Tizenötezer ember nézte, amint 1915. december 5-én a „Békehajó”, 148 utassal a fedélzetén, kifutott New Jersey kikötőjéből, és elindult Európa partjai felé. A svéd zászló alatt hajózó óceánjárót politikusok és közéleti személyiségek búcsúztatták, köztük Thomas Alva Edison feltaláló. Mindannyian abban bíztak, hogy a hajó utasai sikeresen teljesítik küldetésüket, és sikerül békekötésre bírniuk az akkor már majdnem másfél éve tartó világháborúban szemben álló hatalmakat. A küldöttséget két, egymástól nagyon különböző ember vezette: Henry Ford amerikai autógyáros és Bédy-Schwimmer Rózsa újságíró, a magyar Feministák Egyesületének elnöke.

Tervük, amelyhez megnyerték Wilson amerikai elnök elvi támogatását is, az volt, hogy hat semleges ország bevonásával nagyszabású békekonferenciát hívnak össze Hágában, ahol kidolgozzák a békekötés feltételeit, majd tárgyalóasztalhoz ültetik a hadviselő országokat is. „A jelszó, hogy ki a lövészárkokból karácsonyra! – nem üres, nagyhangú szólam, hanem imádság, amelyhez az egész emberiség csatlakozik” – jelentette ki Ford a hajón utazó újságírók előtt.

A „Békehajó” gondolatát azonban nem ő, hanem a 38 éves Bédy-Schwimmer Rózsa találta ki néhány hónappal korábban. A nemzetközileg is ismert nőjogi aktivista abban is különbözött a harcos angol és amerikai szüfrazsettektől, hogy elvetette az erőszak minden formáját, meggyőződéses pacifista volt. Úgy gondolta, hogy ha az akkor még semleges Egyesült Államokból érkezik érdemi békeajánlat a háborúban kifáradt harcoló feleknek, azt nehezen tudják majd elutasítani, főleg akkor, ha Európa közvéleménye is melléjük áll. Tervéhez megnyerte az extravagáns gyárost, aki nem sokkal korábban jelentette be, hogy semelyik országnak nem hajlandó gépkocsit eladni hadi célokra. A civil békedelegáció hajóútja végül nem hozta el a békét, egyesek szerint túl későn, mások szerint túl korán indult az akció. Hollandia kormánya, attól félve, hogy valamelyik hadviselő felet magára haragítja, be sem engedte őket Hágába, s Amerikában is lassan teret nyert a háborúpárti politika.

A kudarc ellenére a magyar nő kezdeményezése volt a legnagyobb szabású kísérlet a világháború korai befejezésére. Bédy-Schwimmer Rózsát mindig idealistának tűnő, nagy célok elérése mozgatta: a nők választójogának kiharcolása, vagy egy ENSZ-hez hasonló nemzetközi szervezet létrehozása. Ő volt a világ első női nagykövete, később Nobel-békedíjra jelölték, mégis hontalanként halt meg, mert nem volt hajlandó feladni pacifista elveit.

Gúnyos fogadtatás

Jómódú zsidó polgárcsaládban született 1877-ben, Budapesten, gyerekkorát azonban Temesváron töltötte, ahol apja gabonával kereskedett. Itt fejezte be a polgári leányiskolát is, amely akkor egyben a lányok számára elérhető legmagasabb végzettségnek is számított. A fiatal lánynak mégis sikerült kiharcolnia, hogy 16 évesen beiratkozhasson egy fiúknak fenntartott fővárosi kereskedelmi iskola esti tagozatára. Érettségi után, kereskedelmi végzettséggel a birtokában megpróbált elhelyezkedni. Schwimmer Rózsa könyvelőként és kereskedelmi levelezőként keresett állást, de azt kellett tapasztalnia, hogy nőként mindig a férfiaknál rosszabb feltételekkel, alacsonyabb bérért talál munkát. Élményeiről és az igazságtalan helyzetről újságcikkekben számolt be. Húszéves volt, amikor csatlakozott egy frissen alakult érdekvédelmi szervezethez, a Nőtisztviselők Országos Egyesületéhez. Itt olyan aktívan lépett fel az állami hivatalokban dolgozó nők érdekében, hogy 1900-ban az egyesület elnökévé választották. Nagyjából ezekben az években férjhez ment, de házassága hamar véget is ért, csak a férj vezetékneve maradt meg emlékként a nevében.

Ekkor már nemcsak olvasott, hanem közvetlen tapasztalatokat is szerzett a nemzetközi nőjogi szervezetekről. Bédy-Schwimmer Rózsa egyetértett a feminizmus céljaival, de elítélte az erőszak alkalmazását. 1904-ben munkatársával, Glücklich Vilmával Berlinbe utazott, hogy részt vegyenek a békés eszközöket előtérbe helyező International Women’s Suffrage Alliance (Nemzetközi Szüfrazsett Szövetség) kongresszusán. Hazatérve – 200 nő és 50 férfi bevonásával – megalapították a Feministák Egyesületét, amelynek első elnöke Bédy-Schwimmer Rózsa lett.

Legfontosabb céljuknak a nők választójogának kivívását tartották, de legalább ilyen fontosnak tekintették gimnáziumi és egyetemi képzésük ügyét is. Ebben az időben elvileg már megnyíltak ugyan az egyetemek a nők előtt, de jogszabályok akadályozták, hogy ezzel megfelelő számban élni is tudjanak. Így például 1904-ben bevezették, hogy nők csak kiváló érettségi eredménnyel vehetőek fel egyetemre, míg a férfiaknál az elégséges eredmény is megfelelt. A Feministák Egyesülete minden ilyen igazságtalanságot hangosan szóvá tett, a nők korlátozott öröklési jogaitól a házasságot érintő szabályozásokig. Nem osztályalapon szerveződtek, munkásnők és arisztokraták egyaránt csatlakoztak hozzájuk.

Ezzel nemcsak a konzervatívoknak, hanem a szociáldemokratáknak is kiváltották a haragját. „Néhány foghíjjas, kipúderozott mágnáshölgy, aki már minden kalandot és szerelmet átélt, összeszövetkezett egy pár gépírókisasszonynyal, akik semmit sem éltek át, mert oly csunyák, hogy a kutya se néz rájuk, és megcsinálták a magyarországi feminista mozgalmat” – gúnyolta őket egy baloldali újság.

Női numerus clausus

Nem csoda, ha a lapokban elkezdtek megjelenni a feministákat kigúnyoló karikatúrák, megszólalásaikat eltorzító újságcikkek. Az egyesület válaszul elhatározta, hogy maguk is lapot alapítanak, hogy véleményük csorbítatlan formában jusson el támogatóikhoz. Az 1907-ben induló A Nő és a Társadalom című lap programadó cikkét főszerkesztőként Bédy-Schwimmer Rózsa jegyezte. Az akkori Magyarország egyik legmodernebb közéleti lapját indították el, miközben vitriolos cikkekben támadták a nőellenes intézkedéseket, pályaválasztási útmutatót állítottak össze a fiatal lányoknak, hasznos anyagokat közöltek gyermekek egészségvédelméről, háztartásról, jogi kérdésekről, és felhívták a figyelmet a női munkásszállók hiányára vagy a szexuális felvilágosítás elmaradásának következményeire. 

Országosan ismertté az úgynevezett Kmety-ügy kapcsán váltak. Kmety Károly, a jogi egyetem professzora és parlamenti képviselő 1907-ben numerus clausus bevezetését indítványozta az egyetemeken, a nők visszaszorítása érdekében. A diplomát szerző lányokat „női szörnyetegeknek”, a tudást szerző asszonyokat „családot robbantó bombának” nevezte, a képviselők egy részének hangos helyeslése közepette. A nők műveletlenségét nemzeti erényként magasztaló felszólalásra Bédy-Schwimmer Rózsa kemény hangú vezércikkben válaszolt. De érveinél is nagyobb hatás ért a lapja akkor, amikor kinyomozták, hogy Kmety képviselő felesége maga is diplomás „női szörnyeteg”, aki tanárképző főiskolát végzett.

A Feministák Egyesületét két irányból is unatkozó háziasszonyok egyleteként bírálták, akik csak beszélnek, de képtelenek lennének érdemi tettekre. A szervezet válaszul Budapesten adott otthont a kor legnagyobb nemzetközi rendezvényének, a Nemzetközi Szüfrazsett Szövetség kongresszusának. A nőjogi konferenciára háromezer vendég érkezett, még Dél-Afrikából és Kínából is jöttek küldöttek. Az eseményt a Zeneakadémia nagytermében tartották, a résztvevők nemcsak a választójogról és a nők társadalmi helyzetéről értekeztek, de tiltakoztak a háborús fegyverkezés és a szólásszabadság korlátozása ellen is. A konferenciáról 230 külföldi újságíró tudósított, szervezettsége pedig sok hazai szkeptikust is meggyőzött. A külföldi vendégeket vidékre is elvitték a szervezők: Debrecenben, Szegeden, Nagyváradon, de még a kisebb falvakban is lelkesen fogadták a gúnyrajzok sztereotípiáitól nagyon is eltérően kinéző, viselkedő feministákat.

A rendkívül sikeres rendezvényt követően Bédy-Schwimmer átalakította a mozgalom legfőbb orgánumát is. A feministák lapja ezután A nő címmel jelent meg, s a szerkesztésbe bevonta az arisztokrata gróf Teleki Sándornét is.

A szerkesztésben egy idő után már csak külföldről vehetett részt: 1914-ben a Nemzetközi Szüfrazsett Szövetség sajtótitkárává választották, amiért Londonba utazott. Itt érte a világháború kitörése is, s így ellenséges ország polgáraként már nem térhetett haza Magyarországra. A semleges Egyesült Államokba szerzett vízumot, ahol megkísérelt nemzetközi békekonferenciát szervezni. A nemzetközi sajtó afféle csodabogarakként tekintett a békedelegációra, s előbb Hollandia, majd nyomában a semlegességét féltő Norvégia, Svédország és Dánia sem engedélyezte, hogy konferenciát rendezzenek a területén. A békedelegátus tagjai egy idő után egymást okolták a kudarcért, így hamarosan fel is oszlatták a missziót. Az akció azonban meghozta a nemzetközi ismertséget Henry Fordnak és Bédy-Schwimmer Rózsának is.

Hontalan Rózsa

A magyar feminista még a háború alatt hazatérhetett, s ahol csak tudta, a béke mellett emelt szót. Az őszirózsás forradalmat követően a Feministák Egyesülete csatlakozott a Károlyi Mihályt támogató koalícióhoz. Ez két politikai következménnyel is járt. A kormány beterjesztette a nők választójogát biztosító törvényjavaslatot, Bédy-Schwimmer Rózsát pedig – nemzetközi ismertségére való tekintettel – kinevezték Magyarország svájci nagykövetének.

Az alpesi országban, ahol egészen 1971-ig kellett várni, hogy a nőknek is megadják a választójogot, nem különösebben örültek a delegálásának. Bédy-Schwimmer Rózsa akkreditációját nem fogadták el, így 1919 elején lemondott posztjáról. A Tanácsköztársaság napjaiban bátran felemelte a szavát a vörösterror ellen, s ugyanígy tett néhány hónappal később, a fehérterror idején is. Nem csoda, hogy ezek után menekülnie kellett Magyarországról, előbb Bécsbe költözött, majd az Egyesült Államokba emigrált.

Néhány évvel később amerikai állampolgárságért folyamodott, ám kérését elutasították: elkötelezett pacifistaként nem volt hajlandó elmondani az állampolgári eskü azon mondatát, amely szerint, ha kell, kész fegyverrel is megvédeni új hazáját.  Ügye több évig húzódott, s 1929-ben egészen a Legfelsőbb Bíróságig jutott. A „US State contra Rosika Schwimmer” ügyben a bírák úgy döntöttek, hogy a kérelmező nem kaphat állampolgárságot. Mivel az eljárás közben magyar állampolgárságáról már le kellett mondania, Bédy-Schwimmer Rózsa 52 éves korától haláláig állampolgárság nélküli személy maradt. Ez egyben azt is jelentette, hogy többé utazni sem tudott, hiszen nem lehetett biztos benne, hogy bármelyik országba beengedik, ahogy abban sem, hogy utána visszatérhet-e Amerikába. Új helyzetét emelt fővel viselte, leveleit több alkalommal „Madame Schwimmer – Without a Country” aláírással zárta.

Az elsők közé tartozott, akik időben felismerték a nácizmus és a fasizmus veszélyeit. Mussolini mozgalmának térnyerése után levelet írt III. Viktor Emánuel olasz királynak, hogy nyilváníttassa elmebetegnek a fasiszta politikust, mert különben háborúba fogja sodorni az országot. Egy demokratikus államok által létrehozott világszervezet létrehozását javasolta, amely egységesen léphet fel a háborús veszélyt generáló diktátorok ellen. Ő volt az egyik első ötletadója a később Hágában létrejött Nemzetközi Bíróság létrehozásának is.

Sokan továbbra is fantaszta ábrándozónak tartották, de voltak, akik ennél is tovább mentek: hol azzal vádolták, hogy bolsevik ügynök, hol azzal, hogy német kém. Az ilyen vádakat nem hagyta szó nélkül, pert indított, és összesen 17 ezer dollár kártérítést meg is ítéletek neki. 1946-ban megélte, hogy az állampolgárságot megtagadó döntést a Legfelesőbb Bíróság egy másik bevándorló esetében felülbírálta – a saját ügyében Bédy-Schwimmer azonban már nem kezdeményezett új eljárást. Továbbra is hontalanként élt, nyugdíj híján zongoratanításból teremtette elő a mindennapi betevőt. Tisztelői 1948-ban Nobel-békedíjra jelölték, az amerikai kezdeményezők mellett Nagy-Britanniából, Magyarországról, Svédországból, Franciaországból és Olaszországból is voltak támogatói. Nem tudjuk, ténylegesen mennyi esélye volt a díj odaítélésére: a magyar feminista mozgalom alapítója ugyanebben az évben tüdőgyulladást kapott, és 70 éves korában, New York-i lakásán belehalt betegsége szövődményeibe.

A teljes cikk a BBC History 2017. júniusi számában olvasható.