A 41 éves Lenkey János huszárkapitány színházban töltötte az estét a galíciai Sztaniszló városában (ma: Ivano-Frankivszk, Ukrajna). A városka lengyel lakosai hetek óta lázadoztak a Habsburg elnyomás ellen, Lenkey és százada 1848 májusában a rend fenntartására és a nemzetőrök lefegyverzésére kapott parancsot osztrák ezredesétől. A város valóságos etnikai puskaporos hordó volt: a Lengyelország felosztása után a Monarchiához került Stanisławów/ Sztanyiszlaviv/Stanislau legnagyobb kisebbségét a zsidók tették ki, akik vallási elkülönülésüket megtartva jobbára békében éltek az osztrák adminisztrációval, a lengyel és ukrán polgárság mozgalmai azonban egymással is rivalizáltak, s a másik rovására próbáltak engedményeket kicsikarni a különben gyűlölt osztrákoktól. Minden nap újabb robbanás közeli konfliktus alakult ki. A magyar katonatiszt aznap mégis nyugodtan ment el a színházba, mert előzőleg megegyezett az utcán gyülekező polgárokkal: nem veszi el a fegyvereiket, ha békésen hazamennek. A színházban tisztiszolgája riasztotta, hogy az utcán csetepaté tört ki a gyalogság és a nemzetőrök között, amelynek során egy fiatal lengyel nemes életét vesztette.

Amire Lenkey és huszárjai az utcára vonultak, a dühös felkelők már áttörtek a katonákon. A magyar tiszt láttán a lengyelek kiabálni kezdtek: „Éljenek a magyarok! Éljen Lenkey kapitány!” Lenkeynek parancsa szerint szét kellett volna vernie a tömeget, de ő hüvelyébe dugta a kardját, a felkelők közé vágtatott, és lengyelül rögtönzött beszédet tartott nekik: „Fegyvereiteket egy időre tegyétek le, de ne csüggedjetek el, mert él még az igazság istene, aki titeket épp úgy, mint a magyarokat, nem fogja elhagyni.” A forradalmi buzdításnak is beillő beszédre a lengyelek elcsöndesedtek és hazaindultak. Másnap Lenkey a huszárjaival együtt részt vett a megölt fiatalember temetésén. A vérontást sikerült elkerülnie, tette miatt mégis fegyelmivel és hat nap fogsággal büntették.

Néhány nappal később dezertáló huszárjaival együtt már Magyarországra tartott, hogy csatlakozzon az új magyar honvédséghez. Elsősorban bátor galíciai kiállásának köszönhette, hogy Világos után a halálra ítélt magyar tábornokok közé került. A gyors mártírhalál azonban nem adatott meg neki: a börtönben megőrült, s rettenetes fizikai és szellemi kínok között halt meg hónapokkal társai után. Jókai Mór mások mellett róla, az elfeledett aradi vértanúról mintázta Baradlay Richárd figuráját.

„Határtalanul unalmas”

Köznemesi családban született 1807-ben, Egerben. Amikor apja a bécsi testőrség tagja lett, feleségét és két fiát is magával vitte a császárvárosba. Itt hamarosan magyar borkereskedést nyitottak, az üzlet virágzott. A napóleoni háborúk hírére a családfő úgy döntött, jobb lesz, ha visszaköltöznek Egerbe, ami nagyon elkeserítette a nagyvároshoz szokott feleségét. Emiatt Lenkeyék házassága olyannyira megromlott, hogy 1812-ben a feleség a korban merőben szokatlan lépésre szánta el magát. Amíg férje borfelvásárló körúton volt, a gyerekeket a cselédekre hagyva hazaköltözött a szüleihez. Soha többé nem tért vissza az otthonába. Az ötéves Jánoskát annyira megrázta anyja távozása, hogy – levelei tanúsága szerint – élete végéig nem jutott túl a traumán.

Az apa mindenüket eladta, és Aradon kezdtek új életet. Két fiát egy osztrák katonai iskolába íratta be, ahol nagyrészt anyanyelvüket is elfelejtették. Iskolái befejezése után, 1822-ben a még kamaszkorú Lenkey János azért is kérette magát egy magyarországi ezredhez, hogy visszaszerezze magyar nyelvtudását. Innen egy csehországi dandárhoz vezényelték, majd 1836-ban a keleti végekre, Galíciába került. A nehezen barátkozó, zárkózott magyar huszártiszt száműzetésként élte meg a „határtalanul unalmas” galíciai szolgálatot.

A fiatal kapitány magányát növelte, hogy a császári haderő tisztikara csak korlátozottan tarthatott kapcsolatot a helyi lakossággal, nősülni és családot alapítani például csak a hatoduknak lehetett. Így nem sok esélye volt arra sem, hogy azzal a fiatal lengyel grófkisasszonnyal, Serafina Potockával, aki iránt szerelemre gyulladt, komoly kapcsolatot kezdeményezzen. Az osztrákbarát Potocki-család Galícia legbefolyásosabb lengyel arisztokrata famíliájának számított, ezért nem valószínű, hogy lelkesen fogadták volna egy alacsony rangú magyar katonatiszt közeledését. Némileg kárpótolhatta, hogy katonái rajongtak érte, mert tiszttársaival ellentétben őt emberségesnek és igazságosnak tartották.

„Szerencsém csillaga fenn ragyog”

Nincs tudomásunk róla, hogy mennyit tudott a magyarországi forradalmi eseményekről, amikor 1848 májusában századával együtt egy Pesttől félezer kilométerre fekvő, lázongó kisvárosba, Sztaniszlóba vezényelték rendfenntartónak. Egy ott tartózkodó orosz cári tiszt így emlékezett a pattanásig feszült helyzetre: „Lenkey, egy magyar huszárszázad kapitánya azt a parancsot kapta, hogy Stanislau városában akár erőszakkal is, de vegye el a lengyel nemzetőrség fegyvereit. (…) Századával a Főtérre vonult, s fegyverletételre szólította fel az ugyanott felsorakozott nemzeti őrséget. A jelen levő diákok (…) kiabálni kezdtek: „Vivát, Lenkey!” (…) E lelkesedés annyira meghatotta Lenkeyt, hogy leszállt lováról és a századnak is ilyen értelmű parancsot adott. A diákok elvezették a huszárlovakat, a polgárok bort hoztak, kínálgatni kezdték a katonákat, akik testvériesen ölelték keblükre a város lakóit. A nemzetőrség fegyvereit Lenkey persze nem vette el.”

Másnap következett a halálos áldozattal járó utcai összetűzés, amelynek a kapitány szónoklata vetett végett. A magyarokat amúgy sem kedvelő ezredese szemében azonnal gyanússá vált Lenkey és százada, és vizsgálatot indított ellenük. A hat nap elzárás, amire ítélték, annyira megviselte az addig feddhetetlen előmenetelű huszártisztet, hogy nyugdíjazását kérte, és a döntésig szabadságra ment.

Huszárjait felháborította kedvelt kapitányuk sorsa. Ebben az izgatott hangulatban, május 26-án kapott levelet Magyarországról az egyik közhuszár. A levélben a Nemzeti dal egy példányát és a határokon túl szolgálatot teljesítő katonák hazatérését sürgető kiáltványt talált. A magyar kormány a 12 ponttal összhangban akkor már két hónapja kérte a katonák hazaengedését az osztrák hadvezetéstől, de a galíciai zavargásokra hivatkozva csak néhány egység jöhetett haza. A huszárok éppen a levelet olvasták, amikor Lenkey helyettese, a fiatal Fiáth Pompeius főhadnagy belépett a körletükbe, és darabokra tépte a kiáltványt.

Ez után döntöttek úgy a közhuszárok, hogy ha kell, életük árán is hazajönnek, és csatlakoznak a magyar honvédséghez. 130-an indultak el erőltetett menetben Magyarország felé, az osztrák hadsereg történetében ez volt a legnagyobb szabású dezertálás. Ekkor kérte fel ezredese a szabadságon lévő Lenkeyt, hogy menjen szökött emberei után, és ígérje meg nekik, hogy sem neki, sem a katonáknak nem esik bántódásuk, ha visszafordulnak.

A kapitány másnap hajnalban egy erdőben érte utol lovaikat etető huszárjait, akik arra kérték, hogy tartson velük. Ő tiszti esküjére hivatkozva elutasította a felkérést, és visszatérésre kérte századát. Erre lefegyverezték, és felültették a kocsira a megkötözött főhadnagy mellé. Amikor Körösmezőnél átlépték a magyar határt, a huszárok ismét felkérték, hogy álljon a csapat élére. Lenkey előbb „az asztalra borulva zokogott”, majd átvette a parancsnokságot. Megeskette katonáit a haza védelmére és arra, hogy soha nem veszik el a más vagyonát.

A bécsi hadügyminisztérium azonnali vizsgálatot és példás büntetést követelt. Félő volt, hogy az ügyre hivatkozva megtagadják a magyar ezredek már megígért hazaszállítását, ezért a frissen kinevezett hadügyminiszternek, Mészáros Lázárnak hivatalból el kellett ítélnie a tömeges dezertálást, és vizsgálatot kellett indítania. A magyar közvélemény azonnal a szökött katonák mellé állt. Ekkor született Petőfi Sándor Lenkei százada című verse, melyben a költő a huszárkapitányt éltette, és elítélte a magyar hadügyminiszter eljárását. A vizsgálat hamar lezajlott, s a század azt kapta büntetésként, amiért tulajdonképpen hazajöttek: 1848 júliusában a délvidéki hadszíntérre vezényelték őket.

A kapitány embereivel együtt végigharcolta a szerbek elleni hadjáratot, helyettese, Fiáth Pompeius mellette halt hősi halált a csatatéren. Bátorságának köszönhetően Lenkey gyorsan emelkedett a ranglétrán. Októberben az első honvéd huszárezred parancsnokává léptették elő, az ő ezredébe osztották be Rózsa Sándor népfelkelőnek állt betyárjait is. A tavaszi hadjárat idején már tábornok volt, ekkor nevezték ki a komáromi várőrség parancsnokává. Az osztrákok blokádján keresztül, álruhában jutott be a várba, majd az erődből hétszázhúsz huszárral és négy zászlóaljnyi gyalogossal rontott ki az ellenségre.

Ekkorra úgy tűnt, a magánéletben is révbe ér. Egy társasági összejövetelen elővett egy medált, amelyben egy szőke hajfürtöt rejtegetett, és rövid szónoklatot tartott: „Az én szerencsém csillaga fenn ragyog. Nincs miért titkolnom önök előtt, hogy a legboldogabb ember áll előttük. Szerafin grófnő jegyese vagyok és pedig szüleinek beleegyezésével is.”

„Halál útján fogyatékba jutott”

Világos után ő is az aradi vérbíróság elé került, a forradalom előtti rendfokozata alapján kapitányként. A vádirat megállapította, hogy az ő esetében súlyosbító körülmény, hogy „vétkes az annak idején Galíciában állomásozó ezredétől való szökésben is”. Lenkey már a vizsgálat kezdetén különösen viselkedett. Fellebbezését furcsa, kicirkalmazott betűkkel írta meg: „Kérem kihallgatásomat a tiszt urak jelenlétében, elő fogom adni életem főbb vonásait, mert ilyen leírhatatlanul borzalmas sorsa senkinek sem volt még, mióta világ a világ, és senkinek sem lesz, míg csak világ a világ.” Amikor a letartóztatott tábornokok elleni halálos ítéletek megszülettek, a hadbíró Lenkey Jánossal kapcsolatban a következő jelentést küldte Haynaunak: „Lenkey vádlott esetében kénytelen vagyok a büntetési javaslatot in suspenso (függőben) hagyni, mert rajta az utóbbi napokban az elmezavar jelei mutatkoznak, és jelenleg orvosi megfigyelés alatt áll.”

A megfigyelés hetekig tartott, és a magyar főtiszt kezdetben még szóba állt az őt vizsgáló Böhm főorvossal. Előbb arról panaszkodott, hogy éhségéhez képest nagyon keveset kap enni, és ezt őrei rosszindulatával magyarázta. Minden bizonnyal igazat mondott, mert az őrök előszeretettel kínozták az egyre különösebben viselkedő foglyot, hogy dührohamokat provokáljanak ki nála. Az orvos később azt jegyezte fel, hogy Lenkey rendkívüli izgatott állapotban, anyaszült meztelenül járkál a cellájában, és arról beszél, hogy a maga és családja szerencsétlenségét önnön jellemhibái okozták, és ezért szeretné az ördögöt kiűzni magából. Testi ereje és szellemi állapota innentől viharos gyorsasággal romlott. Nem sokkal később már kényszertáplálást kellett alkalmazni nála, és saját piszkában feküdt napokig.

Karl Ernst császári törzshadbíró 1850. február 14-ei szűkszavú szolgálati jelentésében közölte Haynau táborszernaggyal: „E hó 9-én az itteni várban őrzött, megtébolyodott és az orvosok által már régen reménytelen esetnek ítélt Lenkey János lázadóvezér halál útján fogyatékba jutott.”

Az elhunyt bátyja, Lenkey Károly ezután engedélyt kért, hogy öccsét saját költségén eltemethesse, de csak annyit engedtek meg neki, hogy a koporsót fegyveres őrök kíséretében elkísérje az akasztófák tövében megásott sírig. A koporsót szállító kordé azonban a vesztőhely helyett a városi katonatemető felé kanyarodott. A menetet kísérő őrök ugyanis mind galíciai lengyelek voltak, akik pontosan tudták, kit kísérnek utolsó útjára. Lenkey János sírját ismeretlen aradi polgárok ásták ki, és ők adták meg számára a végtisztességet is.

Széchenyi István özvegyének egy leveléből tudjuk, hogy az egykori huszártiszt mellett kedvese is Haynau áldozatává vált: „A szép Potocka kontesz megőrült ebbe a szerelembe, s a kétségbeesett szülők mindenbe beleegyeztek volna, amint leányuk gyógyulni kezdett, de a vőlegényről nem tudni semmit. Most már feleségül vehetné menyasszonyát… Nem jön el már érte: megőrült ő is és meghalt az aradi várban…”

Nyáry Krisztián teljes cikke a BBC History 2017. májusi számában olvasható.