosztják a közvéleményt, Károlyi a jobboldalon Trianon bűnbakja, nagy ellenfele, Tisza István pedig a mostani fideszes emlékezetpolitika kiemelt alakja. Melyikük érdemel szobrot?

Szerintem Károlyi Mihály és Tisza István szobrának egyaránt helye lenne a Kossuth téren, de az emlékezetpolitikának nem csak ilyen nagy, komor és mindenekelőtt tragikus sorsú alakoknak kellene helyet biztosítania, én animációs figuráknak is szobrot emelnék. Mivel a magyar kultúra csúcsteljesítményének a Macskafogót gondolom, egy reprezentatív helyen felállított Grabowski-szobor nagyon jót tenne ennek a hisztérikus közéletnek, és Grabowski legalább konszenzusos figura. Persze nincsenek illúzióim: biztos lenne, aki lepatkányozná.