A háborúk, mint tudjuk, nem úgy működnek, mint mondjuk a futballmeccsek, nem rendeznek visszavágókat, egyes ütközeteket mégis egyfajta revánsnak tekint az utókor, sőt már a kortársak is. Ilyen volt a 330 éve, 1687. augusztus 12-én vívott nagyharsányi csata is, amelyet ezért is emlegetnek inkább úgy, mint „a második mohácsi csatát”.
Ilyen távlatból könnyű kimondani, hogy az 1680-as évek elején már közel volt a magyarországi török uralom vége, azonban ha figyelembe vesszük, hogy 1683-ban még minden korábbinál nagyobb oszmán sereg ostromolta Bécset, jobban megérthetjük, hogy miért tulajdonítottak nagy, talán kicsit eltúlzott jelentőséget a kortársak egy magyar földön megvívott győzelmes csatának.
Ez nem jelenti azt, hogy a „második mohácsi csata” holmi jelentéktelen csetepaté lett volna – és mindenképpen az új idők szelét jelezte már az is, hogy a korábbiakkal ellentétben a bécsi udvar nem váltotta a főváros alatt kivívott győzelmet, majd Buda 1686-os visszafoglalását egy kényelmes békére, hanem a Szent Liga erejét maga mögött tudva újabb hadjáratot indított már a következő évben. A keresztény csapatok Lotaringiai Károly, Savoyai Jenő és Miksa Emánuel bajor választófejedelem vezetésével vonultak dél felé, és találták magukat szembe Szulejmán nagyvezír Eszéknél tábort verő seregével – ő lett Kara Musztafa utódja, akinek a bécsi kudarc után a szultán selyemzsinórt küldött.
A szembenálló felek erői kiegyenlítettek voltak – a törökök nagyjából 60 ezres seregével szemben a keresztények körülbelül 50 ezer főt vonultattak fel, de ekkoriban a szervezettség és harcedzettség mérlege már inkább az utóbbiak felé billent. A két haderő egy darabig a Dráva körüli mocsaras területek felett átvezető, nyolc kilométeres fahíd két oldaláról méregette egymást, majd a keresztény fővezérek úgy döntöttek, egy színlelt visszavonulással próbálják meg átcsalogatni a törököket a túloldalra.
A terv bevált, a nagyvezír támadást vezényelt – vesztére. A hídon átkelő erői ugyan megrohamozták a császári sereg balszárnyát, azonban a Miksa Emánuel vezette – és az 1526-os mohácsi csata helyszínéhez közel elhelyezkedő – katonák visszaverték a támadást. Amikor pedig a második roham is kudarcot vallott, megindultak a keresztény derékhad gyalogosai és a nehézlovasság. A törökök hadrendje felbomlott és a csata gyorsan eldőlt. A menekülő törökök közül sokan fogságba estek, sokan nem jutottak át élve a környező mocsarakon, az ütközetben elesettekkel együtt Szulejmán veszteségei elérhették a több tízezres nagyságrendet is, míg a keresztények közül néhány százan maradtak holtan a csatatéren.
A megszégyenítő vereség nemcsak a nagyvezír karrierjének vetett véget, hanem egy lázadás nyomán IV. Mehmed szultán is elvesztette trónját. Igaz, a keresztény sereg a követendő terv feletti összekülönbözések miatt nem használta ki teljesen a győzelmet, azért a második mohácsi csata valóban fontos lépcsőfoka volt Magyarország felszabadításának, még ha az 1526-os ütközet következményeit nem is lehetett a fegyverek segítségével teljesen felszámolni.