Töltött káposzta a kesztyűtartóban, fasírozott a kecses ujjak között, kétkazettás magnó a Nagyi ölében, itt egy Grundig, ott egy kis hazai, fent meg az elmaradhatatlan Gorenje, az örök jólét biztosítéka. Harminc évvel ezelőtt a magyar nép láncait leverve útra kelt, hogy egészen a Mariahilfer Strasséig jusson, és a család számára törvény szerint biztosított valutakeretet az utolsó schillingig elköltve részesüljön az új világ áldásaiból.

Az ígéret földje Nickelsdorfnál kezdődött, a belépést pedig egy jellegtelen kis pecsét tette lehetővé:

Az útlevél a világ összes országára érvényes,

alatta ugyanez oroszul és franciául. A gyakorlatban ez a régi útlevél belső lapjára nyomott extra sokaknak nagyon sokat jelentett: a korábbi korlátozások nagy részét feloldva ezzel megszületett a „világútlevél”, mely a magyar állampolgároknak elvileg lehetővé tette, hogy akár Keletre, akár Nyugatra, szabadon utazzanak.

A világútlevél bevezetését 1987. november 27-én (ennek van most a 30. évfordulója) szavazta meg az utolsó államszocialista országgyűlés, hogy január elsejétől aztán meg is induljon a tömeg a határok felé. Bár ma már természetesnek érezhetjük, hogy a szabad mozgásnak csak anyagi akadályai vannak, ezért a formális szabadságért sokan sok mindent megadtak volna a nyolcvanas években. A piros útlevél jó ideig csak a szocialista országokba szólt, nyugati utazásokhoz egy külön kék okmányra volt szükség – nem egyszerű, pedig az útipasszusok műfaja sem olyan régi, csak a XX. században lett általános elvárás.

Bár 1970-től elvileg törvény garantálta, hogy minden állampolgárnak joga van ahhoz, hogy útlevelet kapjon és külföldre utazzon, a gyakorlatban ennek a mondatnak a folytatása („...ha a jogszabályokban meghatározott feltételeknek eleget tesz”) volt meghatározó. A részleteket szabályozó miniszteri rendeletek ráadásul nem is voltak mind nyilvánosak, és azt sem árulták el a delikvensnek, miért utasították el a visszadobott kérelmét.

Én vállalom a konzervatív és reakciós jelzőt, de nekem az a véleményem, hogy a fiatalember érdemelje meg, hogy nyugati országba menjen. (...) Nem ismerem el jogos igénynek, hogy 16 éves embernek feltétlenül kell külföldön járnia

– jelentette ki az MSZMP első titkáraként Kádár János, és a rendszer ebben majdnem végig konzekvens volt. Bár ‘78-ban hoztak egy új útlevél-törvényt, liberalizálást ez a legkevésbé sem jelentett: az útlevelek továbbra is csak kiutazási engedéllyel jogosítottak fel a határ átlépésére, és turistaként ezután is csak három évente lehetett nyugatra menni.

A korlátozások együtt olyan szigorúak voltak, hogy kétségessé tették a külföldi utazás törvényben rögzített jogát, és ellentmondtak a Magyarország által is aláírt Helsinki Záróokmánynak is – írja útlevéltörténeti munkájában Bencsik Péter történész. A helyzet 1982-ben vált könnyebbé, ekkortól fogva lehetett évente kimenni, és fokozatosan egyre több helyre vízum nélkül: Ausztriába, Finnországba, Svédországba például.

Ez a statisztikákban is látszik: míg Ausztria felé 1978-ban még 100 000-nél kevesebben, 1987-ben már 448 000-en lépték át a határt. A munkaszüneti napokon volt a legnagyobb a roham, mint 1987. november 7-én: a nagy okt. szoc. forr. 70. évfordulóját a Magyar Népköztársaság alattvalói azzal ünnepelték, hogy tömegével indultak Bécsbe,  beleszagolni a Mariahilfer kolbászszagú levegőjébe.

Politikai szinten ekkor már előrehaladott tárgyalások folytak a teljes utazási liberalizációról. Franz Vranitzky a megelőző hetekben is járt Magyarországon: ekkor merült fel hivatalosan a Bécs-Budapest világkiállítás később hamvába holt ötlete, de feltételezhetően a határforgalom is szóba került az osztrák kancellárral való megbeszéléseken. Közben a magyar határőrség is különféle koncepciókat dolgozott ki arról, hogy mi legyen a nyugati határszakasz „védelmével”: a vasfüggöny műszakilag egyre inkább lerohadt, így vagy ahelyett kellett volna csinálni egy modern rendszert, vagy pedig hagyni az egészet a fenébe. Az utóbbi nem csak az általános enyhülésbe passzolt jobban, a kalkuláció szerint olcsóbb is volt – a határőrség akkori vezetői utólag azt mondják, szándákosan hozták így ki a számokat.

A magyar felsővezetésben azonban nem volt evidens, hogy a korlátozásokat teljesen feloldják. A nyitással kapcsolatos érvek és ellenérvek szakpolitikai köntösben jelentek meg: Horn Gyula visszaemlékezésében azt állítja, hogy míg a Külügy támogatta, a Pénzügy ellenezte a világútlevél bevezetését. Medgyessy Péter szerint nagy viták után, politikai alapon született meg a döntés az MSZMP Politikai Bizottságában.

Az MNB is az ellenzők közé tartozott, ők a határok megnyitása után várható valutakiáramlástól tartottak. Más kérdés, hogy a megelőző években a szabadabbá váló mozgás miatt volt jelentősebb valutanövekmény is az országban: a nyolcvanas években sok osztrák járt át például az ekkoriban butikvárosként emlegetett Sopronba, hogy bevásároljanak szovjet pezsgőből, olcsó trappistából és Ungarische téliszalámiból.

A magyar hatóságok állítólag attól is tartottak, hogy az osztrákok bekeményítenek, és véget vetnek a hozzánk jövő bevásárlóturizmusnak, ha mi nem nyitunk. Akárhogy is, 1987 novemberében a Parlament döntött: jöhet a világútlevél, mehetnek a magyarok is kvázi szabadon nyugatra. Mindenki azért ezután sem: az ellenzéki Kőszeg Ferenc például abba a 0,2 százalékba tartozott, akinek politikai okokból ezután is elutasították az útlevélkérelmét.

A többségnek azonban eljött a várva várt Nyugat – pontosabban ha a hegy nem megy Mohamedhez, megoldjuk okosba' alapon ők mentek házhoz; az meg más kérdés, hogy hamarosan arról jöttek a hírek, hogy a sógorék nem is mind várnak minket olyan odaadó szeretettel. Hogy a Mariahilferen valóban lehetett-e látni „magyar, ne lopj!” feliratokat, vagy ez inkább csak egy kisebbségi komplexusos városi legenda mifelénk, jó lenne kideríteni: ha vannak személyes emlékeik az akkori magyar áradatról és az osztrák fogadtatásról, írják meg – ha lesznek jó sztorik, megírjuk mi is az akkori nagy utazás folklórját egy következő cikkben.

Az biztos, hogy az utazás lehetősége intergenerációsan szépen összehozta a magyar családokat: a valutakeret kiváltásához, illetve a kint beszerzett cuccok vámmentes behozatalához (fejenként 10 ezer forintig nem kellett fizetni az újonnan vásárolt termékekért a határon) jól jött, ha van a hátsó ülésen egy nagyi és egy papi, akiket így rendesen begyömöszölték egy videómagnó, egy háziszoli és egy közepes átmérőjű színes TV közé a Trabant tágas belső terébe.

Egy korhű bécsi jelenet a Moszkva térből:

Bár valójában Grundig videóból hoztak be a legtöbbet (egy év alatt 200 ezret egy 10 milliós országba), a szimbólum a szlovén fagyasztóláda lett, annyira, hogy az egész jelenséget még ma is Gorenje-turizmusként emlegetik.

„Ma már kissé érthetetlen, miért pont fagyasztóládával tértek haza honfitársaink, s miért nem inkább Commodore 64 számítógéppel? Úgy tűnik, a fagyasztóláda a változások időszakában, a bizonytalanságban a jövőbelátást is megtestesítette: aki ugyanis a fagyasztóládában elég olcsó szezonális zöldséget, gyümölcsöt tett el, bebiztosította magát: jöhet bármilyen világ, lesz ennivaló” – írja erről Tóth Eszter Zsófia, a Veritas Intézet történésze. Ő idéz hosszabban egy korabeli magyar újságcikket is, melyből szépen látszik, hogy a korabeli magyar sajtó imádott fejet csóválni a bevásárlóturizmus láttán, melyet a jelek szerint valamilyen kispolgári elhajlásnak, a nyugati fogyasztás előtti ciki behódolásnak igyekeztek ábrázolni:

„A körúti Keravill előtt két böhömnagy Gorenje. Már megint ez az átkozott jószág, ami az osztrák szégyentúrák jelképévé vált. Megfogadtam, hogy én erről ugyan nem írok, boldog-boldogtalan ezt a csontot rágja. De mégsem kerülhetem ki. Itt áll az orrom előtt ez a két ronda papundekliláda. Megint csak felpiszkálja a gondolataimat. Mert ez a Gorenje nemcsak arról szól, amiről eddig olyan sokat beszéltek: hogy egy-másfél milliárd dollárt sikerült bölcs pénzügyi rendelkezések jóvoltából az országhatáron túlra juttatni, és ez mily fertelmes, szégyellhetik magukat a pénzsóvár harácsolok! Ez a Gorenje sok mindent jelképez. De talán mindenekelőtt egy nép életösztönét. Azt a felismerést, hogy amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra, és amit ma megvehetsz, azt pláne ne halaszd holnapra! Mert sose lehet tudni, mikor gondolnak már megint valami újat, azok ott fenn, és akkor nézhetünk az ujjunk között.”

A világútlevélnek köszönhetően 1988-ban hirtelen hatszor annyian, 2,7 millióan mentek Ausztriába, mint a megelőző évben. A külföldi utazások szinte teljes többlete itt csapódott le, mindenekelőtt az egynapos bevásárlóturizmus formájában. Az élelmesebbek csak Kismartonig mentek, akik meg nem tudták, hogy Ausztria nem csak Bécs, vagy éppen látni is akartak valamit, bevágtak egyenesen a legendás Mariahilferre.

Ha jól emlékszem, mi csak pár hónappal később mentünk ki, elsősorban a Fertő-tóhoz és a pápalátogatásra (Nickelsdorfnál rengeteg magyar előtt misézett II. János Pál), de ha már ott jártunk, azért szerváltunk mi is egy kisképernyős tévét nyilván. Én még gazdagabb lettem egy nyolcbillentyűs „minipianóval”, totális antitalentumként annak a gagyi kottafüzetéből tanulgattam visszafelé az Örömódát. Beethoven nekem így maradt meg, Casio-kódokban, nekem ez az európai himnusz:

Nyitókép: Győr, 1989. április 2. Mélyhűtőket szállítanak Dacia és Wartburg személyautók csomagtartóján a vásárlók Győr utcáján, hazafelé tartva Ausztriából. A háromnapos ünnepet kihasználva több ezren indultak Magyarországról Ausztriába, többnyire mélyhűtőládákat vásárolni. (Matusz Károly/MTI)