A 19. század végétől napjainkig a regényírók és filmesek egyre gyakrabban használták fel a vörös bolygót arra, hogy az aktuális politikai kérdésekről ítéletet mondjanak. Eric Rabkin irodalomtörténész, a Michigani Egyetem professzor emeritusa a BBC History magazinban írta meg, a Mars kapcsán mit és hogyan etettek meg az emberekkel.
A visszataszító küllemű, csápos marsiak bemutatásával – akik hősugárral tizedelik az embereket – az 1898-ban megjelent H. G. Wells regény, a Világok harca igen nagy hatást váltott ki.
A könyv jól érzékelhetően jelenítette meg azt a politikai klímát, amely a nagy gyarmatosító hatalmak egymásnak feszülését jellemezte: kölcsönös erődemonstrációk és egyre növekvő ellenérzések mutatkoztak a földkerekségen. A spanyol uralom elleni kubai függetlenségi háború (1895–1898), a Fülöp-szigeteki felkelés (1896–1898) és a spanyol–amerikai háború (1898) csak három példa azon konfliktusok közül, amelyek a 19. század legvégén zajlottak.
A Világok harca is csupán egyike volt a korban népszerű inváziós történeteknek, melyek George Tomkyns Chesney, a brit hadsereg tisztjének nem sokkal a porosz–francia háború után, 1871-ben megjelent kisregényével, a Dorkingi csatával (Battle of Dorking) – ebben a németek megtámadják a szigetországot – vették kezdetüket.
Wells sztorija is invázióról szól, de nem emberi lények a főgonoszok benne – amikor a marsi erők meglepetésszerűen földet érnek Dél-Angliában, a brit csapatok tehetetlenek véres előrenyomulásukkal szemben. „Határtalan önteltséggel jöttek-mentek az emberek a Földön apró ügyeikben, uralmuk nyugodt biztonságtudatával, a kozmikus hordalék kis forgó töredéke fölött, amelyet az ember véletlenül vagy szándékosan örökül kapott az Idő és a Tér sötét misztériumából. Egy hatalmas éteri szakadékon keresztül elmék, melyek olyanok a mieinkhez képest, mint a mi elménk a dzsungel vadállataihoz, hatalmas értelmek, hűvösek és részvétlenek, figyelték Földünket rosszindulatú szemekkel, s lassan és biztosan szőtték ellenünk terveiket” – mondja a Wells szövegéből készített rádiójáték narrátora (Szikszay Ilona ford.).
Nagy-Britannia a könyv megjelenésekor épp egy új háború küszöbén állt a búrokkal Dél-Afrikában, s már érzékelhetőek voltak a láthatáron az első világháború kontúrjai – nem sok kellett tehát ahhoz, hogy a marsi hódítókat emberseregekkel helyettesítsék.
1938. október 30-én, este fél kilenc után nem sokkal amerikaiak ezrei, akik a rádiójukat a „Mercury Társulat” műsorára tekerték, megdöbbentő hírről értesültek: óriási marsi eredetű harci gépezetek özönlöttek elő a meteorhoz hasonlító űrhajóról, amely New Jersey államban szállt le, Grover’s Mill mellett. Egyesek – nem hallva vagy figyelmen kívül hagyva a műsort beharangozó figyelmeztetést – komolyan vették Orson Welles regényadaptációját, és elhitték, földönkívüliek támadták meg Amerikát.
„Szent ég, valami előtekergőzik az árnyékból, mint egy szürke kígyó – süvöltötte egy kétségbeesett hang az éterben. – Most még egy, és még egy. Nekem úgy tűnik, csápokhoz hasonlóak… Lángsugár szökell a tükörről, egyenesen az előrehaladó férfiak felé. Fejbe üti őket. Uramisten, lángba borulnak! … Az ellenség most kelet felé fordul… Nyilvánvaló cél New York City.”
Jó kérdés, valójában mekkora pánikot is okozott az adás, mindenesetre Welles, az akkor 23 éves rádiószínész, későbbi neves filmrendező érzékeny területre tapintott rádiójátékával. Még nem múltak el teljesen a nagy gazdasági világválság utórengései, melyben az Egyesült Államok bankjainak fele becsődölt, a munkanélküliség 25 százalékosra ugrott, és a lakosság jelentős része úgy vélte, egy lépésre van csak a katasztrófától.
A félelemérzethez hozzáadódott a német agresszió, Ausztria bekebelezése mindössze pár hónappal előzte meg a rádiójáték sugárzását. Az 1935-ös nürnbergi törvények kézzelfoghatóvá tették New York 1,7 milliós zsidó lakosságának aggodalmát, hogy városuk egy német támadás potenciális célpontja lehet. Az invázió – legyen marsi vagy bármilyen – egyáltalán nem tűnt elképzelhetetlennek.
Az interneten ma is meghallgatható Welles-féle csínyen felháborodott lapok, köztük a The New York Times meglovagolta a tömegek felháborodását, és élesen kikelt a hamis hírek terjesztése ellen. A Kongresszus fontolóra vette a szólásszabadság korlátozását, a Szövetségi Távközlési Bizottság (FCC) pedig vizsgálatot indított, hogy megállapítsa, történt-e törvénysértés. Végül azonban a valós félelmek felülírták a kitaláltakat, és Welles is megúszta egy rádiós bocsánatkéréssel.
Amikor a nácizmust a történelem lapjaira száműzték 1945-ben, egy darabig a Mars-rögeszme is alábbhagyott a filmkészítők körében. A hollywoodi álomgyár befelé fordult, menekülőutat keresve a háború szörnyűségei és a gazdasági felfordulás elől. A vörös bolygó már nem tűnt olyan érdekes témának, 1945 és 1950 között nem is akadt nagyszabású amerikai film, amelyik a címébe emelte volna.
Az 1950-es évek elején azonban egyre nagyobb félelmet csepegtetett az amerikaiakba a Szovjetunió és a kommunizmus. A két szuperhatalom bakugrással próbálta megelőzni a másikat a fegyverkezési és űrversenyben, az amerikai atom- és hidrogénbombától az első szovjet űrhajós fellövéséig. Politikailag pedig „kihelyezett” konfliktusba bonyolódtak a koreai háborúban (1950–1953), míg belföldön kémeket és propagandát szegeztek egymásnak.
Julius és Ethel Rosenberg pere és kivégzése – akik a vád szerint atomtitkokat adtak át a Szovjetuniónak – csak még jobban felszította a kommunistaellenes érzelmeket. A házaspár is a Joseph McCarthy szenátor nevével fémjelzett inkvizíció nyomán került célkeresztbe, a „vörös” címkével megbélyegzettek börtönbe vagy tiltólistára kerülhettek, ami a filmiparban is igen sokakat fosztott meg munkájától.
1950-től 1954-ig, amikor is McCarthyt a Szenátus demagógként feddte meg, kizárólag rosszindulatú égitestként tűnt fel a Mars a filmeken. Az 1953-as Hódítók a Marsról (Invaders from Mars), majd az 1954-es Démoni nő a Marsról (Devil Girl from Mars) kettő azon alkotások közül, melyek a gonosz erők táborába száműzték a bolygót.
Míg a moziban az ördög ügynökeként tűntek fel inkább a marsiak, addig az irodalomban gyakran az emberiség menedékének látszódott az égitest. Ray Bradbury 1950-ben megjelent történetgyűjteménye, a Marsbéli krónikák kiváló példája az előző századfordulóra visszanyúló tradíciónak, melyben a Mars egy új Éden megteremtésének lehetőségét kínálja az emberiségnek. A „Zöld reggel” címet viselő elbeszélés hőse, Benjamin Driscoll egy este magvakat ültet a földbe, amelyek reggelre mágikus módon hatalmas, lombos fákká nőnek, és oxigénnel árasztják el a bolygó légkörét. „Egyfolytában esett két órát, aztán elállt. Kibújtak a csillagok frissen mosottan, tisztábban, mint valaha… Ameddig csak látott, fák emelkedtek az égnek. Nem egy fa, nem kettő, nem tucat, hanem a fák ezrei...” (Kuczka Péter ford.)
Más kérdés, hogy Bradbury történeteiben az ember a legszebb helyből is poklot tud teremteni, a földönkívüli bennszülötteket pedig, ha teheti, kiirtja.
A következő állomás?
Miután 1969. július 20-án ember lépett a Holdra, a Marsra való eljutás – szemben a marsiak Földre jutásával – kezdett alakot ölteni, még ha csupán a messzi távolban is.
A holdra szállás jelentős tömeglélektani hatással járt. Megtörtént, amiről az emberiség korábban csak álmodott: egészen új világot fedezett fel, képviselői ráléphettek felszínére és le is fotózhatták közelről.
Magát a Holdat nem nagyon vették még számításba lehetséges élőhelyként, Neil Armstrong „nagy lépése” után viszont kínozni kezdte az emberek képzeletét a Mars kolonizálásának lehetősége. Bárcsak ne lenne olyan vékony a légköre, bárcsak lenne ott víz…
A terraformálás – azaz a földire hasonlító körülmények megteremtése, egy idegen égitest lakhatóvá tétele – kifejezést először az 1940-es években használták egy sci-fi novellában, de az 1970-es évektől már stabilan jelen volt a tudományos fantasztikum birodalmában. Legismertebb példái közé tartozik Kim Stanley Robinson Mars-trilógiája (1993–1996; magyar nyelven csak az első regényt adták ki Vörös Mars I–II. címen, 2001-ben). Az évszázadokat átfogó történet a korabeli tudományos és filozófiai elképzelések ötvözésével viszi el az olvasókat az első 100 telepes leszállásától felszín alatti lakhelyükig, ahonnan hatalmas lyukakat vájnak a bolygóba, hőt és vizet szabadítva fel, hogy vastagabb légkört hozzanak létre.
A teljes cikk a magyar BBC History 2017. júniusi számában olvasható.