A magyar delegációban ott volt Kádár felesége is, Tamáska Máriának az idős VI. Pál pápa rózsafüzért ajándékozott; a főtitkárnak pápasági emlékérméje mellé egy Amerigo Tot-metszetet adott, Kádár ezt egy Kovács Margit-kerámiával viszonozta. A pápai magánkihallgatás egy órásra nyúlt, a magyar propaganda pedig azt hangsúlyozta, hogy az egyházfő senkit nem szokott negyven percnél tovább fogadni; lám, a Magyar Szocialista Munkáspárt főtitkára a Vatikánban is kivételesen megbecsült vendég.

Nem tudtam elhessegetni magamtól a gondolatot, hogy az ausztriai Mariazellben Mindszenty bíboros most forog a sírjában; de talán a túlvilági élet nyugalmában az emberi történelem viharos jelenetei más megvilágításban látszanak

– írta a találkozóról utólag Casaroli bíboros, aki valójában nemhogy nem ellenezte Kádár látogatását, de a Vatikán „keleti nyitásának”, a szocialista országokkal való viszony rendezésének szürke eminenciásaként kifejezetten kulcsszerepet játszott a létrejöttében.

A találkozót informális csatornákon a Vatikán kezdeményezte a magyar félnél. Casarolit addigi magyarországi látogatásain eredményesen puhították: vendéglátói, mindenekelőtt a szocialista egyházpolitikát gyakorlatilag a BM társszerveként irányító Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH), valamint a rezsim felé készségesen lojális püspökök azt igyekeztek rajta keresztül elhitetni a Vatikánnal, hogy a vallásszabadság a kisebb súrlódások ellenére érvényesül a Magyar Népköztársaságban. Bár a bíborost a konzervatívabb egyházi körök Nyugaton hajlamosak voltak akár vatikáni kriptokommunistának is gondolni, nincs bizonyíték rá, hogy ne meggyőződésből cselekedett volna: gyakran hangoztatott elve szerint

ha valaki a rabokkal akar beszélni, annak előbb a börtönőrökkel kell szót értenie.

A barátságosabb vatikáni „Ostpolitik” valójában egyházfői támogatást élvezett. Még a II. vatikáni zsinat pápája, XXIII. János kezdeményezte a váltást, hogy az addigi szigorú elítélés helyett a katolikus egyház próbáljon meg szót érteni az egyházüldöző szocialista hatalmakkal. A folyamat utódja, VI. Pál alatt indult be igazán. A fő cél a viszony kompromisszumos normalizálása volt, például annak érdekében, hogy be lehessen tölteni a megüresedett püspöki székeket.

Ezt szolgálta az1964-es magyar-vatikáni részleges megállapodás is, aminek nem nyilvános részében a Szentszék azt is elfogadta, hogy Kádárék előzetes hozzájárulása nélkül nem nevez ki senkit egyházi méltóságba. A „főkegyúri jog sajátos szocialista restitúciója” után újra lett minden egyházmegyének püspöke, és az addigi nyílt egyházüldözés helyébe is „puhább”, körmönfontabb technikák léptek. Magas volt azonban az ár: a püspökségeket és a fontosabb plébániákat Hatos Pál történész szavaival ezután „szinte kizárólag olyanok vették át, akiket előzőleg, vagy éppen püspöki kinevezésük érdekében beszervezett ügynökei lettek az állambiztonsági szerveknek, és/vagy békepapok voltak, akik nyíltan ágáltak a szocialista rendszer mellett”.

Az állambiztonság áthatotta a többi nagyegyházhoz hasonlóan a katolikus klérust is, főleg a magasabb részeit. „Az 1989 előtti püspökszentelések 64 százalékáról biztosan lehet tudni, kb. 20 százalékáról pedig valószínűsíteni lehet, hogy a kinevezett az állambiztonság ügynöke is volt. (...) Az egyház kulcspozícióiban a hálózati személyek penetrációja feltehetően 100 százalékos volt” – írja a III/III. egyházi súlyáról Ungváry Krisztián.

A magyar egyházi ügynökök a Vatikánban is aktívak voltak, a Pápai Magyar Intézet lényegében római magyar kémfészekként funkcionált. A magyar állambiztonság valójában szovjet felhatalmazással tevékenykedett itt is – ez pedig tágabb külpolitikai játszmába illeszkedett. A Szovjetunió a vatikáni Ostpolitikot eszközként használva sok mindent szeretett volna elérni, leginkább azt, hogy a nyugat-európai katolikus közvéleményt a maga oldalára állítsa, amihez jó hátteret adott, hogy a Vatikánban ekkor a béke teológiája volt az egyik forró téma. A béke hangsúlyozása a szovjet megközelítésben persze hidegháborús fegyver volt, ahogy a magyar katolikus „békepapok” (ők voltak az államszocializmus fő apologétái a katolikus egyházban) is politikai feladatot vittek.

A szocialista világgal való egyházi dialógus azonban összességében népszerű volt Nyugat-Európában, kivéve például az emigráns kelet-európai köröket, mint Mindszenty környezetét. Az idős és merev Mindszentyt azonban háttérbe szorították. A magyar érseki széket a pápa hivatalosan is üresnek nyilvánította, 1976-ban pedig Lékai Lászlót ültették belé; azt a Lékait, aki „a kis lépések” politikáját hirdetve, nagy lojalitással, „poharazgató” jó viszonyt ápolt mások mellett az ÁEH Kádárral is jó viszonyban lévő örökös urával, Miklós Imrével is.

„A katolikus egyházi Ostpolitikban egyfajta kísérleti terep volt Magyarország. A hetvenes évekre Mindszenty is tehertétellé vált a Vatikán számára, abból indultak ki, hogy „meglátjuk, mennyire lehet együttműködni a kommunistákkal” – a magyar egyházi vezetés pedig megfelelő partner volt ehhez”

– fogalmaz Soós Viktor Attila, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának tagja. A történész az Indexnek segített megvilágítani a kontextust. Ő úgy látja, nem volt szükségszerű, hogy a szovjet blokkban a hatalom ennyire „hatékonyan” tudja használni a katolikus klérust: Csehországban például a Vatikán támogatta a földalatti egyház kiépülését, Erdélyben pedig hatalom és egyház konfrontációjának mértékét az is jelzi, hogy ott a kinevezett püspökök azzal kezdtek, hogy megnevezték, kik lássák el a feladatukat ha őket börtönbe csukják. Ehhez képest a Vatikán Magyarországon azzal kísérletezett, hogy meddig lehet elmenni a kommunistákkal való együttműködésben.

„Ma már kimondhatjuk, hogy a Vatikánnak az volt a fontos, hogy a püspöki székek be legyenek töltve. Ha valaki kollaborál az állambiztonsággal, az nem volt probléma a Vatikán számára: attól még nem mondatják le, nem mozdítják el.”

– mondja Soós Viktor Attila.

Amíg az egyház létezik, fel kell használni

– szólt Kádár tézise, és Soós Viktor Attila szerint ezt a pártállam a saját szempontjából tökélyre is fejlesztette a hetvenes évekre. A kommunista blokk az egyházakon keresztül világszinten is jelentős területet igyekezett befolyásolni. Ebben Magyarországnak fontos szerep jutott – benne Kádár nagy sikerként elkönyvelt vatikáni látogatásával.

„A hívőknek ma országunkban nincsenek az állam és az egyház feszültségéből adódó lelkiismereti problémáik” – mondta Kádár a pápával való találkozóját követő sajtótájékoztatón Rómában. A kinti nagyobb lapok nem túlzottan kérdőjelezték meg a szavait. „Teljes mértékben megerősítette kialakult hírét: józan és ügyes politikus, aki sikeresen manőverezik az 1956 kialakította speciális magyar viszonyok között” – írta róla elismerőleg a jobboldali Corriera della Sera is. Az '56-ra vonatkozó kérdést egyébként a helyzethez alkalmazkodó Kádár bibliai példával ütötte el: Lót feleségének történetét idézte, amely a kommunista főtitkár bibliaértelmezése szerint arról szól, „hogy aki előre kíván menni, az előre nézzen és ne hátra”. Ezt az újságírók a jelek szerint elfogadták – szemben például azzal a korabeli graffitissel, aki a látogatás alkalmából a „Kadar boia”, (Kádár hóhér) feliratot pingálta mésszel a Vatikánból az Angyalvárba vezető városfalra.

Kádár ekkor szinte mindent elért, amit a vatikáni látogatástól remélhetett. Az '56-os megtorló helyett tovább erősödött a nyugatbarát, kompromisszumkész reálpolitikus imázsa, és jöttek is ezután sorban a meghívások Nyugatra. A Vatikán ellenben – az utólagos értékelések szerint – szinte semmit nem kapott cserébe. A hitoktatás, a szerzetesrendek, az egyházi iskolák kapcsán 1977 után sem lett több szabadság. A legkonkrétabb eredmény az volt, hogy a találkozó hatására kiengedték a börtönből az utolsó, koholt vádak miatt még börtönben ülő papot, Lénárd Ödön piaristát – ez is politikai döntés volt azonban, az atya szándékai ellenére. Összességében maradt a mérsékelt, de az egyházak vitalitását talán még hatékonyabban romboló közvetett elnyomás: az egyes hívőket alapesetben nem nagyon vegzálták, de a frissebb, lendületesebb egyházi kezdeményezéseket vagy már csírájában elfojtatták a kompromittált püspökökkel, vagy erővel partvonalra tették – mint az a bulányistákkal és más bázisközösségekkel is történt.

Miközben a rendszerváltás előtt a Vatikán keleti politikáját alapesetben sikeresnek volt szokás gondolni, ma már inkább az a kérdés, miért hagyta magát a sok évszázados tapasztalattal rendelkező vatikáni diplomácia eszközként használni, csőbe húzni. „Azt gondolom, hogy az egyházi vezetők nem mérték fel, hogy mennyire kihasználja őket az Állami Egyházügyi Hivatal. Nem ismerték a BM és az ÁEH közötti együttműködés fontosságát” – mondja erről Soós Viktor Attila. Miután az itthoni egyházi vezetés már szinte teljesen hálózatosítva lett, az 1977-es találkozóval a Magyar Népköztársaság érdekeinek megfelelő vatikáni jóváhagyás is meglett – legalábbis a kádári propaganda könnyen tudta a viszony rendezését így beállítani. A másik oldalon nem volt ezzel nagyon mit szembeállítani, a magyar katolikus egyház pedig negyven év után is küzd saját múltjának feldolgozásával.