Sztálin elfelejtett Sionjaként, de minden idők legrosszabb jó ötleteként is szokás emlegetni Birobidzsánt. Az orosz távol-keleten, Szibéria Kínával határos rengetegében, az Amur folyónál a harmincas években létesített Zsidó Autonóm Terület a mai napig létezik önálló közigazgatási egységként, csak éppen már zsidók nem nagyon vannak benne: a lakosság töredéke rendelkezik csak zsidó felmenőkkel. Aki kihúzta a tajgában, Moszkvától hét időzónára a nyolcvanas évekig, a rendszerváltáskor költözött el, leginkább Izraelbe.

A tömeges alijázás a végét jelentette egy rég elmúlt álomnak, mely egykor éppen a Palesztinába való kivándorlással szemben, amolyan szocialista ellenprojektként jött létre. A szovjet államon belüli önálló zsidó entitást nem utolsósorban a burzsoának minősített cionizmussal és a vallásos judaizmussal szemben hozták létre, mint a zsidóság első modern kvázi-államát. Birobidzsánban a jiddis hivatalos nyelv lett, ilyen sem előtte, sem azóta nem volt máshol a világban. Abban, hogy a kelet-európai zsidóság sokszor lenézett anyanyelve hivatalos státuszra tett szert, benne volt a héberellenesség is: a cionisták által támogatott héber a vallásos judaizmushoz kötődött, míg a jiddis inkább a szegény zsidóké volt, így a nyelvi kérdés egyben politikai is volt.

A jiddis formálisan még ma is hivatalos Birobidzsánban, de a viszonyokat jelzi, hogy a jiddis újságban most már csak heti egyszer van két jiddisül írt oldal, és ezt sem zsidó, hanem egy, a zsidó kultúrába beleszerelmesedő filoszemita kozák-leszármazott írja. Az egykor 30 ezer zsidónak otthont adó területen ma már bőven 90 százalék fölötti a nem-zsidók aránya. A pályaudvar (Moszkva alig hat napra van a transzszibériaival) előtti teret azonban most is menóra díszíti, a főtéren Hegedűs a háztetőn szobor áll, és a helyi idegenforgalom is erősen próbál építeni a zsidó örökségre, és azt remélik, hogy a kínai határ közelsége miatt talán sikerül majd visszacsábítani néhány zsidó üzletembert. Addig is, a nagy ünnepségeken zsidó ál-népviseletbe öltözött iskoláscsoportok lépnek fel – kicsit úgy, mint abban a lengyel faluban, ahol most a helyiek játsszák el egy megrendezett zsidó esküvő keretében, hogy milyen volt, amikor még megvolt a falu holokauszt óta hiányzó másik fele.

Miközben a Vlagyivosztok felé tartó bevállalós utazóknak a világvégi zsidó emlékek csak érdekes kuriózumok, másoknak Birobidzsán az elveszett/meg nem talált hazát és a széttört álmokat jelenti. Jevgeniy Fiks manhattani zsidó képzőművész most Pesten, a 2B Galériában látható kiállítása Birobidzsán valós múltja és jelene mellett annak utópisztikus ígéretével foglalkozik, azzal, ahogy az a harmincas években sok zsidó számára is megjelenhetett.

Bár sokak szerint a birobidzsáni projekt arról szólt, hogy Sztálin – akiben mindig ott volt az antiszemitizmus, nem csak az élete végén tervezett nagy antiszemita koncepciós perek idején –, így akart megszabadulni a zsidóktól, sokan őszintén lelkesedtek az új zsidó haza, egy szekuláris Sion gondolatáért, és ide valóban nem kitelepítették az embereket, Birobidzsánba önkéntesen költöztek a telepes családok.

A szovjet hatóságok először a Krímbe akarták költöztetni a zsidókat, de a krími tatárok tiltakozása miatt ebből végül nem lett semmi, 1928-ban pedig a 6000 kilométerre lévő Birobidzsán mellett döntöttek. Itt, bár a környéken éltek koreaiak (őket majd, amikor elkezdődik a nemzetiségek elleni sztálini tömegterror, az elsők közt telepítik ki, de ez egy másik történet), nem volt nagyobb létszámú népcsoport, csak néhány ezer kozák. A zsidó tartomány hivatalosan végül 1934-ben jött létre. Nem csak a Szovjetunión, de még Palesztinából, Amerikából és Argentínából is költöztek ide.

A Berkeley XX. századi orosz ügyekkel foglalkozó sztártörténésze, Juriy Slezkine nagyszülei is Argentínából keltek útra, hogy új otthonra találjanak a kies Szibériában. Ők azután tértek onnan vissza, hogy a következő év telén halálra fagyott a kisbabájuk. A sztálini idea az volt, hogy a zsidók feltörik majd a földet, a mostoha klíma, a telek dermesztő hidege, az óriási erdőségek és távolságok miatt azonban ez reménytelen volt. Slezkine (és a saját nagyanyja) szemében nem csak a birobidzsáni történet volt tragikus tévedés, de az az utópia is, amiben jóval több kelet-európai zsidó osztozott: mindazok, akik hittek az orosz forradalomban és abban, hogy a bolsevizmus fogja elhozni a földi paradicsomot a zsidóságnak is.

A cári birodalomban zsidók elvileg csak a kijelölt letelepedési övezetben élhettek, durván a mai Litvánia, Ukrajna és Fehéroroszország területén, azon kívül nem, és az antiszemita törvénykezés mellett pogromok is fenyegették az életüket. Az 1917-es forradalmak (vagy inkább a nagy népi káosz) sokak számára reményt jelentettek annak ellenére is, hogy a bolsevikok között is bőven voltak olyanok, akik a zsidókban elpusztítandó ellenséget láttak. Lenin úgy gondolta, hogy a „zsidókérdést” majd az asszimiláció oldja meg: a szocializmusban az osztályellentétek mellett a nemzetiségi előítéletek is megszűnnek majd.

A húszas évek szovjet rendszere ezzel együtt támogatta a nemzetiségeket. A „korenyizácija”, magyarul „meggyökereztetés” politikája kifejezetten a nem orosz nemzetiségek intézményrendszerének megerősítésétől remélte a szocializmus sikerét: anyanyelvi iskolák, tanácsszervek, alfabetizáció – a sztálini szlogennel szólva „bolsevik tartalom és nemzeti forma”. Ez a korai, az orosz birodalomépítő logikát ideiglenesen háttérbe szorító nemzetiesítő szovjet projekt azonban nagyon különböző társadalmi viszonyokat próbált egységes séma szerint kezelni, és talán a legnagyobb nehézségekkel éppen a zsidóság kapcsán kellett a bolsevik adminisztrációnak szembe néznie. Bár eleinte más tervek voltak, végül úgy döntöttek, hogy a zsidóság nemzetiség – itt azonban a nemzetiség két fő sztálini kritériuma (önálló terület és anyanyelv) közül legalább az egyik hiányzott.

Valójában már a nyelv is csak kérdőjelesen volt meg, hiszen az asszimilálódó zsidóknak általában sokkal fontosabb volt az orosz irodalom, mint a stetl maguk mögött hagyni kívánt jiddis kultúrája. A zsidó diaszpóra esetében a saját terület külső kívánalma azonban végképp abszurd volt. Ezt a kérdést oldotta volna meg a Zsidó Autonóm Terület kialakítása, melyet egyúttal a zsidóság sztálini értelemben vett termelő erővé, vagyis kolhozparaszttá és szalagmunkássá alakításának is a fő terepévé kívántak tenni.

Elvtársak és elvtársnők

kolhozparasztok és asszonyok

Az egész Szovjetből

Rajta, induljunk mindahányan

Önfeledt boldog énekszóval

Adjunk hálát Sztálin elvtársnak

A kollektivizálásért

Neve magasan szárnyaljon

– szólt a korabeli jiddis népies műdal, egy másikat itt meg is lehet hallgatni, egy harmadik pedig a tajga tájaival együtt ünnepelte a nagyszerű iparosítást:

Egész Szibériát bejártam,

Folyókat, hegyeket, Urált

Hogy láthassam Birobidzsánt

Nékem ez a legszebb terv

Pillants a textilgyárra

Megsző mindent, csak sző és sző

A gépek újak, az élet jó

Az élet szép és szabad

Birobidzsánról szóló kiállítását Fiks nagyrészt természeti képekre építi. Már a címe is: A Zsidó Autonóm Terület növény- és állatvilága; és valóban, láthatunk növényhatározóba illő fotókat rovarokról, virágokról, páfrányokról és rágcsálókról – nála azonban mindegyik jiddis nevet kapott: Frume, Liber, Anshel, Kopel; amilyeneket az askenázi zsidók használnak. A zsidóvá tett flórán és faunán kívül az olajnyomatai is naturálisak: egy korabeli szovjet propagandafilmből (Boldogságkeresők) vett természeti képeket jelenítik meg – emberek nélkül az etnikus táj lenyomataival, egy lassan zsidók nélküli Birobidzsánban.

Jevgeniy Fiks kiállítása november 2-ig látogatható a Ráday utcai 2B Galériában.