A hatvanas években komoly vita alakult ki a ma Szlovákiában lévő zempléni földvárnál talált gazdag honfoglaláskori sír körül. Az ásatók által felkért nemzetközi hírű magyar szakember, Fettich Nándor úgy vélte, hogy az ott feltárt elhunyt nem más, mint Álmos fejedelem, az Árpád-ház ősatyja. Véleménye komoly viharokat kavart a szakmán belül.
Álmos fejedelem nevével mindenki találkozik az iskolai tanulmányai során, leginkább akkor, amikor a hét vezér nevét megtanulja. Az ő személye azért érdekes, mert ő az első olyan fejedelme volt a honfoglaló magyarságnak, akinek a történeti hitelességét és létezését szakmai konszenzus övezi. (A felmenőiről ez már korántsem mondható el). Az Árpád-házat tulajdonképpen Álmos-háznak is elnevezhették volna a késői történetírók. Álmos ugyan lecsúszott az ősatyai címről, de jelentőségét jól jelzi, hogy még a Turul-monda is az ő nevéhez, és nem a fiáéhoz fűződik.
A másik, amit szinte mindannyian tudunk, az az, hogy Álmost a honfoglalás során Erdélyben megölték. Ennek oka a sokáig mértékadó vélemények szerint az volt, hogy a kazár szakrális fejedelem mintájára őt is feláldozták volna. A fejedelmeket egy bizonyos uralkodási idő, vagy valamely súlyos következményekkel járó esemény (csata, környezeti változások stb) után áldozták fel. Bár Dümmerth Dezső Álmos, az áldozat címen még könyvet is írt, valójában egyáltalán nem biztos, hogy itt valóban egy létező kazár minta átvételéről beszélhetünk. Az Álmos megölésére vonatkozó egyetlen adat a XIV. századi krónikaszerkesztményben és annak családjában (például a Képes Krónikában) fordul elő:
Ezek közül a kapitányok közül Árpád, Álmos fia Előd unokája, Ügyek dédunokája a többieknél gazdagabb és hatalmasabb volt. Ennek apját, Álmost egyébként megölték Erdélyországban, nem vonulhatott be ugyanis Pannóniába. (Bollók János fordítása)
A kései krónikás egyfelől nem beszél áldozatról, pusztán arról, hogy Álmost megölték, másfelől ennek az aktusnak olyan párhuzamai is adódnak, (például a Bibliából Mózes halálának a története), amelyek ismertebbek voltak a krónikás számára, mint a kazár fejedelemáldozat.
1958-ban a ma Szlovákiához tartozó Zemplénben elkezdődött az ottani földvárnak és környezetének a feltárása. A lelőhelyen elsősorban vaskori és római császárkori leletek kerültek elő. A közeli Szélmalomdombon azonban kiástak egy 10. századi temetkezést is. A tölgyfakoporsóban nyugvó elhunyt mellett nagyszámú arany-, és aranyozott ezüsttárgy került elő. A kengyelek, hevedercsat, zabla maradványok, szügyelődíszek, egyéb veretek, valamint a nyílcsúcsok és az aranyszerelékes szablya alapján világos volt, hogy egy, a honfoglaló magyarsághoz tartozó személyt temettek el itt. A ruházat és az öv fémdíszei mellett még öt darab hajfonatkorong is a földbe került.
Az ásatást vezető Vojtech Budinský-Krička (eredetileg: Budaváry Béla) egy igazán autentikus szakemberhez, a nemzetközi hírű régészhez, Fettich Nándorhoz fordult, hogy a sírt elemezze. Ő kapott az alkalmon, és nem kevesebbet állított, mint azt, hogy a Zemplén-Szélmalomdombon lévő lelőhelyen Álmos fejedelmet temették el.
Fettich Nándor a második világháború előtti Magyarország egyik legismertebb régésze volt, ötvösként számtalan tanulmányt írt a fémművességről, és a széleskörű nyelvismerete is többször a segítségére sietett. Így járta meg például László Gyulával Kijevet is, ahol az ottani múzeumban végzett leletmentő munkát, de orosz nyelvtudásának köszönhetően meg tudta előzni a Magyar Nemzeti Múzeum műkincseinek széthordását is.
Ám a Horthy-rendszerben élvezett kitüntető figyelem az új korszakban nem minősült érdemnek: az igazoló bizottság jelentése alapján először 1945-ben, majd egy tévesen a nyakába varrt ügy miatt 1949-ben kényszernyugdíjazták, akadémiai tagságától megfosztották. Ezt követően dolgozott napszámosként, üzemi nyilvántartóként, majd egy játékgyárban is. 1961-ben a kandidátusi kérelmét elutasították. A zempléni sír tulajdonképpen lehetőséget teremtett a számára, hogy visszatérjen a régészeti kutatások élvonalába, ám mindezt egy olyan elképzeléssel tette meg, amely után szakmai kritikák kereszttüzébe került.
Fettich nem elégedett meg azzal, hogy Álmos vezért találta meg a zempléni négyes számú kurgán sírjában, de mindjárt egy politikai gyilkosságot is költött a lelőhelyhez. Véleménye szerint ugyanis Álmos fejedelmet nem feláldozták, hanem megölték, és a holttestét rituálisan meg is gyalázták, ennek az aktusnak a kitervelője pedig nem más volt, mint tulajdon fia, Árpád fejedelem és a társa, Kurszán.
Fettich szerint a holttest fejét levágták, a testet hasára fektetve temették el, a szablyáját kicserélték, a sírnál gyászoló nők hajfonatait a korongjukkal együtt levágták és így dobták be az elhunyt vezér mellé. A sír körül pedig a temetésben résztvevő szláv rabszolgák maradványai kerültek elő, akiket természetesen megöltek, hogy az eseményeknek még csak véletlenül se maradjon egyetlen szem- és fültanúja. Ennek ellenére Fettich szerint a környező helynevek megőrizték a horrorfilmekbe illő rituális temetkezés emlékét, így találunk arrafelé 'rihó-tábor' (értsd: rívó-tábor), 'táboralja' és 'szomotor' (értsd: szomorú tor) elnezeséket is.
A zempléni helyszínt Fettich Anonymusra alapozta, aki a fentebb említett krónikaszerkesztménnyel szemben Álmost behozza a Kárpát-medencébe, és csak Ungvárnál búcsúzik el tőle mint cselekvő szereplőtől. A további sorsa a Névtelen Jegyző leírásából nem derül ki.
Talán mondani sem kell, hogy ezt a történetet a korabeli sajtó azonnal felkapta. A Népszava, a Tükör, az Esti Hírlap és az Élet és Irodalom is közölte a történetet. Utóbbi hasábjain Dienes István válaszolt több alkalommal a megjelentekre, ami egyúttal előrevetítette a tudományos élet reakcióját Fettich felvetéseire.
Illusztris névsor sorakozott fel Fettich ellenében, hiszen a zempléni sír kapcsán kibontakozó vitához hozzászólt László Gyula, Dienes István, Bóna István, Györffy György, Kovrig Ilona, Pais Dezső, Bartha Antal, Bartucz Lajos, vagyis a korabeli tudományos élet krémje. Közülük egyikük sem értett egyet Fettich téziseivel.
Érvelésükben rámutattak arra, hogy a holttest fejét nem vágták le, Fettich csak utólag rajzolta le a sírt úgy, mintha ez történt volna. Nem különben tévesnek bizonyult a fegyverek cseréjére vonatkozó megállapítása is. A szláv rabszolgák köré költött történetből már a vita során kihátrált Fettich, miután kiderült róluk, hogy azok időben jóval megelőzték a honfoglalás kori sírt. (Ugyanezt állapították meg a halomról is, amelybe a sírt utólag ásták bele, noha Fettich a vita során végig ragaszkodott ahhoz, hogy a halom a sírhoz tartozik). Az a történet, amely szerint Anonymus elhallgatása nyomán (!) lehet tudni azt, hogy Álmost rituálisan megölték, finoman szólva sem nyert megerősítést. Helynévi fejtegetéseiről pedig kiderült, hogy sokkal későbbi elnevezések, nem pedig a honfoglalás korából származnak.
Manapság az Álmos sírja körüli viták, amelyek nyilvános előadások mellett az Archeológiai Értesítő hasábjain zajlottak le 1966-ban és 1969-ben, inkább tudománytörténeti érdekességnek számítanak. Jelenleg nincs senki a magyar régészetben, aki elfogadná Fettich Nándor érveit a sírban fekvő halott személyét illetően.
A honfoglalás korának kutatásához a vita mégis alapvetően két dologgal járult hozzá. Egyfelől arra sarkallta a szakembereket, hogy kísérletet tegyenek arra, hogy a honfoglalók régészeti anyagán belül elkülönítsék a korainak nevezhető leletanyagot. A vita során ugyanis bírálat érte azt az álláspontot, amely szerint a legkiemelkedőbb, nemesfémben leggazdagabb leletek lennének a honfoglaló magyarság legkorábbi Kárpát-medencei hagyatéka.
Másfelől viszont megpróbálták meghatározni, hogy az elit leletanyagán belül vajon melyek azok a konkrét sírok, amelyekben tényleg egy nemzetségfői vagy fejedelmi személyiség nyugodhatott. Olyan sírt azonban még így sem sikerült találni, amelyről nagy bizonyossággal állíthatnánk, hogy ott Álmos vagy valamely leszármazottja nyugodna.
(Borítókép: Wikipedia)
A cikk az Index és a Napi Történelmi Forrás (www.ntf.hu) együttműködésből jött létre, olvassa az ő cikkeiket is!