Múzeumban csorgatta rá először nyálát a művelődni vágyó párizsi férfihad, feje végül szintén egy párizsi múzeumba került, csodásnak mondott testétől szakszerűen elválasztva, halántékán golyó ütötte lukkal. A nemzetközi celeb, ál-indiai szexszimbólum, luxusprostituált és ünnepelt táncosnő Mata Harit 1917. október 15-én végezték ki a Saint-Lazare börtön erre rendszeresített udvarán. Ártatlan volt vagy bűnös? Száz év után is tart a vita.
Bár az állítólagos szuperkémnőről egyre többet tudunk, száz év elteltével újra felmerül a kérdés: mit is kellene gondolnunk a világ leghíresebb femme fatale-járól? Már a kivégzéséről is rengeteg legenda kering: hogy csak kacéran mosolygott gyilkosaira; hogy utolsó mozdulatával csókot hintett feléjük, hogy az utolsó pillanatban elegáns fekete bársonyruháját kinyitva még egyszer feltárta bájait a katonák előtt – minthogy amúgy is ez volt legkedvesebb elfoglaltsága egész életében, miért ne történhetett volna akár így is?
–Van-e utolsó kívánsága?
–Nincs, és ha lenne is, megtartanám magamnak.
– válaszolta állítólag súgó-búgó hangon hóhérainak, de azt is mondják, azért volt ilyen bátor, mert azt hitte, egyik szeretője elintézte, hogy a katonák puskájában aznap vaktöltény legyen. Hát, nem sikerült. A fejet valóban az anatómiai múzeumba vitték. Még bebalzsamozva is megtetszhetett valakinek, később legalábbis eltulajdonították; valószínűleg ez az egyetlen közös szál Mata Hari és Kádár János sorsában.
Halála idején már 41 éves, hervadó szépség. Táncosnői karrierjét csak harminc évesen, kétgyerekes elvált anyaként kezdte. Feltűnő, 177 centis magasság, széles csípő és váll, kreol bőr, egészen apró keblek – utóbbiakat, melyek cseppet sem feleltek meg az akkori szépségideálnak, annyira takargatta, hogy sztriptízelőadásain is bőrszínű felsőruhát vagy fémdíszekkel ékesített melltartót viselt, de még kurtizánként is elrejtette a felsőtestét. Mellbimbóit erőszakos férje harapta le féltékenységében – mesélte szeretőinek és klienseinek.
Ha ez nem is volt igaz, férje valóban egy szadista állat volt, és valóban megvolt minden oka a féltékenységre. A fríz kisvárosban született leány, eredeti nevén Margaretha Geertruida Zelle 19 évesen ment hozzá a kicsapongó életet élő, iszákos, kétszer idősebb katonatiszthez, aki apróhirdetésben keresett alkalmas feleségjelöltet „anyagiak hiánya nem akadály” jeligére.
Gretha ekkor már túl volt egyen-máson. Diáklányként még arról verselgetett, „Hogy kikerülhesd szirtjeit az élet óceánjának, erény, s tisztelet álljon itt biztos kormányaként a kapitánynak”, az élet azonban hamarosan új vizekre sodorta. Apja halála után bentlakásos iskolába került, ahol viszonya lett az 51 éves családos igazgatóval – a direktor állásban maradhatott, a diáklányt viszont azonnal hatállyal kicsapták a tanodából.
Ha már óvónő nem lehetett, lecsapott a jónak látszó partira, és követte férjét Jávára, az akkor holland gyarmatként funkcionáló Indonéziába. A katonafeleségek ráváró egyhangú életét azzal igyekezett színesebbé tenni, hogy a holland gyarmati erők állományát testközelből is szisztematikusan megismerte, mármint a szó bibliai (és ezek szerint a koloniális stílustól sem idegen) értelmében. Férje ugyancsak bővelkedett szeretőkben, amikor pedig megtért a családi fészekbe, lovaglóostorral gondoskodott róla, hogy mindenki tudja, mi a helye a háznál. Viselkedését a megértő orvosdoktorok alkalmi „trópusi őrjöngésként” határozták meg, de nyugodtan mondhatjuk szimplán szadizmusnak is.
A vonatkozó szakirodalom szerint a feleség ás a házaspár két kisgyereke apukától kapta el a szifiliszt, a kicsik már így születtek. Lányuk, Jeanne, feltehetően ennek a szövődményeibe hal majd bele két évtizeddel később. A kisfiú, Norman a harmadik születésnapját sem élte meg – valószínűleg az egyik szolgálójuk mérgezte meg a család iránti gyűlöletében a tenger gyümölcseiből készült salátát.
A házasságnak hét év együttélés után, 1902-ben lett effektíve vége, a férj pedig – ekkor már ismét Hollandiában élnek, egyik verzió szerint azért is kellett sietve eljönniük, mert Gretha asszony egy rosszabb pillanatában agyonlőtte férje inasát – hamarosan elszakítja anyjától a kislányt. Hogy ez mekkora traumát jelentett neki, az Mata Hari nemrég kiadott leveleiből derül ki igazán: a kétségbeesett, elvált asszonyként félpária-sorba került nő öngyilkosságon is gondolkodott. Ekkor lesz először prostituált – mint írja, anyagi szükségből –, majd Párizsba megy, „mert minden asszony, aki menekül a férjétől, Párizsba megy”.
Miután sem az áruházban való modellkedés, sem az nem jött be igazán, hogy festőknek ül naphosszat aktot büdös kis műtermekben a Montmartre-on, ellenben valamiből fedezni kellett szálloda- és ruhaszámláit, új lehetőségeket keresett. Ekkor, az egzotikus táncosnő imázsa kedvéért vette fel a Mata Hari nevet – malájul ez „a hajnal szemét” jelenti. Kitalált legendája szerint személyében egy maharadzsa és egy indiai templomi táncosnő lányát tisztelhetik, aki Síva templomában nőtt fel, most pedig erotikus táncot lejt az istenséggel – az elvált holland díva ehhez múzeumi szobrokat vett igénybe. Az egzotikus Keletről szőtt európai képzetekhez illően első fellépése a párizsi orientalisztikai múzeumban volt a diplomáciai kar tagjainak jelenlétében, akik szájtátva nézték lassú, erotikus táncát.
„A zord és heves lelkületű hindu leányt, Mata-Hari-t, aki meztelenül úgy föstött, mint egy avult és mégis üde bronzszobor, a piros rózsák tömegének izzó és kábitó színpompája vette körül és a test vonalainak elhajlását, a bántó és fájdalmas emberi formát kedvesen enyhítette az aláhulló sziromeső — csak enyhítette, de nem tette jóvá. Sőt nem egyszer, amikor a Mata-Hari tánca mind veszedelmesebb lett, valami kínos és gyötrő érzés fogta el a szemlélőt.”
Ez az 1908-as az egyik első magyar cikk, melyben nálunk megjelent a neve, és bár itt még az az állítás, hogy a romlott Párizsban is visszatetszést keltett a színpadi meztelenkedés, a nagyérdemű így is gyorsan felkapta a nevét. Egy évvel később már volt „Matahari” nevű ló is a pesti ügetőn, az igazi Mata Hari pedig pillanatok alatt páneurópai legenda lett: az első erotikus táncosnő, akit szabad volt magasabb körökben is kedvelni, a keleti kéjt Nyugatra elhozó sztriptízművész, kvázi a korabeli Madonna, a nemzetközi szupersztár, az új Femme Fatale.
Mata Hari, a párizsi varieté-világnak egyik legújabb csillaga, új divatot akar megteremteni a hajviselet terén. Ez a hindu-fonat volna
– tudósított a magyar sajtó a művésznő legújabb frizológiai innovációiról, és az előadásait látogató férfiakat bizonyára csakis a hajfürtök érdekelték valóban, ha csak nem a keleti kultúrák iránti olthatatlan szomjuk miatt nézték végig a sztriptízeket – illetve mégsem teljesen végig, a színpadon ugyanis soha nem vetkőzött le teljesen.
Bizonyára ezer örömmel üdvözölte volna őt a hazai publikum személyesen is, de a sztár Budapesten valamiért nem lépett fel, pedig egyébként turnézott ezerrel Monte Carlótól Bécsen át Kairóig mindenfelé. A varietéfellépések időszaka valójában nem tartott túl sokáig, a művésznő ugyanis hamarosan visszatért korábbi mesterségéhez, és inkább prémiumosztályú kurtizánkodással kereste a napi betevőt. Büszkélkedett vele, hogy ki mindenkivel feküdt le, és gondosan írta statisztikáit, hogy melyik várost abszolválta. Szeretői között volt többek között párizsi bankár, milliárdos francia iparbáró, az orosz balett atyja, a Német Császárság szépreményű trónörököse, és akkor még nem beszéltünk a katonatisztekről. Márpedig a hercig katonaurak és a szépen vasalt uniformisok voltak csak igazán Gréta asszony kedvére valók – hogy aztán az egyenruhák vigyék majd a sírba is.
Azt, hogy miként lett a szexszimbólumból minden idők egyik leghíresebb kéme, most nem részleteznénk túl hosszan, de a történet megértéséhez elengedhetetlenül hozzátartozik az az egyébként sem teljesen mellékkörülmény, hogy 1914-ben egy szép nyári napon egyszer csak beköszöntött a világvége,. Az I. világháború kitörése Mata Hari asszonyt 38 esztendősen, a semleges Hollandia állampolgáraként érte, olyan nemzetközi ügyfélkörrel, amely kevéssé volt tekintettel frontvonalakra és szövetségi rendszerekre. És a kurtizán internacionalizmusnak a különféle egyenruhák megszaporodásával csak látszólag kedveztek az idők.
Szeretek összehasonlításokat tenni a különböző nemzetiségek között
– vallotta egy akadékoskodó rendőrtiszt előtt a korosodó díva. A ránk maradt források szerint ekkoriban egyszerre volt szeretője egy montenegrói, egy olasz és egy ír tiszt, továbbá három-négy angol, valamint öt francia. (Most csak a katonákról beszélünk.)
Nagyobb baj tulajdonképpen csak abból lett, hogy Mata Hari rettentően beleszeretett egy orosz katonatisztbe is, bizonyos Vlagyimir Maszlovba – biztos Hobót szerenádozott neki az illető, aki amúgy akár a fia is lehetett volna. A 21 éves pilóta gépét a nyugati fronton lőtték le, fél szemére megvakult, és félő volt, hogy teljesen elveszíti a látását, hősnőnk azonban anyáskodó-szeretői szerepében arra készült, hogy örökké gondozni fogja, rá férfi ugyanis még nem volt ilyen hatással.
Már csak ezért is pénzre volt szüksége, így került kapcsolatba a francia hírszerzéssel. A kémtörténet elég szövevényes, van olyan verzió, hogy már az orosz ifjú is kém volt valójában, meg közben az olaszok is elkezdtek kavarni, azt állítván, hogy hősnőnk a németeknek dolgozik. Képbe került az MI5 is: mostanában azt mondják, ők keverhették – talán még ok nélkül – a franciáknál gyanúba Mata Harit. Georges Ladoux százados, a Deuxième Bureau főnöke mindenesetre ajánlatot tett neki, ezúttal azonban a csomag szexuális elemei mellett egy, a szokásosnál tekintélyesebb summa is szerepelt, és az a kérés, hogy a művészete iránt rajongó befolyásos német uraktól ugyan hozzon már némi friss információt a várható csapatmozgásokról, meg esetleg némi terhelőt a trónörökösről.
Mata Hari tehát a franciáknak kezdett dolgozni, ami látszólag ellentmondásban áll azzal, hogy nem sokkal később éppen ők fogják rá kiszabni a halálos ítéletet. Hogy miért, azóta is erősen vitatott. Tudjuk, hogy már 1916-ban elkezdtek gyanakodni arra, hogy kettős ügynök lehet; a francia kémelhárítók azt írták róla, hogy párizsi tartózkodása alatt számos francia és belga tiszttel állt kapcsolatban (mondjuk az lett volna a fura, ha éppen velük nem állt volna), és Franciaországban fontos küldetéseket teljesít a németeknek. Az igazán terhelő azonban a németektől jött. Az ő madridi katonai attaséjuk (a jó svádájú Kalle ezredes), akivel a táncosnőnek történetesen volt időnként némi kalandja, a jelek szerint valóban megbízta szeretőjét ezzel-azzal. A franciák elkapták az erről szóló német üzenetet – mivel a németeknek ekkor már tudniuk kellett, hogy a franciák sikeresen desifrírozzák a távirataikat, az sem lehetetlen, hogy szándékosan dobták fel valamiért a francia kémnőt.
Mata Harit 1917 februárjában tartóztatták le. A bíróságon egy korábbi szeretője védte, de sokat nem tehetett, ahogy az a francia külügyminisztériumi tisztviselő sem – szintén egy szép emlékeket őrző ex –, aki védőtanúként jelent meg a tárgyaláson. A fő terhelő bizonyíték a Mata Harinál talált láthatatlan tinta és egy 5000 frankos csekk volt. Előbbiről azt mondta, hogy fogamzásgátlónak használta, utóbbit meg nem kémkedésért, hanem a szexuális szolgálataiért kapta a német tisztektől. A kérdésre, hogy talán azzal védekezik-e, hogy prostituált, a legenda szerint így felelt:
– Szajha? Igen. De áruló? Soha!
„Nem vagyok francia. Jogom van hozzá, hogy külföldi barátokat tartsak, még akkor is, ha Franciaországgal hadban álló országokból származnak. Számítok a nemes francia szívükre.”
Hiába: a halálos ítéletet pikk-pakk meghozták, és az elnöki kegyelemben is feleslegesen reménykedett. Mai megítélés szerint egyértelműen politikai ítélet született. Bár Mata Hari nem volt teljesen tiszta, semmilyen értékes információval nem szolgált se a németeknek, se a franciáknak, se senki másnak, őt nem a háború és a politika, hanem a háborúskodó férfiak érdekelték. A befejezhetetlennek látszó mészárlás harmadik évében azonban, a Verdune-i vérszivattyú és a Somme után a francia propaganda az országot elárasztó ellenséges titkosügynökökről szóló hírekkel tömte a közvéleményt, és Mata Hari, mint a társadalmi szabályokra fittyet hányó csábító idegen tökéletes volt erre a szerepre: éppen megfelelő bűnbak a háború szenvedéseiért.
A mostani századik évforduló felé újra lendületet kap a nagy Mata Hari rehabilitáció. Még jogilag is: a francia ügyészség felülvizsgálta a korabeli ítéletet, és a súlyosabb vádak alól utólag tisztázta az egykori vádlottat. Megy a hájp is: még Coelho is írt most róla egy regényszerűséget (mármint Coelho-i értelemben), hogy olyan életbölcsességeket adjon a szerencsétlen luxusprosti szájába, hogy „az igazi bűn távol élni az abszolút harmóniától”. Eggyel följebb, a Holland Királyi Balett közben új darabot szentel neki, szülővárosában meg nagy kiállítást csinálnak róla.
Úgy tűnik, megvan az új narratíva: míg a klasszikus Greta Garbo-féle Mata Hari az alig másfél évtizeddel a halála utáni filmben még valódi szuperkém, az egész Európát a combjai között tartó domina, ma már inkább szerencsétlen áldozatnak állítják be. Eszerint egyetlen bűne az volt, hogy élvezte a szexet, és ezt nem is szégyellte. Így most Mata Hari az elnyomott női szexualitás megtestesítője, a női emancipáció mártírja, a háborúskodó patriarchális rend áldozata.
Feminista ikon lesz a luxusprostiból? Annak fényében különösen vicces lenne, hogy Mata Hari – mint egyik életrajzírója kiemeli – lelkesen gúnyolta a női választójogért küzdő szüfrazsetteket, akiknél sokkal jobban kedvelte a manikűrösöket, a fodrászokat és a kalaposnőket. Persze a kicsapongó női szexualitás megbüntetése és a nemzettesten esett sérelem miatti bosszú valóban összekapcsolódhatott a propagandában és a háborús pszichében. Bár azt mondták, Mata Hari a valaha élt legveszélyesebb kémnő, és 50 ezer francia katona halála szárad a lelkén – legfeljebb a lepedőin száradhatott ennyi emlék a szívének oly kedves tiszturaktól.