70 éve, 1947. augusztus 31-én tartották az utolsó többpárti választásokat, a „kékcédulásokat”. Nem a nyílt csalások miatt veszített a demokrácia, ehhez elég volt, hogy az egész politikai pálya 45 fokkal meg volt döntve. Még így is többsége volt a polgári pártoknak, de a szovjet technikájú politikai leszalámizógyár már teljes üzemben működött. Igéző kortesversek és népies propaganda a magyar többpártrendszer végnapjaiból.
A választási rigmusok csodálatos kincsesbányáját nyújtják a 70 évvel ezelőtti kampányplakátok. Csak ízelítőül:
Hány ujjad van egy kezeden? 5!
Hát akkor szavazz az ötös listára és Slachta Margit Keresztény Női Táborára!
Vagy:
2-esben szép az élet!
Független Kisgazda Párt!
Egy kommunista kalauz, de legalábbis egy régi, megbízható elvtárs a közlekedésiektől, melegen ajánlva:
Parlamentbe beszkártistát,
küldjük oda a Tóth Miskát!
Válasszuk az 1-es listát!
Vagy szavazz a Nemzeti Parasztpártra, hiszen:
Magyarország a magyaroké,
4-es kocka a parasztoké!
És a legrosszabb legjobb:
Régi jó pénz volt a 6-os,
Villamosból is van 6-os.
Szavazásból is lesz 6-os,
Hatoshoz légy ál-6-atos.
Az eredmény így lesz 6-6-ós.
Demokrata Néppárt!
Van még ott, ahonnan ez jött: a nagy választási röplap gyűjteményben további pazar darabok találhatók. Na jó, ideteszek még egyet, ezt a Debreceni kaszárnyára rászállott egy gólya dallamára kell énekelni:
Piros rózsát virágzott a
Rákosi kalapja.
Választásra hí bennünket
A jó forint apja.
Árva magyar népünk
Tovább már nem szenved,
Mert meghozta Rákosi a
Hároméves tervet.
(Tovább is van, nemmondommég, de a tanulságot elárulom: Kinek helyén van az esze, kommunistát választ.)
Dédanyámtól a Barankovics kuss, nem katolikus! mondókát örököltem még ebből az időből, ami nekem szintén viccesnek hangzott, főleg, hogy úgy kell mondani, katóólikus. Egyedül az a bökkenő, hogy a magyar politikai folklórnak ez a rétege éppen a demokrácia maradékának a felszámolásának a mellékterméke.
Az 1947-es az utolsó többpárti választás Magyarországon, a teljes kommunista hatalomátvétel fontos eseménye, amikor a demokrácia rövid illúziója ugyan még nem tűnt el teljesen, de már jócskán szétfoszlóban volt. Bár azóta is vitatott, hogy Sztálin már rögtön komplett tervvel rendelkezett-e a térség mindenre kiterjedő szovjetizálására, vagy a totalitárius program csak menet közben teljesedett ki, a folyamatnak ez már messze nem az eleje.
Az 1945-ös választásokkal (pedig akkor is győzött a tekintetes kommunista párt, úgyis, hogy számszakilag veszített) szemben ez a ‘47-es már nem tekinthető demokratikusnak. Nem véletlen, hogy az emlékezetben a tömeges csalásokra utalva úgy maradt meg, mint aminek a kékcédulás az örök eposzi jelzője. Valójában nem a többszörös szavazatleadásra lehetőséget adó cédulák határozták meg az eredményt: hogy hány ilyen csalás történt, pontosan nem lehet megállapítani (az ÁVO-t vezető Péter Gábor 63 ezer esetről jelentett, de vannak kutatók, akik többet becsülnek), mindenesetre ez nem jelenthetett többet 2-3 százaléknyi plusznál.
Ennél alapvetőbb volt, hogy két hónappal a voksolás előtt úgy módosították a választási törvényt, hogy politikai alapon jelentősen szűkítették a választásra jogosultak körét. A kommunisták szociáldemokratákkal kötött megállapodása értelmében a kitelepítésre ítéltektől, a B-listázottaktól, és meghatározott szervezetek, így és az első nagy koncepciós perben fasiszta összeesküvőknek mondott Magyar Közösség tagjaitól is elvették a választójogot.
A választások körüli küzdelem így nem utolsósorban arról szólt, ki szavazhat egyáltalán. A helyi választási bizottságok eléggé össze-vissza döntöttek arról, kiket húznak ki a listáról, időnként jogilag értelmezhetetlen dolgokat írtak a kizárások indokaként: „elaggott”, „úgy sem szavazna”, általában meg a helyi erőviszonyok döntöttek: a kommunisták minél több embertől akarták elvenni a szavazójogot, a kisgazdák meg sokakat visszavettek. Országosan végül 110 ezren visszakerültek a választópolgárok közé, a fellebbezések egy részét azonban csak a választások után fogadták el – aminek ugye annyira sem tud örülni az ember, mint egy részleges rehabilitációnak kivégzés után.
A kommunisták azonban 1947-re az élet egyre több területén, egyre nyíltabb dominanciára tettek szert, bár a ‘45-ös választásokon csak a szavazatok 17 százalékát szerezték meg. A belügy, a rendőrség, a sajtóirányítás egyaránt az övék volt, a korabeli „médiapiacot” a legváltozatosabb erőtechnikák segítségével uralták le, miközben már megindították a nagy támadást a civil társadalom, az egyházak és a független ifjúsági szervezetek ellen is. Legerősebb koalíciós társukat és fő riválisukat, a kisgazdákat emberről emberre őrölték fel és nyírták ki: a pártfőtitkár Kovács Bélát ‘47 elején szovjet katonák hurcolták el, ő megtört emberként csak 1956-ban térhetett vissza a Gulágról, Nagy Ferenc miniszterelnök pedig inkább Svájcban maradt, különben rá is hasonló sors várt volna.
A kisgazdák így megtörve, valódi vezér nélkül, ütemesen fogyatkozó frakcióval futottak neki a ‘47-es nyárnak. Az ő szétforgácsolódásukkal a nem baloldali szavazatok egyre többfelé oszlottak, és a kommunista stratégia pedig éppen ezt célozta. „Nekünk semmi kifogásunk nem lenne, ha még több párt indulna a választásokon” – mondta a sajátjai előtt Révai József kommunista fõideológus, ennek megfelelően engedték indulni például a volt kisgazda főtitkár Balogh István új, mondjuk, hogy ál-ellenzéki pártját is.
A kommunisták a választásra szép nemzeti színűre festették magukat. A jelképüket szó szerint is: rátették a vörösre piros-fehér-zöld csíkokat, választási szlogenjük meg a Zrínyit idéző „ne bántsd a magyart” lett. A hazafias érzelmekre hajazó kommunista propaganda amúgy majd a következő évben, 1848 centenáriumára virágzott ki teljesen, de már ekkor azt írták a háborítatlan függetlenséget ígérő programjukban, hogy
Az ezeréves, független Magyarország nem eladó! Belügyeinket magunk intézzük, senki más!
hogy szovjet tanácsadók javaslatára, vagy saját kútfőből, nem tudjuk. Közben újra meglovagolták a svábellenes érzelmeket is, újabb hullámát indították el a svábüldözéseknek és a kitelepítéseknek: még egy tragikus gyilkossági ügyből is politikai propagandát és lakossági hisztériát csináltak. Az MKP kampánya külön ráment a hadifogságból hazatértekre, a parasztság felé pedig a földosztás, a magántulajdon megtartását hirdették – az erőszakos kollektivizálás megindításáig még egy év volt hátra.
Miközben a földkérdéssel a baloldal a kisgazdákat („Ahány kereszt a 2-es kockába, Annyi áldás szálljon a hazára”) akarta gyengíteni, a munkáspártok között egymással is ment a harc. Bár a koalíció pártjai választási szövetséget kötöttek, és megegyeztek, hogy egymás ellen nem kampányolnak, erről a gyakorlatban szó sem volt: Rákosi bedobta a kommunisták és a szocdemek egyesítésének tervét, ami ellen az SZDP ekkor még élesen tiltakozott, attól tartva, hogy emiatt elveszítheti jobboldalibb szavazóit.
Az SZDP-s keménymag közben paradicsommal, tojással, vagy ha úgy jött kézre, kővel dobálta vidéki fellépésein a két világháború közötti szocdem vezér Peyer Károlyt, amiért az a Magyar Radikális Párthoz csatlakozott („Nyolcas lista Peyer-lista, ide szavazz peyerista!”). A Magyar Függetlenségi Pártot vezető Pfeiffer Zoltánt meg egy debreceni gyűlésen verték meg úgy, hogy napokra kórházba került. Pártja nagy fővárosi rendezvényét a rendőrség tiltotta be. Nem véletlenül: azok közül, akiket engedtek indulni, ők voltak a a legradikálisabb ellenzék, úgyhogy őket Rákosiék feltétlenül el akartak lehetetleníteni. Ez a választás után meg is történt: a Választási Bíróság a párt megválasztott 49 képviselőjét mind megfosztatta mandátumától, az MFB-t egyszerűen feloszlatták.
A választásokat a kommunisták nyerték, és bár 300 ezerrel növelték a szavazatszámukat, így, csalásokkal együtt, helyenként szakadékszerűen lejtős pályán is csak az ország 22 százaléka választotta őket. A kékcéduláknak, ha csak pár tízezernyi pluszszavazatról is volt szó, lett jelentőségük: ezek is kellettek ahhoz, hogy a koalíciós pártok együttesen elérjék a 60 százalékot, ez egy olyan előzetesen meghatározott határvonal volt, amit a választási rendszer extrán, a kiosztható mandátumok 80 százalékával jutalmazott.
A korlátozások, csalások, visszaélések és az egyenlőtlen feltételek miatt 1947-ben már nem szabad választásokra került sor
– erősítette meg az Indexnek Ignácz Károly történész, a téma és a korszak szakértője a Politikatörténeti Intézetből. A választási eredmények azonban így is tanulságosak, és Ignácz szerint összességében mindennel együtt elég reális képet adnak az akkori társadalom politikai tagoltságáról. A szavazatarányok változása ‘45-höz képest főleg a kisgazdák leszalámizásának köszönhető, de az ő régi támogatóik nagyrészt az ellenzéket választották, a Baloldali Blokk (a kommunisták, a szocdemek és a parasztpárt) együtt sem érte el az 50 százalékot. A többség még ekkor, az ország szovjetizálása közben is a „polgári” pártokat támogatta.
Mindennek már kevés gyakorlati jelentősége volt: a polgári ellenzék maradékát a következő hónapokban ledarálták, a kommunisták a kierőszakolt pártegyesítéssel lenyelték a szociáldemokratákat, az 1947-ben megválasztott országgyűlés pedig alig másfél évig működött; 1949-ben, az egypárti, kommunista parlament összeülése után már a politikai szalámigyárat is le lehetett állítani: a demokrácia utolsó morzsáit úgy söpörték le, hogy ekkor már azzal sem kellett törődni, hogy hivatalosan betiltsák a pártokat.