Százezres halálkvóták túlteljesítésében versengtek a Sztálin kegyeiért remegő parancsnokok, amikor a paranoia új szintre lépett a Szovjetunióban. A nyolcvan évvel ezelőtt, 1937 augusztusában eszkalálódó tömegterror gépezete a bolsevikok hagyományos bűnbakjai mellett a nemzetiségek ellen fordult. Etnikai alapokon mészárolták le az ellenségnek kijelölt csoportok tagjait. A Nyugat szinte semmit nem tudott róla, de itt, Hitlert megelőzve indult el az államilag szervezett tömeges népirtás a harmincas évek Európájában. Jezsovscsina, a tömeggyilkosságok gigantikus sztahanovista versenye.
Közelgő háborúról pletykált, az ítélet halál; kevés cukrot adott be, golyó általi halál, német-japán trockista ügynök, klerikális-nacionalista felforgató, szovjetellenes szabotőr, halál, halál, halál. A sztálini rémuralomnak több kirívóan kegyetlen éve volt, de mind közül a legborzalmasabb az 1937-38-as tömegterror ideje. Kedvelt kifejezés rá az erőszakorgia; aki ott volt és megmaradt, vagy mindörökké kiábrándult, mint Arthur Koestler, vagy megfogadta, hogy soha többé hasonlót sem, mint egy másik magyar író, Sinkó Ervin – hogy aztán az ötvenes években Sztálin legjobb tanítványai mégis ezeket a módszereket vegyék át a maguk szerényebb módján a koncepciós perektől a kuláküldözésekig.
A párton belüli leszámolások és a dübörgő léptektől és dörömböléstől való bénult rettegés a bolsevikokat is könnyen imára térítette, hogy Istenhez, az ördöghöz, vagy magához a nagy Sztálinhoz fohászkodjanak a túlélésért – hogy Kun Béla ezek közül mivel élt, nem tudjuk, mindenesetre nem jött be neki, egyike volt a Moszkvában kivégzetteknek. A nagy kirakatperek és a kommunista párton belüli leszámolások külföldön is nagy figyelmet kaptak. Arról azonban sokáig alig lehetett hallani, hogy a terror legtöbb áldozata nem közülük, hanem egyszerű emberekből, ha úgy tetszik, a dolgozó nép fiaiból, a munkás-paraszt állam proletárjaiból és kolhoz-parasztjaiból került ki. Ők voltak azok, akiket a szövetkezetesítés kudarcaiért, az éhezésért és általában a Szovjetunió bármilyen problémájáért bűnbaknak választottak, majd vagy a Gulágra száműzték, vagy hely hiányában inkább kivégezték őket.
Az NKVD 00447-es számú titkos rendelete a „belső ellenségek”: kulákok, papok, hívők, bűnözők kiiktatására vonatkozott, részben tehát megint ugyanazokat jelölték ki ellenségnek, mint 1930-ban. A helyi állambiztonsági szervek előre megszabott kvótákat kaptak, hány embert kell letartóztatniuk és kivégezniük. Az NKVD-t vezető Jezsov (róla nevezte el a népnyelv az egész terrorkorszakot jezsovscsinának) külön utasításba adta, hogy az ellenforradalmárok elleni harcban „inkább túl sokat, mint túl keveset”, a titkosrendőrség vezetői pedig egymásra licitálva kérték újra meg újra a kvóták emelését.
Ártatlan vergődött Oroszország,
nézte némán halál-csillagát.
Testét szörnyeteg csizmák taposták.
Egy-egy sötét rabkocsi megállt...
A költőnő Anna Ahmatova fiát szintén a Gulágra vitték, a Rekviem érte is szólt. Az ítéleteket erre kinevezett trojkák hozták meg, akiket formálisan is felmentettek a szokásos jogi ügymenet kötöttségei alól. Számos helyen egyetlen éjszaka 500 vagy 1000 ember sorsáról is döntött az NKVD-tiszt által vezetett helyi trojka, fél perc sem kellett hozzá, hogy az eléjük tolt akták alapján halálra ítéljék az ismeretlen parasztot valamelyik sablonvád alapján. A kivégzések éjszaka, pincehelyiségekben vagy erdőkben voltak, a kivégzőosztagokat vodkával itatták le, és természetesen soha nem beszélhettek a történtekről. Annyi gyilkosság volt, hogy egy idő után a tömegsírokat kiásó markolók sem bírták az ütemet. Ölni így is egyszerűbb volt, mint Szibériába deportálni, főleg, hogy a Gulág is hamar megtelt a foglyokkal. Ha már hiány volt lőszerből, az áldozatokat fejükkel szorosan egymás melle állították, hogy egy golyóval végezhessenek velük.
A fasiszta-terrorista szervezetnek nyilvánított Siketnémák Szövetségéből 35 „veszélyes ellenforradalmárt” végeztek ki Leningrádban, arra hivatkozva, hogy valakinél találtak egy hitleres képeslapot. A kuláknak bélyegzetteket (ehhez ténylegesen nem kellett már földet birtokolni, a száműzött és a városokban gyárban dolgozó „régi kulákokat” is megtalálták) még formálisan osztályalapon ítélték el, de más csoportoknál már a látszatra sem nagyon adva, etnikai származás alapján küldtek a halálba tízezreket.
A kulákok mellett a másik fő ellenség ugyanis a nemzetiségiek lettek. Mindenekelőtt a határvidékek közelében élők, akikről a hatalom azt feltételezte, hogy egy háborúban az ellenség „ötödik hadoszlopaként” a Szovjetunió ellen fordulhatnak. A fő célpontot a lengyelekben találták meg. Sztálin az 1920-as lengyel-szovjet háború óta gyűlölte, megbízhatatlan, hitszegő népnek tartotta a lengyeleket, Jezsov pedig az NKVD (az elődszerv Csekát a lengyel Dzserzsinszkij alapította) lengyel származású veterán tisztjeitől tartott.
Jezsov szállította Sztálinnak a nagy összeesküvés, a „Lengyel Katonai Szervezet” koncepcióját. Azt állította, hogy az egész Szovjetuniót behálózó, Sztálin elvtárs életére törő hálózatra bukkant, mely a pártvezetésbe, a katonaságba és az NKVD irányításába is beszivárgott, és nyilván csak azért nem tud róla senki, mert olyannyira jól szervezettek. Ebből semmi nem volt igaz, a lengyel külpolitika nem akart provokálni, a fő céljuk (mint tudjuk, hiába) az volt, hogy Hitlerrel és Sztálinnal is elkerüljék a háborút.
1937. augusztus 11-én adták ki a 00485-ös parancsot „a Lengyel Katonai Szervezet kémhálózatának teljes likvidálására”, majd Jezsov ukázba adta, hogy az operációt terjesszék ki minden lengyelre. Mivel valójában nem létezett lengyel összeesküvés, az NKVD potenciálisan tényleg bárkit, aki lengyel volt, vagy akár csak római katolikus, üldözőbe vett. Telefonkönyvből keresték ki a lengyeles nevűeket, válogatás nélkül vitték el az embereket. Bőven elég volt annyi kapcsolat a lengyel állammal, hogy valaki ott volt hadifogoly az I. világháborúban, de halálos vétek lett egy lengyel diplomata hajdani mosónőjének a lányának lenni is.
A lengyel parasztok egymás között fekete hollónak nevezték a faluról falura járó állambiztonságiakat. Sok helyen a teljes lakosságot összegyűjtötték, Csernyivkán december 25-én a karácsonyi miséről vitték el az embereket, akik, egy visszaemlékező szavaival, „eltűntek, mint kő a vízben”. A papokat is elhurcolták, de nem úszták meg a lengyel kommunisták sem. Őket évekkel korábban a Szovjetunió fogadta be, most azonban hirtelen mind ellenséges ügynökök lettek; a Kommunista Internacionálé lengyel szekciójából szinte mindenkit megöltek.
A lengyel műveletben elhurcolt férfiak feleségei egy ideig még bejárhattak a börtönbe, hogy ételt és tiszta gatyát vigyenek be a férjüknek, akiktől az egyetlen életjel a kiadott piszkos alsó volt – aztán egyik nap már csak véres nadrágokat kaptak, és többé nem kellett jönniük. Hamarosan a házastársakat is Kazahsztánba száműzték, a gyerekeket pedig árvaházba adták, hogy oroszt neveljenek belőlük.
A lengyel akció lett a mintája a többi kisebbség elleni terrornak is. Ez hozzájuk hasonlóan az anyaországgal rendelkező, ezért illojálisnak gondolt diaszpórakisebbségeket érintette: 16 ezer lett, 8 ezer észt, 9 ezer finn „kémet” végeztek ki, de még az afgán határvidéken élő nomád törzseket is megsemmisítendő kuláknak nyilvánították. A túlélési esélyek idővel csak rosszabbak lettek: mivel a Gulág megtelt, ekkor már majdnem mindenkit kivégeztek vizsgálat nélkül. Speciális „nemzeti parancsokat” adtak ki a németek, a görögök és az afgánok ellen is, de a románok, a karéliai finnek és az irániak is a célkeresztbe kerültek.
A szovjet Távol-Keleten élő koreaiak lettek az első nép, melynek tagjait szisztematikusan deportálták – mint aztán a világháború alatt németbarátság címén oly sokakat a csecsenektől a krími tatárokig. A koreaiak estében ez még úgymond prevenciós akció volt, „nehogy japán kémek vegyüljenek el” közöttük. Egy hónap alatt, tehervonatokkal szállították a teljes koreai lakosságot Üzbegisztánba és Kazahsztánba; a száraz sivatagi környezetben az addig rizstermesztésből, halászatból élő koreaiak közül a 172 ezer deportáltból 40 ezren nem élték meg a következő telet.
A szovjet állam tehát egész népcsoportokat nyilvánított az állam ellenségének. Pedig a húszas években a hivatalos szovjet politika még nemzetiségbarát volt, jelentős autonómiát biztosítottak nekik, és a pártvezetést is igyekeztek nem oroszokkal feltölteni – ekkorra azonban teljes fordulat következett be. Népek testvériségéről, kommunista internacionalizmusról már szó sem volt: „A nemzeti kisebbségek képviselőit térdre kell kényszeríteni és agyonlőni, mint a veszett kutyákat” – mondta egy kommunista pártvezető, és a gyakorlatban pontosan ezt az elvet követték.
A harmincas évek végére Hitler nemzetiszocialista rezsimje hírhedt volt a rasszizmusáról és antiszemitizmusáról. De a sztálini Szovjetunió volt az, amelyik megkezdte az első kivégző kampányt a belső nemzeti ellenségek ellen
– áll az elmúlt évek egyik legnagyobb hatású történeti munkájában, Timothy Snyder Véres övezetében. Eszerint a sztálini terror mértéke 1938-ig messze meghaladta a hitleri Németországét; Sztálin – eddig a pontig – ezerszer több embert ölt meg etnikai alapon, mint Hitler. Snyder szerint Sztálin volt az etnikai alapú tömeggyilkosságok úttörője.
A nagy terror 1938 novemberében ért véget, tulajdonképpen váratlanul, ki tudja miért – ahogy beindításának sem volt látható értelme, ennek sem. A nem egész két éves időszakban 681 ezer embert végeztek ki, a letartóztatottak száma a másfél milliót is meghaladta, és ezek csak az NKVD hivatalos számai. Ezen belül a nemzetiségek elleni akciókban 250 ezer embert gyilkoltak meg etnikai alapon.
Ahogy a jezsovscsina véget ért, a terror gyakorlati irányítója, Jezsov napjai is meg voltak számlálva. Az állambiztonság éléről leváltották (a poszton a hasonló kvalitásokkal bíró Berija követte), Jezsov pedig nap mint nap leitta magát, úgy várta, mikor viszik be őt is a Lubjankába. Amikor erre sor került, saját forgatókönyvét követve eljátszotta a szerepet: azonnal bevallotta, hogy a németeknek és a lengyeleknek kémkedett. Azt is ráfogták, hogy meg akarta gyilkolni Sztálint – vele együtt az összes közelebbi munkatársát és azok családtagjait is kivégezték.
De vajon mi végre volt az egész, lehet-e értelmet keresni a tömeggyilkosságok mögött? Az Oroszországban és a revizionista történészek között ma is népszerű magyarázat szerint a terrornak, bármilyen szörnyű is volt, megvolt a maga funkciója: csak így lehetett felkészülni a nagy honvédő háborúra. Ebben a véleményben azonban nagy adag relativizálás és a sztálini örökséggel kettős játékot játszó, a birodalmi nosztalgiára építő emlékezetpolitika is benne van. Ezzel szemben áll például Timothy Snyder álláspontja, aki szerint legfeljebb arról lehet beszélni, hogy a szovjet külpolitika egy nagy fordulattal, a népfrontos politikát feladva ekkor kezdte előkészíteni a náci Németországgal való szövetséget Lengyelországgal szemben – a spekuláció szerint ez jelenhetett meg a „belső ellenségekkel” való leszámolásban is.
Snyder szerint a terror és annak mértéke sztálini logikával is értelmetlen volt, a tömeggyilkosságok mögött nem volt reális stratégiai cél. Kitalált ellenségek helyett akár valós védelmi célokra is fordíthatták volna ezt az energiát akár, de Sztálin talán úgy gondolta, a tömeggyilkosságok nem kerülnek semmibe: ha az ellenség támadna, így nem lesznek helyi szövetségesei, ha meg nem támad, úgyis jó, pár százezer élet ide-vagy oda nem számít.
Korábban nagy vita volt Sztálin személyes szerepéről is, arról, hogy mennyire állt ő maga a terror eszkalálódása mögött. A levéltári források részleges megnyitása után ma már erről az a meghatározó álláspont, hogy ugyan a helyi NKVD-parancsnokok szerepe sem elhanyagolható, de a forgatókönyvet a központban találták ki, az Sztálin műve volt. Egy másik történész, Jörg Baberowski, miközben a rettegés apokaliptikus színházaként írja le a szervezett tömeggyilkosságokat, talán némileg túlegyszerűsítve abból indul ki, hogy Sztálin egyszerűen pszichopata őrült volt. De zseniális hatalomstratéga is, aki ezzel betonozta be teljesen a saját uralmát: az NKVD-t használta a párt, a pártot az NKVD ellen, majd mosta kezeit, és a partvonalra tett alattvalóit tette meg bűnbaknak – leginkább zsidókat, így az antiszemitizmusra támaszkodva emelte magát újra a jóságos cár mindenható szerepébe.
***
Javítás: A cikk eredeti címe („Sztálin kezdte az etnikai alapú tömeggyilkosságokat“) félreérthető volt, hiszen az 1937 előtti történelemben is számos etnikai alapú mészárlás volt – az állítás csak az I. világháború utáni Európára vonatkozik.