Ha volt nagy francia forradalom, volt nagy orosz is, az 1917-es. Ennél közelebbről datálni csak önkényesen lehetne, a „nagy októberi szocialista” ugyanis, ahogy évtizedeken át szerepelt a kánonban, csak része volt egy hosszabb eseménysornak. Ez a fokozódó káosz, a kavargó anarchia időszaka; a tobzódó erőszaké, az archaikus népi indulatoké, melyre a „forradalom” címkéje csak féloldalasan, erőszakkal ragasztható rá.

De hogyan lehetne akkor leírni az egész világ sorsát befolyásoló történéseket, és mennyire tud ebben a történettudomány elszakadni az emlékezetpolitikai mániáktól? Erről volt szó a Történelemtanárok Egyletének (TTE) éves konferenciáján a Kossuth Klubban.

Bár a szakralizált, iskolai ünnepségekre egyszerűsített novhét sokáig megkérdőjelezhetetlen értelmű drámaként, nagyjából az evilági üdvtörténet csúcspontjaként tálalta a 17-es eseményeket, a rendszerváltás óta zavar van az emlékezeti erőtérben még az oroszoknál is. Ott a szovjet nosztalgiák és a cári-monarchikus rend iránti nosztalgiák elkerülhetetlenül szembekerülnek 1917 kapcsán, de a történelemnek értelmet adni akaró szokásos nagy narratívák máshol is megbicsaklanak. A társadalmi „haladás” beindítója, ha tömeges áldozatok árán is? A rend páratlanul erőszakos lerombolása? Történelmi szükségszerűség? Baleset, egyszeri kisiklás tartós következményekkel, netán szektariánus összeesküvés? Mi az orosz forradalom, és forradalom volt-e egyáltalán, mint azt a bolsevik kánon állította?

Forradalom helyett sokkal inkább népi zűrzavarként lehet leírni az orosz 1917-et

– kezdte Szilágyi Ákos. Az Oroszország-kutató esztéta a revolúció helyett a „szmuta” fogalmát javasolja. Ez oroszul zendülést, zavargást, rendbontást jelent, az interregnum időszakát, amikor a rend szétesik, és „felszínre kerülnek a népi tömegek”. Míg a forradalom modern jelenség, és alapvetően az elitek műve, a szmuta a tömegeké. Nem ismer formát és rendet, mindenen átgázol, erőszakos, értelmetlen és kíméletlen – hangsúlyozza Szilágyi.

A káosz az elsődleges, nem a forradalom.

Az orosz muzsik válasza a világvégére

Ebben a megközelítésben nem a marxi eszmék, hanem egy archaikus parasztutópia víziója keretezi az indulatokat, ahol leginkább még a „rabold vissza, amit elraboltak tőled” igazságosságelve uralkodik. A népi lázadás, az anarchisztikus parasztforradalomnak megvoltak a mély gyökerei, de az I. világháború katasztrófája eszkalálta az eseményeket.

Abban nagyjából mindenki egyetért, hogy a nagy háború nélkül nem lehet megérteni a dinamikát. A világháború felrobbantotta az egész cári monarchiát: 1916-ra az összes hadviselő közül ők szenvedték el messze a legnagyobb emberveszteséget (2 millió katonai és 1 millió civil áldozat), és a hús- és anyagtömegek csatájában a cári hadsereg egymás után szenvedte el a vereségeket, úgy, hogy a mészárszék teljesen értelmetlennek látszott a tömegek szempontjából. A katonák nagy többségükben parasztok voltak, akiknek először volt fegyver a kezében.

„A pénzromlás és a drámai kenyérhiány, a gabonatartalékok kötelező kisajátítása és az éhséglázadások közepette a hadsereg is egyre inkább megbízhatatlanná vált. A kozákok megtagadták a parancsot, hogy a tüntetőkre lőjenek, de ezt mutatja az is, hogy az I. világháborúban száz elesett orosz katonára 300 hadifogoly jutott, miközben a nyugati hatalmaknál csak 20-30. „Inkább a hadifogságot választják vagy a dezertálást: másfél millió dezertista. Ez az orosz paraszt válasza a válságra” – mondta előadásában Sz. Bíró Zoltán történész.

Hogy ebből alakul ki a „szmuta”, nem teljesen új megközelítés. A bolsevikoktól vereséget szenvedő fehéreknek is ez volt már Vrangel tábornok révén a fő narratívája, amivel tagadták az események valódi forradalmi jellegét. A rendszerváltás után aztán újra nagy keletje lett a „vörös zűrzavar” elméletének Oroszországban – az Indexen is olvashattak egy ennek szellemében megírt, Sztálin bűneit taglaló nagyszabású német munkáról. A kérdés azonban, hogy hogyan lesz a káoszból bolsevik hatalomátvétel.

Ez már csak azért is érdekes, mert az akkor 150 milliós Oroszországban 1917 elején nem volt 10 ezer bolsevik sem, és a zömük nekik is vagy Szibériában, vagy nyugati emigrációban volt – hangsúlyozta már Krausz Tamás, az ELTE mai mércével radikális baloldalinak számító történésze. Nekik nem lehetett komoly hatásuk, főleg, hogy a tömegek el sem tudták volna olvasni a röplapjaikat – ebből is látszik, hogy a mostanában népszerű „puccsista” megközelítés, mely szerint az eseménysor végig a bolsevikok irányítása szerint történt, ostobaság – állítja Krausz. „Nem igaz, hogy a bolsevik propagandára reagáltak a tömegek. Maga Lenin sem tudta, hogy három hónap múlva kitör a spontán forradalom, azt gondolta, könnyen lehet, hogy azt ő meg sem éli.”

Megülni a szakadék felé száguldó vörös lovat

Szilágyival szemben Krausz továbbra is forradalomról beszél, bár, mint mondja, „nekem teljesen mindegy, hogy nevezzük, én már ott tartok”. Összefoglalása szerint három nagy szál kapcsolódott össze 1917 októberére: az említett tömeges parasztlázadás, a katonaforradalom és a városi munkások lázadása – más kérdés, hogy ebben a 90 százalékban agrártársadalomban utóbbiak olyan nagyon sokan azért nem lehettek.

A siker kulcsa, hogy a bolsevikok belső viták után úgy döntöttek, megpróbálnak a népi anarchikus lázadás élére állni. Abban megegyeztek az előadók, hogy annak, aki meg akarta tartani a hatalmat, más választása nem is nagyon lehetett volna.

Olyan erővel tört fel a forradalom 1917 tavaszán, hogy az bárkit elsöpört volna. Elé nem, csak az élére lehetett állni

– fogalmazott Sz. Bíró Zoltán, amikor arról beszélt, hogy miért követte a februárit az októberi forradalom. Előbbit csak mint burzsoá előzményt szokták régebben említeni, de az események dinamikája valójában annyira összetartozik, hogy – mint a mostani konferencián is hangsúlyozták – 1917 forradalmi-kaotikus időszakáról, csak egyben van értelme beszélni.

Nincs középosztály, a kompromisszumkész politikának nem volt esélye, de az esélyek dinamikája sem kedvezett a mérsékeltebb erőknek. A Kerenszkij-offenzíva kudarcba fulladt, a liberálisokból, majd részben szocialistákból álló ideiglenes kormány nem tudott erőt mutatni, ehhez sem eszköze, sem tehetsége nem volt – mondta Sz. Bíró.

Ebben a lincselésekkel teli hatalmi vákuumban jelent meg februárban a liberális elit, döntően az eszerek, azzal a vízióval, hogy Oroszországból mintademokráciát csinálnak, amit a Nyugat is csak bámulni fog – emelte ki Szilágyi Ákos. Bár nyílt politikai aktualizálások egyáltalán nem voltak a TTE konferenciáján, az előadó korabeli viszonyokat illető jellemzése azért ma is tanulságos lehet:

„Ebben a hatalmas népi közegben a „szemüvegesek”, a „kihízottak” értelmiségi vezetőrétege, ahogy nevezték őket, politikailag tehetségtelen volt, a programjuk köszönőviszonyban sem volt a népek akaratával.” Szilágyi szerint csak annyiban jogos kitüntetni az októberi időszakot ebből az egész folyamatból, hogy akkor győzedelmeskedett az az erő, ami ezt az egész őrületet, a „dionüszoszi tombolást” a maga javára tudta fordítani.

Az 1917-es forradalom a nagy népi tébolyda sikeres lezárása.

Azért tudtak sikeresek lenni, mert átvették az archaikus népi kategóriákat, az egyenlőtlenségek gyűlöletét, a népi utópiát, és azt „államosították”. „Ezért van egészen mind a mai napig népi nosztalgiája a bolsevizmusnak” – mondta Szilágyi Ákos.

Kiskáosz és nosztalgia

„A bolsevikok zsenialitása, hogy megértették, mit akarnak a tömegek” – fogalmazott inkább Krausz Tamás, aki szerint az orosz forradalom nem is rosszabb, mint bármelyik másik forradalom. „Minden forradalomban van vérontás. Az angol és a francia forradalom is véresebb volt, mint az orosz októberi. Fel kell adni a ruszofób hülyeségeket, hogy ha az oroszok csinálnak valamit, az soha nem lehet jó. Az emberi haladás szempontjából kell végiggondolni az orosz forradalom helyét a történelemben” – hallhattuk.

Ami mindenesetre töméntelen, leírhatatlan áldozattal járt. A polgárháborúnak orosz források szerint 10 milliós a teljes vesztesége, több mint háromszor akkora, mint az önmagában is brutális háborús veszteség. És ebben még nincs benne az 1920-21-es éhínség ötmillió halottja – reflektált Sz. Bíró.

„Mit tekintünk sikeresnek? Számomra alapvetően sikeres, hogy legyőzték a náci Németországot – azért Sztálin a bolsevik forradalomnak is köszönhető” – mondta erre Krausz. „De azzal egyetértek, hogy az egész fejlődés zsákutcába jutott. Ám a rendszerváltás sem vezetett nyugatias polgári demokráciához – hogy vezethetett volna akkor ahhoz 1917 után?”

A kilencvenes évek időszaka egy újabb „kis szmuta” az orosz történelemben, ami mostanra beletorkollott abba a putyini rendszerbe, ami a katonai potenciállal, nem a gazdasági teljesítménnyel próbálja megőrizni Oroszország nagyhatalmi státuszát – kapcsolta össze a korszakokat a maga nézőpontjából Szilágyi Ákos. Vannak szimbolikus párhuzamok is: a forradalom szimbolikáját 1917 októberében Aurórástul azonnal elkezdték megteremteni. „A liberálisok erre akkor ugyanúgy képtelenek voltak, mint a kilencvenes években, amikor még címert és himnuszt sem tudtak találni, úgyhogy a végén visszajött a szovjet himnusz. A liberálisok mindig képtelenek erre, a bolsevikok ebben viszont nagyon jók.”

Ki ne öntsétek a fürdővízzel együtt a gyereket!

– válaszolta Krausz a végső kérdésre, arról, hogy ki mit tanítana meg egy mondatban minderről a diákoknak. Ő arra hívná fel a figyelmet, hogy a nemes célok milyen könnyen torzulhatnak el, de az orosz forradalomnak szerinte azért vannak értékei. Ehhez képest Szilágyi Ákos rövid és lakonikus válasza:

Gyerekek, soha ne csináljatok forradalmat!

(Borítókép: Halász Iván, Krausz Tamás, Szilágyi Ákos és Sz. Bíró Zoltán a  Történelemtanárok Egyletének (TTE) éves konferenciáján a Kossuth Klubban.  Huszti István / Index)