Bár sok történész a Szovjetunió elleni német offenzíva igazi fordulópontjának a Moszkva ellen 1941 végén kifulladt támadást tartja, 1942 nyarán még nagyon úgy tűnhetett, hogy a kaukázusi olajmezők és Sztálingrád felé előretörő Wehrmacht magára talált, és újra küszöbön áll a szovjet összeomlás. Jól tudjuk persze, hogy ezután mi történt: a németek döntő vereséget szenvedtek Sztálingrádnál, a Harmadik Birodalom pedig végleg defenzívába szorult.

A végső győzelem ellenére azonban Sztálin hadvezéri szerepe máig heves viták kereszttüzében áll. A diktátornak sokan felróják a Vörös Hadsereg tábornoki karának háború előtti lefejezését, a Barbarossa-hadművelet megindulása előtt és az első szakaszában hozott döntéseit, valamint azt is, hogy a veszteségekre tekintet nélkül áldozta fel katonáit a győzelem érdekében – ami talán jóval kisebb vérveszteséggel is kivívható lett volna. Mások viszont amellett érvelnek, hogy a kétségtelen hibák ellenére Sztálin megingathatatlan kitartása kulcsfontosságú volt a valóban többször az összeomlás szélén álló Vörös Hadsereg harci szellemének fenntartásában, és enyhébb módszerekkel a diktátor a vereséget kockáztatta volna.

Mindkét érvelésbe beilleszthető a 75 éve, 1942. július 28-án 227-es számmal kiadott sztálini hadiparancs. A nyilvánosságra nem hozott, ám a főtiszteknek elküldött és a katonák előtt felolvasott parancs a németek nyári offenzívájának legnagyobb sikerei idején született, és sötét képet festett a Vörös Hadsereg helyzetéről. A hadiparancshoz, pláne sztálini parancshoz mérten szinte érzelmes szöveg azzal a felütéssel indul, hogy a civil lakosság az állandó visszavonulás hatására kezdi elveszteni a hitét a hadseregben, amely „otthagyja őket kiszolgáltatva a német igának”. Majd szót ejt arról, hogy sokan azzal nyugtatják magukat, tovább vonulhatnak vissza keletre, hiszen rengeteg föld, ember és nyersanyag van a hátuk mögött. De Sztálin kimondja, ennek véget kell vetni, „a Szovjetunió nem puszta földet jelent, hanem embereket, munkásokat, parasztokat, értelmiségieket, apáinkat, anyáinkat, feleségeinket, testvéreinket, gyerekeinket”.

Gyávák és pánikkeltők

A parancs ezután felszólít minden katonát, hogy itt az idő a visszavonulás megállítására. „Egyetlen lépést sem hátra!” – szól leghíresebb, később táblákon, plakátokon is megjelent mondata. A szöveg érdemi része csak a hosszú bevezető után kezdődik, és az érzelmi húrok megpendítése után a sztálini terror jól bevált eszközeihez folyamodik, ugyanis a feljebbvalók határozott parancsa ellenére egy tapodtat is hátráló katonákat a körülményekre tekintet nélkül árulónak bélyegzi, akiket minden további eljárás nélkül ki lehet végeztetni. Ugyanez a sors várt bárkire, akit gyávának vagy pánikkeltőnek bélyegeztek. A nagyobb nyomaték kedvéért a parancs büntetőszázadok és úgynevezett záróosztagok felállítását is előírta, előbbiekbe a megingókat irányíthatták át és gyakorlatilag öngyilkos feladatokat kaptak, utóbbiak a front mögött helyezkedtek el, és minden megfutamodót a helyszínen likvidálhattak. Noha sok parancsnok tiltakozott a legjobb egységeik ilyen feladatra történő beosztása ellen, a záróosztagokat sok helyen valóban felállították, és a háború végéig a becslések szerint legalább 100 ezer katonát végeztek ki a parancs értelmében (nem beszélve azokról a tömegekről, akik korábban estek hadifogságba, szabadulásuk után pedig szintén árulás gyanújával kerültek a Gulagra).

A főtisztek közül többen arról számoltak be, hogy a 227-es parancs életük legmeghatározóbb szövege volt, könnyek között döbbentek rá arra, hogy nincs más út, mint kitartani a végsőkig – de a drákói szigorúságú utasítások mégsem hoztak azonnali eredményt, a Vörös Hadsereg őszig ugyanúgy visszafelé vonult. (Azt se felejtsük el, hogy hasonló utasítások az 1941-es katlancsaták idején is érvényben voltak, a parancs nélkül visszavonulókat pedig korábban sem egy pohár forró teával várták a politikai tisztek a hátországban.) Lehetetlen lenne megmondani, a sztálingrádi ostrom során tanúsított hősies szovjet ellenállás mekkora részben volt köszönhető a rettenetes terrornak, mindenesetre a 227-es parancs tökéletesen megmutatja a Nagy Honvédő Háború minden borzalmát és dicsőségét.

(Borítókép: Sztálingrád ostroma 1942-ben. Fotó: Georgi Zelma/Getty Images Hungary)