A hetven évvel ezelőtti brit kivonulás után India függetlensége és két államra válása komoly véráldozattal járt. Rámacsandra Guha, a modern indiai történelem szakértője és Gandhi életrajzírója a BBC Historyban járt utána, mi is történt 1947-ben.
Amikor India 1947. augusztus 15-én végre függetlenné vált, az ország minden városában zajos ünneplés vette kezdetét. Zászlókat feszítettek ki, beszédeket mondtak, lampionokat gyújtottak a házak, templomok, hivatalok és vasútállomások előtt. A tömegek mindenütt az kiabálták: „Mahatma Gandhi ki jai” – „Éljen Mahatma Gandhi”! Ám az új nemzet atyja ember nem volt ünnepi hangulatban. Amikor a vezető nacionalista újság, a Hindustan Times felkérte, hogy üzenjen népének a felszabadulás alkalmából, csak annyit válaszolt: „kiszáradtam”.
A BBC megkérte Gandhi titkárát, hogy segítsen interjút készíteni azzal az emberrel, aki a világ szemében egész Indiát képviseli. Gandhi erre az új miniszterelnökhöz, Dzsaváharlál Nehruhoz utasította őket. A közszolgálati műsorszolgáltatót mindez nem győzte meg, a közvetítőt azzal küldték vissza, hogy Gandhi üzenetét majd rengeteg nyelvre lefordítják és az egész világon sugározni fogják. Gandhi továbbra sem engedett. Azt mondta: „kérje meg őket, hogy felejtsék el, hogy tudok angolul”.
Amikor végre eljött a felszabadulás napja, Gandhi nem a fővárosban, Újdelhiben, hanem a bengáli Kalkuttában tartózkodott, és igencsak komor hangulatban volt. Augusztus 15-ét 24 órás böjttel töltötte. A szabadság, amiért oly sokat küzdött, elfogadhatatlan áron jött csak el, mivel a felszabadulás egyúttal az ország kettéosztását eredményezte. Amikor a britek végül kivonultak a szubkontinensről, nem egy, hanem két különálló államot, két független domíniumot hagytak maguk után: a szekulárisabb, hindu Indiát és a muszlim Pakisztánt. A két nagy tartomány, Bengál és Pandzsáb szintén kettészakadt, egyik felük Indiához, a másik Pakisztánhoz került. (Kelet-Pakisztán 1971-ben Banglades néven vált függetlenné Pakisztántól.)
Nem csak Gandhi volt kétségbeesve. A határ másik oldalán, Lahorban egy tapasztalt politikus, Malik Khizar Hayat Tiwana arról írt egy angol barátjának, hogy „bárcsak tehetnék valamit Pandzsábért... Szívszorító látni, ami történik... Újra kell kezdenünk, de alig van rá remény, hogy a régi utakon haladjunk most, hogy a gyűlölet és pusztítás áll mindenki gondolkodásának homlokterében.”
De tulajdonképpen miért osztották fel Indiát? Erre három lehetséges válasz adható. Az első az Indiai Nemzeti Kongresszus párt vezetőit okolja, mivel azok alábecsülték a muszlimokat. A második a Muszlim Liga elnökét, Mohammed Ali Dzsinnát vádolja, aki különálló országot akart létrehozni, és nem érdekelte, hogy ez milyen következményekkel jár. A harmadik szerint a britek a felelősek, mivel folyamatosan táplálták a muszlimok és a hinduk közötti ellentéteket, hogy megerősítsék a hatalmukat.
Igaz, hogy mind Dzsaváharlál Nehru, mind Mahátma Gandhi komoly hibákat követtek el, amikor Dzsinnával és a pártjával, a Muszlim Ligával tárgyaltak. Az 1920-as években Gandhi nem foglalkozott Dzsinnával, amikor megpróbált egységes frontot kialakítani a muszlimok és a hinduk között. Az 1930-as években Nehru arrogánsan, és mint később kiderült, hibásan jelentette ki, hogy a muszlim tömegek inkább az ő szocialista hitvallását követik, mint egy valláson alapuló pártét. Eközben a szubkontinensen élő muszlimok lassan átpártoltak a Ligához a Kongresszustól. Az 1930-as években, amikor Dzsinna hajlandó volt kompromisszumot kötni, nem foglalkoztak vele, az 1940-es években, amikor a muszlimok már mögötte álltak, nem kellett kompromisszumot kötnie.
Az is igaz, hogy Dzsinna politikájának egyes elemei egyedül a személyes ambíciójával magyarázhatók. Valamikor a „muszlim–hindu egység nagyköveteként” és az alkotmányos politizálás híveként ismerték. Noha az iszlám és a muszlimok védelmezőjének szerepében tetszelgett, a magánéletében figyelmen kívül hagyta a hit tanításait. (Szerette a whiskyt és egyesek szerint a sonkás szendvicset is.) Az 1930-as években viszont már szorgosan élesztgette a vallási fanatizmus lángját. A folyamat csúcspontjaként meghirdette a „Közvetlen cselekvés napját”, ami a muszlimok és a hinduk közötti, 12 hónapig tartó, majdnem folyamatos konfliktushoz vezetett, és végül elkerülhetetlenné tette az ország felosztását.
Kétségtelen, hogy a britek örültek a muszlimok és hinduk közötti ellentéteknek, és segítették a konfliktus kiéleződését. 1925 márciusában, amikorra a kolonizáció-ellenes mozgalom már nagy népszerűségre tett szert, a brit India-ügyi külügyminiszter ezt írta az alkirálynak: „Mindig a gyarmati viszonyok örökös fennmaradásába helyeztem bizodalmam.” A legtöbb brit tisztviselő a muszlimokat preferálta, mert a vallásuk és szokásaik nem voltak annyira idegenek számukra, mint a hinduké. A gyarmati politika elmélyítette a vallási ellentéteket, ami megszilárdította a fehér ember uralmát.
Ha történész szemmel nézzük, India kettéosztása számos ember számos, egymást erősítő tettének következménye. Nincs egy olyan „főgonosz”, aki egymaga lenne felelős az eseményekért. A Kongresszus rövidlátása, Dzsinna ambíciója és a britek amoralitása, cinizmusa mind hozzájárult a hinduk és muszlimok közötti szakadék elmélyüléséhez. Miután Dzsinna meghirdette a „közvetlen cselekvést” Kalkuttában, a lázongás továbbterjedt Bengálra, majd Bihárra, az Egyesült Tartományokba (nagyjából a mai Uttar Prades és Uttarkhand államokra), végül pedig Pandzsábba, ahol az erőszak minden addigi mértéket felülmúlt. 1946 novemberére több mint 5 ezer ember vesztette életét a forrongás következtében.
Végül is a szétváláson munkálkodók erősebbnek bizonyultak, mint az egység hívei. De mikor vált elkerülhetetlenné a szétesés? Ez is vitatható kérdés. Egyesek szerint már 1909-ben, amikor a britek eldöntötték, hogy az indiai muszlimok külön szavazókörzetekben szavazzanak, elkerülhetetlen volt a dolog. Mások az 1920-as évekre tették ezt a pillanatot, amikor Gandhi részben azzal lett a Nemzeti Kongresszus vitathatatlan vezetője, hogy hindu szentembernek öltözött és úgy is viselkedett, követőinek pedig a hindu utópiát ígérte. A Gandhi által használt vallásos hasonlatok egyesek szerint elidegenítették a muszlimokat a Kongresszustól.
A vita itt még nem ér véget. Megint mások szerint az 1937-es tartományi választás volt az a pont, ahonnan már nem volt visszaút, mert ezután a Kongresszus nem volt hajlandó koalícióra lépni a Muszlim Ligával. Aztán vannak, akik szerint 1942-ben jött el ez a pillanat, amikor Gandhi „Hagyjátok el Indiát” mozgalma felingerelte az angolokat, akik ennek következtében Dzsinnát és a Muszlim Ligát kezdték preferálni.
Szerintem a kettéosztás az 1946-os választások után vált elkerülhetetlenné. A szavazás előtt Dzsinna azt mondta a híveinek, hogy „a választás lesz majd a vég kezdete. Ha a muszlimok együtt állnak ki Pakisztánért a szavazófülkékben, akkor túl vagyunk a harc felén. Ha a harc kezdeti szakaszában kudarcot vallunk, akkor nincs remény.”
A választás bebizonyította, hogy a Liga az indiai muszlimok legnagyobb képviseleti szerve. A 496 muszlim képviselői helyből a Liga 425-öt szerzett meg. Ezzel a felhatalmazással Dzsinnát és Pakisztánt nem lehetett megállítani. A végső kérdés azonban nyitva maradt: még ha India felosztása elkerülhetetlen is volt 1946 nyarán, ekkora vérontással kellett mindennek járnia? Valószínűleg nem, mivel a halálesetek száma 1946–1947 telén töredéke volt az 1947-es, esős évszakbeli áldozatokénak, amikor kihirdették, hogy Bengált és Pandzsábot szétválasztják. Nyugat-Pandzsáb falvaiban hindukat és szikheket mészároltak, Kelet-Pandzsábban pedig muszlimokat. A hinduk és szikhek pánikszerűen menekültek keletre, a muszlimok nyugatra. A menekültek karavánjait nemegyszer megtámadták, nőket és gyerekeket vágtak darabokra és gyújtottak fel. A szétválasztás utáni erőszakhullámban akár egymillió ember is az életét veszthette. Még így is körülbelül hatmillió muszlim és szikh érkezett Pakisztánba, és ugyanennyi hindu Indiába.
Szükségszerű volt-e, hogy ennyi áldozatot követeljen az eseménysorozat? Talán nem, ha Lord Mountbatten alkirály nem hozta volna hirtelen előre az angolok kivonulásának időpontját. Ha tartotta volna magát az eredeti időponthoz, 1948 júniusához, a két leendő országnak lett volna ideje képzett rendfenntartókat kihelyezni, hogy felügyeljék a remélhetőleg rendezettebb és békésebb népességcserét. A másik hiba, amit Mountbatten elkövetett, az volt, hogy nagyszámú katonát rendelt a brit családok védelmére. Valójában 1947 nyarán a fehér emberek voltak a legnagyobb biztonságban Indiában, hiszen senki sem akarta megtámadni őket. De mivel féltek, sok katonai egységet az európaiak által lakott települések közelében helyeztek el, ahelyett, hogy ezek a csapatok megakadályozták volna a lázongásokat.
A történetírás szabályai szerint csak a megtörtént eseményeket szabad lejegyezni, és nem illendő feltételezésekbe bocsátkozni. Csökkenhetett volna az áldozatok száma, ha több idő áll rendelkezésre? Kevesebb erőszakhoz vezetett volna, ha katonákat küldenek Pandzsábba? Talán igen, talán nem. Az indiai brit uralom számára talán az lehetne a legjobb sírfelirat, amit egy pandzsábi hivatalnok mondott egy Oxfordból érkezett, fiatal szociális munkásnak: „Ti angolok hisztek a fair playben. Ugyanolyan káoszban hagytátok itt Indiát, mint ahogy rátaláltatok.”
India szétválásának teljes története – a legfontosabb résztvevők portréjával, az események kronológiájával és az erőszakba torkolló vallási ellentét okaival – az augusztusi BBC Historyban olvasható.