Miközben a magyar diplomaták folyamatosan „lobbiztak” az olimpia megrendezésnek jogáért, addig a fővárosban egyre újabb területeket jelöltek a megépítendő stadion helyszínéül: a Kerepesi úti lóversenypálya, az akkoriban még katonai tulajdonú Vérmező, vagy a mocsaras Lágymányos környéke mind-mind szóba került. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság 1914. kora nyarán az 1920-ban rendezendő Olimpiász helyszínére vonatkozó, előzetes szavazást tartott Párizsban, ahol a tagok Antwerpennel szemben Budapest mellett tették le voksaikat. Az I. világháború kitörése azonban keresztülhúzta a számításokat: az 1916-ra tervezett Játékok elmaradtak, négy évvel később pedig mégis a konkurens város, Antwerpen lehetett a rendező.

A háborút közvetlenül követő évek gazdasági nehézségei nem kedveztek a stadionépítés ügyének. Elsőként a dolgozók olcsó, harcias célokért való lelkesítését, tömeges szórakoztatását biztosítani kívánó Tanácsköztársaság karolta fel ismét a tervet. A budapesti olimpia ügye az első magyar olimpiai bajnok, az építészmérnök Hajós Alfréd személyében jelentős támogatóra talált, a Margitsziget megnyitása pedig lehetővé tette volna, hogy a sportlétesítmény a parkban épüljön meg.

 A Nemzeti Stadion építésének ügye a magyar sportéletet folyamatosan jelentős anyagi támogatásban részesítő Horthy-korban sem került le napirendről, a lehetséges helyszínként ebben az időben az Aranyhegy, Kisrákos, valamint a Lóversenypálya merült fel. Döntés azonban egészen addig nem született, amíg a II. világháború harcai ismét el nem napolták a beruházást.

és – az eddigiekkel ellentétben – a szót tett is követte: a kivitelezés haladéktalanul megkezdődött. Budapest továbbra is fenntartotta ugyanis az olimpia rendezésének jogára benyújtott igényét: a terv pártolói arról álmodtak, hogy az 1960-ban rendezendő ötkarikás játékoknak az újonnan épített Népstadion adhat majd otthont.

A helyszín kiválasztása azonban ekkor sem bizonyult egyszerű feladatnak. Fontos szempontként vetődött fel, hogy olyan területet jelöljenek ki, amely közel fekszik a lakónegyedekhez, közlekedése könnyen megszervezhető, és levegője tiszta. A Kerepesi út és a Hungária körút sarka, az építkezés számára véglegesen kijelölt terület, azonban nem felelt meg mindezen kritériumoknak: villamos csak a körúton és a Thököly úton közlekedett, a Keleti pályaudvarra bevezető sínek közelsége miatt pedig a levegő is gyakran füstös volt, hiszen ezek a vasútvonalak akkoriban nem voltak elektromos üzeműek. Ezeket a hiányosságokat azonban könnyen ki lehetett küszöbölni: az idáig közlekedő új metróvonal a legalkalmasabb közlekedési lehetőséget kínálta a majdani sportesemények közönsége számára a városközpont irányába és a külvárosok felé egyaránt. Szóba került a vasútvonalak villamosításának lehetősége is, a terület gyér beépítettsége miatt pedig bontásokra egyáltalán nem volt szükség.

 A tervezés 1947-ben kezdődött. Dávid Károly, Juhász Jenő és Kiss Ferenc munkáját Rimanóczy Gyula elképzelése fejlesztette tovább, aki azt javasolta, hogy a stadion legyen zárt rendszerű és pilonos elrendezésű. Ez a szerkezet könnyebbé tette volna a tömegeknek az intézmény körüli mozgását: egyszerűbb lett volna a létesítmény megközelítése, ugyanakkor veszély esetén gyorsan és rendezetten ki lehetett volna azt üríteni. Janáky István pedig olyan karéjszerkezetet tervezett, amellyel a lehető legkevesebbre sikerült volna csökkenteni a rossz nézőpontokat adó helyek számát. A végleges tervek a következőképpen festettek: az I. ütemben egy 78000 főt befogadó, dupla lelátórendszerű stadion épült volna, amelyet a későbbiekben, szükség esetén, 100000 fősre lehetett bővíteni. A lelátók alsó részét földtribünként képzelték, melyek tetejéről vasbeton szerkezetű nézőhelyek nyíltak. Az öltöző- és kiszolgáló helyiségek pedig egy építészeti súlypontot adó toronyépületben kaptak helyet.

 Magyarországon a Népstadion volt az első nagy léptékben tervezett és megvalósítani szándékozott sportlétesítmény, a tervezők ennek következtében nem voltak kellően felkészültek. Nem állt rendelkezésre megfelelő szakirodalom, tanulmányutakra pedig nem jutott idő, hiszen az új létesítményt 1953-ra át kellett adni. Dávid a hasonló funkciójú, modern épületek példáját elvetve az ókori Colosseumon alkalmazott közönségvezetési módszert újította fel. Ennek lényege abban állt, hogy a nézők az arénát felülről lefelé haladva töltötték volna meg így könnyebben, így reményei szerint gyorsabban haladhatott volna a beléptetés. Szokatlan, de logikus a stadion tájolása is. Minthogy az építkezés ütemezése miatt a teljes pályát körülölelő karéjszerkezet nem egyszerre készült volna el, figyelembe kellett venni azt a szempontot, hogy a közönség mekkora része lesz kénytelen nappal szemben nézni a viadalokat; a tervezők a lelátók zömét a nyugati oldalra húzták fel, amely viszont a középső futballpályától távolabb esett, míg az atlétikai megmérettetések célegyenese éppen alatta helyezkedett el.

Az építési terület finom homokkal borított, puha talaja miatt a sportlétesítményt szokatlanul mélyre nyúló alaptestre emelték. Tulajdonképpen a cölöpalapozás egyik korai példáját valósították meg: az előre gyártott vasbeton pilléreket leeresztették a teherbíró altalajig, az épület pedig ezekre, mint oszlopokra nehezedik.

A szoros határidő miatt a Népstadion építkezése a téli hónapok alatt sem szünetelhetett, habár a munkások számát erre az időre 280 főre csökkentették. Az ezekre a hónapokra fűthető barakkokban elszállásolt munkások legfontosabb feladata az volt, hogy a helyszínen összeillesszék az előre gyártott elemeket. A vasbeton alkatrészek tárolására az 1951 őszén befejezett kormányzati páholyba vezető alagutat használták, mert ott könnyebben lehetett biztosítani a fagypont feletti hőmérsékletet.

A Népstadion építészeti együttese stiláris szempontból kettős arculatú. A karéj még az „építészeti fordulat”, azaz a szocialista-realista stílus egyeduralkodóvá tétele előtt született, szükségképpen konstruktivista, még akkor is, ha a pilonokat mérműves, dekoratív, műkőrácsozat burkolta. A csonkán maradt, mindössze három emelet magasságig megépült, eredetileg 11 emeletesre tervezett torony, az úgynevezett öltözőépület rusztikus kváderekből falazott szekció.

Belsőépítészeti megoldásait tekintve már a „támogatott” irányzat képviselője, terveit Németh István készítette. Ezzel a főépülettel, az ebben elhelyezett „játékoskijáróval” éppen szemben kapott helyet a díszvendégek, természetesen elsősorban a pártvezetők számára kialakított, s az Államvédelmi Hatóság különleges biztonsági előírásainak is megfelelő, a kor szellemét egész megjelenésében a maga teljes súlyával hordozó dísztribün. Teteje és oldalfala akár közvetlen gránáttalálat esetén is védelmet biztosítottak volna a magas rangú vendégeknek. A vendégek pedig egy a stadion nyilvános forgalmától teljes mértékben elkülönített, „titkos” bejáraton, egy gépkocsik fogadására is alkalmas föld alatti, monolit vasbeton szerkezetű alagúton át érkezhettek, illetve távozhattak volna, szükség esetén akár a közönség szeme elől mindvégig rejtve maradva. A páholy építészeti kialakítása roppant komolyra, mondhatni komorra sikerült: főbejáratának ívezetében két dór oszlopon egy vastag, fogrovattal tagolt architrávot fut keresztbe, amelyet az olimpia ötkarikás emblémája díszít. A stadionnak ebben a nyugati, a díszpáholyt is magában foglaló karéjában helyezték el a világ közönségét, az akkori legkorszerűbb technika segítségével tájékoztatni hivatott sajtóközpontot, valamint ezzel szoros összefüggésben a tudósítók és riporterek munkaszobáit, helyiségeit.

A sportélet és a honvédelem témakörét monumentális alkotások sorával feldolgozó metróállomásról a föld felszínére érkező tömegek a 180 méter hosszú, 10-50 méter széles, vízmedencékkel szegélyezett „diadalúton” juthattak el a stadionhoz. Pontosan fogalmazva az út a toronyépülethez vezette az érkezőket. Ahhoz a toronyépülethez, amely tervezett méretével a létesítmény építészeti hangsúlyát alkotta volna, s amelynek megjelenése a funkcióhoz illő, szocialista realista volt. Maga a modernista, funkcionalista stadion ugyanis – sajnálatos módon – nem volt díszíthető. A legfontosabb tudatformáló elemeknek tehát a felvonulási úthoz kapcsolódva kellett teret biztosítani. A legalkalmasabb formának erre pedig a háromdimenziós plasztika, vagyis szoborcsoportok készítése kínálkozott.

A diadalutat úgy kellett tehát megkomponálni, művészeti, építészeti és szobrászati eszközökkel olyan mértékben kellett annak hangsúlyt adni, hogy elhelyezésével és díszeivel, az általa hordozott eszmei tartalom, a propagandisztikus ideológia a méreteinél fogva természetes módon mindent maga alá gyűrő stadionnak vizuális értelemben is egyenrangú társává emelkedjen. Ez feladat komoly kihívás elé állította az alkotókat, a szobrászokat egyedi megoldás alkalmazására késztette: nagyméretű kompozícióikat fehér kőtömbök elé állították. A szoborcsoportoknak az így képzett hátterekkel adtak további hangsúlyt, így igyekezve azoknak monumentális hatást kölcsönözni. Tematikaként természetes módon a sportélet kínálkozott, a kapcsolódó metróállomáson felállított alkotások ezt a témát azonban már tovább nem fokozható módon kiaknázták. A Magyar Ifjúság Útjának átkeresztelt diadalút ennek megfelelően átfogóbb tematikát kapott: a szobrok minden olyan tevékenységet megjeleníthettek, amelyben a haladó szellemű ifjúság kitűnhetett: ipari tanulókat és mezőgazdasági brigádot, a haza védelmében elkötelezett gránátvetőket, valamint éneklő, népi táncot lejtő és lelkesedve felvonuló fiatalokat.Az ebben a feladatban részt vevő művészek munkájának irányításával és összehangolásával Pátzay Pált bízták meg.

Az első „ötéves terv büszkeségét” – a határidő többszöri módosítását követően – 1953. augusztus 20-án adták ünnepélyesen át. Akkori állapotában 78000 fő befogadására volt alkalmas, amivel a kor minden igényét kielégítette. Minden szempontból indokoltnak tűnt, hogy a lelátók továbbépítése a tervezett második ütemre maradjon. Az északi és déli oldalon hatalmas „maratoni kapuk” kaptak helyet, a pilonokat összekötő sétányon, a faburkolatú, csónaklakkal kezelt ülések mellett harminchárom büfé szolgálta a sport rajongóinak kényelmét. A dolgozó tömegek szórakozásához ebben az időben szinte elengedhetetlenül hozzátartozott a kellő mennyiségű csapolt sör. A stadionban ezt a mindenről gondoskodó tervezők egy külön erre a célra kiépített vezetéken keresztül működtetett távcsapoló gép alkalmazásával oldották meg. A pilonokban szociális helyiségeket és orvosi szobák is elhelyeztek.

 A kivitelezés puszta számadatai önmagukban is lenyűgözőek: a tereprendezéshez, illetve a talajszint alatti pályarendszer bemélyítéséhez összesen 664000 m³ földet kellett megmozgatni. A felhasznált beton és vasbeton elemek összesített térfogata eléri a 45000 m³-t, míg a kötéshez szükséges cementből 139 tonnát használtak fel. A lépcsők együttes hossza 46 km, a stadion világításáról pedig mintegy 18000 izzó gondoskodott.

Ez a hatalmas összeg a költségvetés összességén belül azonban mégsem számított kirívóan soknak. Számolni kell persze annak lehetőségével is, hogy a valóságban az építkezésre fordított pénzösszeg jóval magasabb volt a hivatalosan megadottnál.

A stadion elkészült, Budapest azonban mégis elesett az 1960-as olimpia rendezési jogától. A magyar sportélet hanyatlása, a televízió elterjedésével egyenes arányban csökkenő közönség és a beruházással járó hatalmas költségek okán pedig mindmáig elmaradt a Népstadion befejezése is. Még így, torzóban maradva is egyedülálló módon hirdette azonban a Rákosi-korszak végtelen becsvágyát.

Kalmár Miklós

Borítókép: A Népstadion átadása 1953. augusztus 20-án. - fotó: Kovács József/Fortepan