Bikaviadalokat ma már csak néhány latin országban rendeznek, a „civilizált Nyugat” lakói pedig vérmérséklettől függően undorral, elnéző lekezeléssel, esetleg titkos irigységgel veszik tudomásul e barbár, az ókori gladiátorjátékok hangulatát megidéző szokás továbbélését. Miközben ma már inkább az a kérdés, Spanyolország meddig tart ki a hagyomány életben tartása mellett (Katalóniában már betiltották), a múlt század elején komoly tervként merült fel a bikaviadalok közép-európai elterjesztése, és ebben az ötletgazdák kulcsszerepet szántak a magyar fővárosnak.
Ugyan úgynevezett állathecceket, azaz állatok egymás elleni küzdelmeit a 18. század végéig rendszeresen rendeztek Pesten, egy évszázaddal később a magyar közönség jó része és a hatóságok már idegenkedve fogadták a bikaviadal ötletét. Elsőként egy bécsi vállalkozó, Gronan Garten Leó próbálkozott meg azzal, hogy 1899-ben több „előadásból” álló, a bikaviadalok mellett középkori lovagi tornát és csaták újravívását is tartalmazó sorozatot indítson Budapesten, de terve megrekedt végül az Országos Állatvédő Egyesület tiltakozásán és a hatóságok habozásán.
Öt évvel később viszont mégis felléphettek torreádorok a pesti közönség előtt. Ekkor két bankár, Krausz Simon és Bettelheim Mór karolta fel az ötletet. Abban reménykedve, hogy Budapest válhat a régió bikaviadal-központjává, a vállalkozók állandó, több ezer fő befogadóképességű, korszerű villanyvilágítással is felszerelt arénát is építtettek a Városligetben. Ugyan a hatóságokon ekkor átcsúszott a kezdeményezés, a közvélemény továbbra is megosztott volt: a támogatók a turizmus fellendülését várták az előadásoktól, az ellenzők pedig azzal érveltek, hogy az állatok szórakoztatás céljából történő megkínzása idegen a „magyar néplélektől” és a „spanyol barbarizmus” meghonosítását jelentené.
A sajtó persze a viták mellett azért lelkesen tudósított az előkészületekről, illetve a főszereplőkről, azaz a torreádorokról és a bikákról. Előbbiek egy jó nevű provence-i főviador, a Pouly Fils néven emlegetett Ambroise Boudin vezetésével érkeztek Budapestre, utóbbiak tekintetében viszont bonyolultabb volt a helyzet. A szervezők hozattak az előadásokra kifejezetten erre a célra tenyésztett, a magyar fajtáknál kisebb termetű, ám agresszívabb toro bravo bikákat, ám tervben volt az is, hogy a torreádorok kiállnak az ezekhez képest hatalmas, magyar állatok ellen is.
A hazai közönséget természetesen ez utóbbi lehetőség csigázta fel leginkább, több magyar földbirtokos pedig fel is ajánlotta legrosszabb természetű bikáját az eseményre. Mielőtt sorsukért nagyon aggódni kezdene az olvasó, a budapesti viadalok az eredeti tervek szerint nem az állatok halálával értek volna véget, a torreádorok csak szalagos tűket szúrtak volna testükbe, jelezve, hogy képesek lettek volna halálos sebeket ejteni.
A viadalokra 1904. június 11-e és július 14-e között került sor, de már az első nap sem alakult a tervek szerint: Filst ugyanis megsebesítette az egyik bika, így ő néhány estére kiesett. Maguk a viadalok mérsékelt sikert arattak, a viszonylag olcsónak számító jegyárak mellett sem volt telt ház az arénában, a bikákat megkímélő lebonyolítás pedig nem elégítette ki a közönség vérszomját, miközben természetesen az állatok jólétéért aggódóakat sem nyugtatta meg. „Miért mentünk oda, ahol ha vértelen a mulatság, akkor unalmas, ha pedig véres »sikerű«, akkor szörnyű kegyetlenség” – fogalmazta meg a dilemmát a Pesti Napló tudósítója.
Az érdeklődés felszítására ezért a szervezők úgy döntöttek, hogy az utolsó előadáson az időközben felépült Pouly meg is adja a kegyelemdöfést az egyik szerencsétlen állatnak, ám ez már túlment a hatóságok ingerküszöbén: amint a torreádor elővette az erre a célra rendszeresített espadát, a rendőrség leállította az előadást, a fegyvert pedig elkobozta tőle. Kegyelemdöfést végül maga a kezdeményezés kapott, miután az egyik bika is elszabadult a Ligetben, a viadalokat végül tíz alkalom után betiltották.
Azért sor került a magyar bikák és a „spanyol” torreádorok közötti, várva várt összecsapásra is. A hetedik napon Sennyey István báró két bikája lépett az arénába. „Az egyik nyolcz métermázsás, előre szegzett szarvú, vad tekintetű óriás, szimentháli fajta: a Gyémánt. A másik színmagyar, igazi puszta nevelte, hatalmas szarvakkal, hófehér testtel: a Betyár” – mutatta be őket a Vasárnapi Ujság. „ A mi hires bikáink, a melyekről legendás hirek keringenek a haza határain túl, még sohasem mérkőztek zárt körben, czirkuszi látványként viadorokkal. (…) Puszta látásra is, a csorda közepén, szelid békességében is hatalmas kép a magyar bika. Hát még ha felingerlik! Tomboló fenevaddá lesz; bizony nem játékra termett jószág” – folytatódott a kedvcsináló írás, ám a valóság ezúttal sem felelt meg a várakozásoknak. A magyar bikák ugyanis értetlenül figyelték a felbőszítésükre tett erőfeszítéseket, majd egy idő után némi bőgéssel fejezték ki abbéli óhajukat, hogy hagyják már őket békén, de támadásra nem sikerült rávenni. A pesti utcán persze az a szóbeszéd terjedt el, hogy a méreteiktől megrettent torreádorok nyugtatót kevertek az állatok vizébe.
A bukás ellenére húsz évvel később egy közép-európai bikaviadal turné során is rendezni próbáltak egy budapesti előadást. A szükséges engedélyek híján a viadalra végül az ekkor még önálló Újpesten kerülhetett sor, de némi sajtóvitán kívül igazán már az állatvédők sem vették komolyan a veszélyt, hogy Magyarországon meghonosodhat a „spanyol barbarizmus”.