Az atomhatalmat épp 30 éve széttrollkodó Mathias Rust berepülésről két dolog máig nem derült ki egyértelműen: minek csinálta és hogyan élhette túl. Utóbbihoz rengeteg véletlennek mondott egybeesés kellett, ami nagyon jól jött Gorbacsovnak: megtisztította a peresztrojkát ellenző vezetőktől a hadsereget, külföldön pedig a Rust elleni enyhe ítélettel tovább fényezte magát az emberarcú Szovjetunió vezetőjeként.
Akármennyire is legendás a szovjet határon át kisgépével észrevétlenül berepülő Mathias Rust útja Helsinkitől Moszkváig, két legendától mégis meg kell fosztanunk a 19 éves nyugatnémet fiú 1987. május 28-i kalandját:
A második pont inkább csak apróság – bár van egy érdekes eleme, erről majd később – az első pont miatt azonban még sokkal hihetetlenebb, hogy a 19 éves nyugatnémet fiú eljuthatott Moszkváig. Akkor már sokkal életszerűbbnek tűnne az a magyarázat – és ezzel semmisítsünk meg még egy részlegendát – hogy a határőrség ünnepnapja miatt részegségükben voltak figyelmetlenek a határőrök és a légvédelem ügyeletes tisztjei.
A repüléstörténet egyik leghíresebb útját egy tehetségesnek mondott, de hivatalosan kezdő pilóta hajtotta végre. Az 1968-ban született Mathias Rust a repülési napló alapján mindössze 50 órát vezetett, mielőtt megkezdte az ötórás utat a világ legjobban őrzöttnek gondolt, agyonlokátorozott határán keresztül.
Oktatója szerint Rust gyorsan tanult, a minimális óraszám után megkapta a pilótaengedélyét. Az azonban még őt is megdöbbentette, hová repült nem sokkal ezután a Cessna–172-essel – és az még csak a szovjet kaland volt előkészülete volt.
„Kivette a hátsó ülést, azt mondta, éjszakai alváshoz csinál helyet” – mesélte az oktatója az orosz NTV 2010-es filmjében. Wulf-Rüdiger Heise aztán Rust büszkélkedő apjától tudta meg, hova repült a fiú: egyenesen Izlandra. Az üres hely valójában a kiegészítő üzemanyag-tartályoknak kellett, amelyek a szovjet úthoz is nélkülözhetetlenek voltak.
Reykjavíkba azonban nem csak vagányságból ment Rust, szavai szerint ennek már a moszkvai úthoz kötődő szimbolikus jelentősége volt. Magyarázata szerint ugyanis a nyugat és kelet baráti közeledését akarta elősegíteni a béke önjelölt nagyköveteként azzal, hogy Moszkvába repül. Szerinte ugyanis Mihail Gorbacsov és Ronald Reagan hét hónappal korábbi, történelmi találkozója az izlandi fővárosban nem volt elég sikeres ahhoz, hogy véget vessen a hidegháborúnak. Ezért akarta ő átadni egyenesen Mihail Gorbacsovnak a saját békeüzenetét, Reykjavíkból indulva.
Rust innen Stockholmba, majd Helsinkibe repült, ahonnan meg is kezdte az első pillanattól furcsaságokkal, máig megválaszolatlan kérdésekkel teli útját.
Helsinkiből felszállva engedélye alapján nyugatnak tartott volna, ám a Finn-öböl felett a földi irányítás számára váratlanul délkeletnek fordult. Nem sokkal később pedig eltűnt a lokátorokról – nyilván, mert alacsonyan, talán alig hatvanméteres magasságon szállt. A finn parti őrség azonnal keresni kezdte az eltűnt gépet, és – az első szerencse – rá is bukkant egy olajfoltra, amiről azt hitték, a kisgép lezuhant. Meg is kezdték a roncsok utáni kutatást – később bíróság kötelezte Rustot ennek a költségnek a megtérítésére – miközben a kisgép már útban volt az akkori Szovjetunióhoz tartozó Észtország felé.
Nem sokkal később Rust be is repült az ország légterébe, ahol a légelhárítás nem vette észre az első pillanatban a gépet, de a határőrség igen, sőt kézi fegyverekből lőttek is rá, de a jelentés nem jutott el a légelhárításhoz – állítja Igor Malcev, a légelhárítás 1984 és 1991 közötti vezérkari főnöke. „Rejtély számomra, hogy a határőrség és a KGB miért tartotta vissza ezt az információt.”
Ez döntőnek számít a későbbiekben, ahol már a hierarchián végigfutó felelősségre vonástól való félelem lett Rust legfőbb szövetségese. Pár kilométerrel később már látták a kis gépet a katonai radarok, a jelzés eljutott a tallinni légvédelmi hadosztály ügyeletes tisztjéhez. A gép ekkor már 20 kilométert tett meg a Szovjetunióban „Láttam a radaron az azonosítatlan gépet, de előzetesen értesítettek két kisgép érkezéséről, utána akartam járni” – az alezredes utólag elismerte, hibázott, hogy nem jelentett tovább azonnal.
„Ha jelentjük, hogy jön valami és nem tudjuk mi, akkor is lecsavarják a fejünket” – védekezett. Elvégre nem határsértőként – hiszen a határ átlépését nem látták – csak a légi szabályok megsértőjeként kezelték a gépet. És bár a Szovjetunióban nem hemzsegtek a kis magánrepülők, a lokátorosok tapasztalatból pontosan tudták, hogy egy-egy pártfunkcionárius nyugodtan lehet épp vadászaton, könnyen leszállhatott bárhol, anélkül, hogy ezt jelentette volna.
Karpec negyedórás hezitálásáért öt, helyettese négy év börtönt kapott a szovjet katonai bíróságtól. Jelentése után Leningrádból emelkedett egy vadászgép a levegőbe – de még mindig nem határsértőnek, hanem hazainak tartva a kisrepülőt –, ekkor már legalább 80 kilométerre járt Rust az ország belsejében.
Hiába a felhős idő, a MiG-23-as pilótája – az egyetlen, aki kitüntetést kapott Rust ügye kapcsán, bár elmondása szerint nem büszke rá – meg is találta a nála sokkal lassabb, legfeljebb óránként 200 kilométeres sebességgel repülő Cessnát. A történetnek itt kéne véget érnie, vagy azzal, hogy földre kényszerítik vagy azzal, hogy lelövik Rustot. De sokkal váratlanabb dolog történt.
Nem hittek nekem. A légierő parancsnoka győzködött, hogy fiacskám, ezek biztos vadludak voltak.
– idézte több évtized távlatából is keserűen Anatolij Pucsnyin. Visszarendelték, utána mégis küldtek vadászgépeket az azonosítatlan, hol eltűnő, hol előbukkanó pötty nyomába, de nem találták meg.
Pucsnyin szerint a magasrangú tisztek ekkor már attól féltek, hogy ha egy ismeretlen gép idáig eljuthatott, akkor akárhogy is lesz a karrierjüknek vége. Ezért inkább csöndben meg akarták úszni a dolgot. Elvégre ki hitte volna, hogy az ismeretlen gép egyenesen a Kreml felé száll?
A moszkvai körzetnek már azt a hírt adta tovább a leningrádi körzetből German Kromin, hogy nincs semmiféle határsértő repülő, madárraj vagy felhő lehetett, amit egy ideig kísértek is, amíg erről megbizonyosodtak. A kérdést ezzel lezárták – a kis Cessna–172-es pedig repült tovább. Pedig saját elmondása szerint Rust ekkor már biztos volt abban, hogy földre kényszerítik, ő maga lepődött meg a legjobban, hogy a vadászgép végül eltűnt.
Gépe néhol 50 méter magasan szállt, a radarok elől így gyakran eltűnt. „Ilyen alacsonyan legfeljebb húsz kilométeres körben mérnek, nem lehet ezekkel telehinteni az egész országot” – mondta Vlagyimir Carkov, aki az út utolsó szakaszában látta Rust gépét, a moszkvai katonai körzet légelhárítási parancsnokaként.
Carkov ráadásul nem is állt remegő kezű katona hírében: 1978-ban a finn határ közelében ő adta ki a parancsot egy dél-koreai Boeing 707-es légtérsértő utasszállító kilövésére, miután nem reagált a felszólításra. A Szu–15-ös vadászgép rakétája elérte a gépet, három ember meghalt, de a repülő csodával határos módon le tudott szállni a befagyott Korpijarvi-tavon.
Rustnak óriási szerencséje volt, vagy más miatt időzített remekül, mindenesetre Moszkva közelében nagy volt a kavarodás a levegőben, mivel előző nap szenvedett balesetet egy Tu–22M és egy MiG–25-ös. Rengeteg helikopter de még mezőgazdasági gép is kereste a roncsokat, így Rust repülőjét is ezek egyikének hitték, főként a leningrádi körzet jelentése után.
De volt még valami, ami miatt egy azonosítatlan polgári repülő megsemmisítése akadályokba ütközött volna, túl azon, hogy nem is olyan könnyű lelőni egy lakott területek felett alacsonyan szálló apró repülőt, mint amilyennek elsőre tűnik.
Ennél sokkal fontosabb a dél-koreai utasszállító 1983-as tragédiája – öt évvel a már említett, szintén dél-koreai gép szerencsésebb kimenetelű esete után. A szovjet légvédelem a légtérbe betévedő – a szovjetek szerint az utasokat pajzsként használva valójában kémkedő – Boeing-747-est Szahalin felett lőtték le, 269 embert megölve. Ezután a Szovjetunió csatlakozott a polgári gépeket védő nemzetközi egyezményhez, a szovjet védelmi miniszter pedig rendeletben tiltotta meg polgári gépek lelövését.
Így Rust – akit ráadásul végig hazai gépnek gondoltak, azért is mert a Cessna kis jóindulattal hasonlít a Jak-12-re, a pilóta is ezt adta tovább a parancsnokságra – valójában kisebb veszélyben volt, mint hitte. Legalábbis Moszkváig.
Az orosz sajtó még egy véletlent megemlít a Rust miatt szintén állását – de nem szabadságát – vesztő Rudak alezredesre hivatkozva. A lokátorosokért felelős tiszt szerint bő húsz perc ment el azoknak az objektumoknak az ellenőrzésére, amelyek Moszkvától 330 kilométerre bukkantak fel hirtelen a radarokon. Végül bebizonyosodott, hogy a széllel haladó objektumok, akár léggömbök lehettek. Állítólag épp itt, a Szeliger-tónál pont egy nyugat-német turistacsoport volt, akik könnyedén útnak indíthatták a léggömböket, pont Rust repülése idején.
Hogy voltak-e léggömbök, azt bizonyossággal nem lehet tudni, azt viszont igen, hogy enélkül is egy újabb káprázatos mázli játszott a kezére: épp aznap kapcsolták ki a moszkvai körzetben, tervezett karbantartási munkálatokra az adatok összegyűjtését és elemzését végző, nagy teljesítményű rádiólokátoros rendszert és a rakétavédelmi rendszer egy részét is.
A már idézett Moszkva körzeti légvédelmi parancsnok, Vlagyimir Carkov szerint máskülönben lelőtték volna a gépet. „Ez tervezett karbantartási munka volt. Véletlen egybeesés” – mondta ebben a beszélgetésben (a 14-16. perc között) – a véletlen egybeeséseket egyébként tagadó vezérezredes, aki szerint Rust akciója nem véletlenül történt akkor, amikor Gorbacsov külföldön – az NDK-ban – tárgyalt.
Rust végül 19:30 körül érkezett a Vörös tér fölé – ez azt jelenti , hogy hat óra alatt tette meg a határtól a 880 kilométeres utat, amire alig több mint négy óra került volna. A gyanú szerint le is szállt valahol útközben, valószínűleg a már említett, egy nappal korábbi katonai repülők balesetének gépekkel egyébként is túlterhelt körzetében, végleg elrejtőzve a lokátorok elől.
Rust egyébként tényleg a téren akart leszállni, de a járókelők miatt erről letett. "Először alacsonyan repültem, abban bízva, hogy az emberek szétszaladnak, de ellenkezőleg, inkább odagyűltek" – mondta egy interjúban a ma már 49 éves pilóta. Ezért választotta a tér mögötti hidat, ahol – tádádám! – szerencséjére egy nappal korábban pont leszerelték a trolibuszvezetékeket.
Rust kiszállt a gépből, és hogy akciója mennyire hihetetlen volt, azt mutatja az is, hogy rendőrök sem jöttek a közelébe, csak kíváncsiskodó civilek gyűltek köré. "Láttam a gépet, eszembe nem jutott, hogy ne valami ezerszer egyeztetett akció volna" – emlékezett vissza a Vörös tér feletti körözésre Oleg Vakulovszkij újságíró, aki az elsők között beszélt Rusttal.
Angolul elmondta, hogy Nyugat-Németországból jött, békével. Még autogramot is adott, mire végre – szinte érthetetlen, de a leszállás után csaknem egy órával – megjelent a KGB, hogy őrizetbe vegye Rustot.
Hogy mennyire más szelek fújtak a Szovjetunióban 1987-ben, az abból is látszott, hogy az orosz sajtó inkább egy fiatal fiúcska csínytevésének írta le a berepülést. Tolmácsa, az újságíró Volfgang Akunov szerint Rust a per ideje alatti fogva tartás alatt a Lefortovo börtönben kiemelt vendég volt, viszonylag jó ellátást kapott, és a börtönparancsnok is rendszeresen lement hozzá, hogy meséljen neki a börtön névadójáról és Moszkváról.
„Nekem az volt az érzésem, hogy ez nem érdekelte őt különösebben és a per alatt is biztosnak látszott abban, hogy nem fog komoly büntetést kapni” – mondta tolmácsa, pedig a szovjet kormányfő Andrej Gromiko – aki előtte 1957-től 1985-ig külügyminiszter is volt – tízéves büntetés mellett érvelt, hogy soha senkinek ne jusson eszébe hasonló akció.
Gorbacsov is elutasította mások felvetését, hogy büntetlenül adják ki Rustot a németeknek, de nem beszélt a büntetés mértékéről. A 19 éves fiú végül négy évet kapott tiltott határátlépésért, a repülési szabályzat megsértéséért és garázdaságért. Egy mordvinföldi börtönbe vitték, de 14 hónappal később kegyelmet kapott és hazamehetett, tehát negyedannyit ült, mint amennyit Karpec alezredes kapott.
Rust miatt viszont annál több fej hullott a hadseregben. Lemondott a védelmi miniszter és helyettesei, több körzet vezetője – meglepő módon Carkov megúszta –, leváltották a Varsói Szerződés országaiban szolgáló szovjet haderők parancsnokait. Összesen csaknem 30 magasrangú tisztet és több száz alacsonyabb rangút, igaz az ő esetükben már nehéz igazolni, hogy Rust miatt kellett távozniuk.
Rust vállalkozása egyébként is a józan ész határán billeg, így nem csoda, ha oroszországi környezetéből úgy emlékeznek rá, mint aki nem teljesen normális. Tolmácsa emlékei szerint Rust egy ökológiai állam, Lagónia vízióját vázolta fel egy magával hozott mappában, és a perben is beszélt az általa ideálisnak tartott, kommunisztikus-természetközeli államról, amely valamiért Afganisztánt is magába foglalta.
Kissé zavaros volt a Moszkvában landolt gépén a vezérsíkra rajzolt motívuma is. A béke hírnöke ugyanis egy atombombának látszó motívumot pingált fel, bár Rust szerint ez az univerzum által körbevett, a szabadság, egyenlőség, testvériség három lábán álló Földet jelképezte.
Rust szabadulása utáni élete sem a kiegyensúlyozottságról szólt: fegyvertelen sorkatonai szolgálatát kórházban töltötte, ahol életveszélyesen megkéselt egy nővért, aki visszautasította közeledését. Bő két évet kapott, de 15 hónap után kiengedték. Többször kisebb lopásokért pénzbüntetésre ítélték. Közben kétszer nősült, a kilencvenes években hindu hitre tért, jógaoktatónak készült, de közben szenvedélyes pókerjátékos is volt. 2012-ben egy svájci bankban dolgozott. 2015-ben a The Hindunak nyilatkozva sajnálattal beszélt az új hidegháborúról Oroszország és a Nyugat között, erős euroszkepszissel szólt arról, hogy az EU az Egyesült Államok szolgálatában áll.
Gorbacsov kései kritikusai szerint az akciót a nyugati titkosszolgálatok szervezték, hogy felmérjék a Szovjetunió védelmi képességeit – ez azonban sántít, hiszen ebből nem derült ki, mire képes a légvédelem egy valódi, nagyszabású légitámadással szemben –, egy másik tipp szerint Gorbacsov tudtával történt az egész, hogy lefejezhesse a hadsereg vele nem szimpatizáló részét. Kétségtelen, Gorbacsov élt a lehetőséggel, ebből azonban nem következik, hogy a tudtával kellett történnie az akciónak vagy, hogy másképp nem tudta volna elérni a leváltásokat.
Rust később is elmondta, hogy senki nem tudott békemissziójáról, amit utólag is sikeresnek tartott (bár egy öt évvel ezelőtti cikkben már felelőtlenségnek mondta tettét.) Szerinte meggyorsította a hidegháború lezárását. Akciója után három hónappal Gorbacsov és Reagan aláírták a közép-hatótávolságú nukleáris fegyverek leépítéséről szóló INF-szerződést, őt magát pedig a Szovjetunió szintén a békülés jeleként adta ki a németeknek 1988 nyarán.
Gorbacsovot pedig a humánus Szovjetuniót megteremtő vezetőként ünnepelte a világ – bár ez valószínűleg Rust repülése nélkül is megtörtént volna, elvégre nem minden nap szerelnek le véres háború nélkül egy nagyhatalmat.
„Én hiszek abban, hogy ez egy fiatal fiú vakmerő akciója volt, amibe nem vág bele, ha kicsit idősebb” – mondta az Indexnek Ivan Bilasz. Az egykor a szovjet hadseregben szolgált, ma az ukrán hadseregben vezérezredes szerint igenis minden összeesküvés nélkül megmagyarázza az akciót, hogy minden józan észt nélkülözött. Véletlenek voltak, de azok nélkül is ez lett volna a vége, ha már egyszer a gép átjutott a határon. Az Ukrán Nemzeti Egyetemen oktató 64 éves tiszt, aki 15 éve az ukrán kormányfő védelmi tanácsadója is volt ugyan nem találkozott Rusttal, viszont állítólag van az életükben egy közös pont: a határt átszelő Cessna–172.
Bilasz a repülőt már Litvániában vette, ahol megbízható barátai állították, hogy a gép törzse a híres gépé. Több cikk ezt kész tényként kezelte Bilasz azonban elismerte, hogy papírokkal ezt nem tudná igazolni, ő maga sem bizonyos benne. Tény, hogy a gép nem maradt a szovjet hatóságoknál, kiállították az akkor még egyesülés előtt álló Németországban, majd a kilencvenes években Japánban volt, ahonnan szétszedve került vissza a németekhez, ahol megint kiállítási darab lett. De egy másik verzió szerint az eredeti géptörzs – már másik motorral – Litvániába került. A géppel Bilasz éveken át repült, de két éve továbbadta egy ukrán vevőnek. Azóta semmit nem hallott a legendás Cessnáról, amely valószínűleg nem is az eredeti, de eggyel több vagy kevesebb tisztázatlan részlet már igazán nem árt Rust őrült vállalkozásának.