A magyar belügyisek, állambiztonságiak, ÁVH-sból lett figyelők nem mindig álltak a helyzet magaslatán. Arra például senki nem számított, hogy egy különösen paranoid és gyenge képességű kollégájuk (ezek a tulajdonságok nem mentették meg attól, hogy alezredes legyen) kitanulja a megkukkolt levelekből a csíziót, és ahelyett, hogy szolgálna és védene, lelép ő is Olaszországba. Hollósi et. kalandjai a hanyatló Nyugaton.
„Koper-Ankaran között szárazföldi és vízihatár húzódik. Itt leggyakrabban úszva, gumimatracon, gumicsónakban evezve, esetenként szárazföldön lépik át az olasz–jugoszláv határt. Az úszók kb. másfél óra alatt teszik meg az utat, általában Muggiában érnek partot.”
Az evezők távolabbról indulnak, ezért tíz-tizenkét órát eveznek. Éjszakai támpontként a trieszti világítótornyot veszik irányul, és így érnek partot.
A Koperből, az olasz határ melletti szlovén kisvárosból induló disszidáló útvonalakról 1970 nyarán egy operatív tiszt készített részletes feljegyzést a feletteseinek. Értesülései pontosak lehettek. Ezt már csak onnan is tudom, hogy az első külföldi nyaralásomon a nyolcvanas évek végi Koperben épp egy ilyen sztori keltette a legnagyobb izgalmat az IBUSZ-csoportban: a velünk utazó nászutas pár reggel nem jelent meg a fakultatív kiránduláson, és szobájukat üresen találták. Ők már motorcsónakkal mentek át éjjel Olaszországba.
De hogy Hollósi Péter – így hívták a feljegyzést készítő állambiztonsági alezredest – jól írta le a részleteket, azt egy hónappal később ő maga empirikus úton verifikálta: a III. főcsoportfőnökségen dolgozó volt ÁVH-s tiszt ugyanezen az útvonalon maga is lelépett „Olaszba”.
A történetet Borvendég Zsuzsanna tárta fel az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának friss kötetében. Az „Epizódok a titkok házából. A politikai rendőrség mindennapjai 1956 után” című tanulmánygyűjteményben más témák – hogyan használták a hálókocsi-kalauzokat privát csempészésre a belügyi vezetők (szemérmetlenül); milyen kapcsolata volt a kémelhárításnak az IBUSZ-szal (kb. szimbiózisban éltek); milyen fedőcégeket hozott létre az állambiztonság („ne tudj vállalatokat”, ahol íróasztalok helyett inkább biliárdasztalok voltak) – mellett két tanulmány is nyugatra szökő magyar állambiztonságisokkal foglalkozik: 1965-ben a londoni követség gazdasági attaséja lépett le, ami annyira megrengette a magyar hírszerzést, hogy az egész rezidentúra-rendszert át kellett alakítani – erről a kötetet társszerkesztő Palasik Mária írt.
Egy állambiztonsági tiszt szökése értelemszerűen kiemelt ügy volt: éppen a kommunista rendszer biztonságát őrizni hivatott testület megbecsült tagja hagyja el az országot, ez egyértelmű árulás a korban, különösen, hogy minden ilyen esetben nagy veszélye van annak, hogy a tiszttel kint nyugati hírszerző szervek lépnek kapcsolatba. Több hasonló eset volt a korszakban, mindegyiket komoly eljárások és felelősségre vonások követték, az illetőt pedig távollétében halálra ítélték. Voltak ezek között egészen magas rangú átpártolók is: a két legismertebb közülük a lengyel Józef Swiatło (1953-as szökése után mindenki őt hallgatta Lengyelországban, hogyan leplezi le a kommunista terrort), valamint Ion Mihai Pacepa (Ceaușescu kémelhárító főnöke 1978-ban kért menedékjogot az Egyesült Államoktól, hogy aztán könyveket írjon a romániai diktatúra működéséről).
Az Olaszországba szökő Hollósi elvtársnak tipikus állambiztonságis karrierje volt: ÁVH-s Rákosi alatt, 1956-ban retteg, a megtorlásban pufajkás, majd a Kádár alatt újjászervezett állambiztonságban folytathatja a pályafutását. Az ‘56-os élmény rettegéssel töltötte el, gyenge idegzetű ember, fokozódó üldözési mániával. Mint a Kádár-rendszerhez képest baloldali elhajló, attól tart, hogy a legvállalhatatlanabb volt ávósokhoz hasonlóan rajta is számonkérik majd a Rákosi-korszak „törvénytelenségeit”. Mint felesége későbbi vallomásából kiderül, paranoiájában otthon a drótokat is kirángatta a falból, darabjaira szedte a tévét, hogy megtalálja a nem létező lehallgatóberendezést. De vajon miért szökik egy paranoid sztálinista ávós a rothadó kapitalizmusba?
Hollósinak látszólag fontos feladatai voltak itthon. Az állambiztonságnál előbb azt a technikai osztályt vezette, ahol az ellenőrzött leveleket machinálták: itt próbálták sérülésmentesen kibontani a borítékokat, és itt zárták őket vissza úgy, hogy ne legyen nyomuk, ha pedig ez nem sikerült, akár a teljes levelet újraíratták az „írásszakértőikkel” – ha meg ez sem ment, egyszerűen kivonták a levelet a forgalomból. Itt azonban nem érezte jól magát, visszavágyott régi helyére a jó kis cenzúraosztályra.
Nem ez volt a magyar titkosszolgálatok aranykora szakmai értelemben sem. Az ötvenes évek elején a belföldi levelek 90 százalékát átvizsgálták az országban. Ez napi 400 ezer küldeményt jelentett, úgyhogy borzalmas késésekkel kézbesítették a leveleket. Később ezen enyhítettek, a hatvanas években a külön figyeltetett embereken kívül már csak a külföldi levelezésre koncentráltak, és arra is csak szelektáltan.
A külföldi levelek mind a Keletinél lévő főpostán futottak keresztül, ott dolgoztak elvileg fedésben az államvédelmisek. Azért csak elvileg, mert az inkognitóval akadtak problémák. Az ötvenes években az ÁVH-t olyan állománnyal sikerült feltölteni, hogy több beosztott képességei saját feletteseik szerint is „a szellemi fogyaték határát súrolták” – ezt a szerző Borvendég Zsuzsanna idézi a korabeli belső dokumentumokból. Messze nem ez járt a legsúlyosabb következményekkel, de a főpostán simán előfordult olyan, hogy a magát postásnak kiadó ávós véletlenül belügyes egyenruhában jelent meg a civil munkahelyén. És a feletteseik sem voltak mind feltétlenül zsenik.
Hollósi alezredes munkájára – nyilván nem függetlenül pszichés zavaraitól – időközben egyre több lett a panasz. 1970 júniusában azonban bizonyíthatott: azt a feladatot kapta, hogy az ellenőrzött levelek alapján számoljon be a Jugoszláviából Olaszországba szökő magyarok útvonalairól. Ez végre jól sikerült: osztályvezetői dicséret és 1500 forint jutalom járt érte. Könnyen lehet, hogy éppen ebből, a disszidálás hatékony megakadályozásáért kapott extrából szökött át pár héttel később ő is a határon a lefülelt infók alapján. Július 9-re buszjegyet váltott Splitbe, felesége (maga is belügyes) egy nappal később ment utána Dubrovnikba. A közös nyaralásból nem lett semmi: a férj nem volt sehol, Hollósi alezredes nyomtalanul eltűnt.
Nem sokkal később már egy olasz menekülttáborból érkezett tőle levél, melyben tudatta, hogy nem kíván hazatérni. Azt, hogy kicsoda is ő valójában, már az olasz határ menti rendőrőrsön felfedte. Elmondta, hogy a magyar állambiztonságnál dolgozott cenzorként – Borvendég Zsuzsanna szerint ezzel próbálhatta felhívni magára a nyugati titkosszolgálatok figyelmét, azt remélve, hogy ha számukra hasznos lesz, könnyen kap majd letelepedési engedélyt.
Az kifejezett derültséget keltett az olasz rendőrök között, hogy Hollósi munkája során éppen a Jugoszlávia felől Olaszországba történő menekülési útvonalak feltérképezéséért volt felelős.
Az olasz hatóságok azért kihallgatták természetesen. Elsősorban az Olaszországból feladott levelek magyar ellenőrzése érdekelte őket, meg annak a két magyar vadászpilótának az ügye, akik néhány hónappal korábban magas szinten is komoly fejfájást okoztak a magyar pártállamnak: Bíró József és Zoboki Sándor, a Magyar Néphadsereg pilótái egy-egy MiG-15-össel egyszerűen letértek a kijelölt útvonaltól, és a radarok szeme alatt átrepültek Olaszországba, hogy disszidáljanak.
Hollósit hamarosan két amerikai hírszerző kereste fel. Frankfurtba szállították, kihallgatása napokon keresztül tartott egy szállodai szobában. Bár Hollósi mindent megpróbált, hogy fontos embernek tűnjön fel, ehhez nem volt sem elég okos, sem elég jól informált. Ahhoz képest, hogy 21 éve dolgozott a magyar állambiztonságnál, lényegében csak a saját reszortjáról tudott beszámolni – nem azért, mert annyira gondosan őrizni akarta a magyar államtitkokat, inkább az ő kompetenciái voltak korlátosak. A CIA embereinek csalódást jelentett kihallgatója csak a levélellenőrzés közepesen izgalmas részleteiről szedett ki belőle információkat, melyek meglehetősen csekély mértékben befolyásolták a nagyhatalmi erőegyensúlyt.
65 százalék nő, alig van köztük értelmiségi, viszont sok a zsidó. A szellem rossz, kevés az önzetlen ügyszeretet. Annál több a karriervágy, a fúrás, a protekcionizmus. Döntő szempont: ki kinek a férje, felesége, barátnője
– tudta meg tőle a CIA a magyar levélellenőrzési osztály összetételéről és hangulatáról és/vagy Hollósi saját frusztrációiról. Az amerikaiak mindenesetre 2000 német márkát fizettek a szolgálataiért, de visszavitték az olasz táborba – igyekeztek gyorsan megszabadulni tőle.
Miután a mániákus kommunistából más nyugati országok sem kértek, Hollósinak dugába dőltek az elképzelései. Ahogy a nyugatra szökés is hirtelen ötlet lehetett, most is gyorsan döntött. A menekülttáborban egy csehszlovák állampolgártól vásárolt egy béna útlevél-hamisítványt, az okmány egy monacói herceg nevére szólt. A magyar szervek felkészültségéről is sok mindent elárul, hogy a távollétében halálra ítélt, kiemelt állambiztonsági kockázatot jelentő tisztet a hercegi oklevéllel simán átengedték a határon.
A volt állambiztonságisnak fogalma sem volt róla, hogy távollétében elítélték, azt sem tudta, hogy Dubrovnikban hagyott felesége hazatérve gyorsan elvált tőle. Pesten Hollósi azonnal egy barátjához ment, akinek előadta, hogy sok volt már neki a polgári demokráciából, és mivel az igazi kommunisták Kádár Magyarországán is el vannak nyomva, másnap jelentkezik a szovjet nagykövetségen, hogy kivándoroljon a Szovjetunióba. Erre már nem került sor: a barát azonnal jelentett, Hollósit pedig másnap letartóztatták. Előbb ismételten halálra, majd másodfokon húsz évre ítélték.