A világútlevél bevezetéséről szóló évfordulós cikkünkre elég sok olvasói reakció jött, nosztalgikusak, osztrák-anyázók, magunkon mosolygók – ezekből válogattunk: a Nyugattal való tömeges elsőrandi, ahogy az Index-olvasókban él 30 év után.
„Én egy poénra emlékszem a mariahilferes „tatárjárás” időszakából, amikor minden boltra ki volt írva, hogy beszélnek magyarul, az üzlet előtt honfitárs felhajtó próbálta a delikvenseket hangos hazai szóval becsábítani. Az egyik, kevéssé lelkes munkavállalótól hallottam ezt a máig felejthetetlen szlogent:
Hi-Fi, TV, videó és egyéb baromságok
A „Magyar, ne lopj!” táblára konkrétan nem emlékszem, de olyan kiírás volt, amiben azonnali rendőrségi intézkedéssel rémisztgették a tolvajokat.”
Azt, hogy tényleg ott voltak-e Bécsben 1988-89 táján a legendás „magyar, ne lopj!” táblák, mi is kérdeztük a cikkben, de erre továbbra sincs egyértelmű válaszunk, ahogy az Urbanlegends néhány évvel ezelőtt ugyanezt nyomozó posztjának sem volt, igaz, ott több olyan komment is érkezett, amelyekben határozottan állítják, hogy saját szemmel látták a mondatot, amin be is rágtak rendesen. Épp, mint a nekünk író László:
„Én 14 évesen, 1990-ben ültem fel egy IBUSZ bécsi járatra a Déli Pályaudvarnál előre megvett jeggyel – egyedül. Mind az 1400 Ft zsebpénzemmel el is jutottam gond és szülő nélkül arra a pár órára Bécsbe, ahol nagyon nagy csalódás volt. És igen, óriási sértésnek éltem meg már akkor a „MAGYAR NE LOPJ” feliratú táblát az egyik kirakatban, ott és akkor le is tértem SegítsMegMária utcájáról és mentem a Messe Platz-ra, jót banánozni. Azóta rengeteg országot bejártam, több országban éltem, Bécsben is sokszor voltam, de Maris utcájába soha nem léptem be – eme tábla miatt, soha többet.”
Van, aki viccesebbre emlékszik:
A „magyar ne lopj!” táblát én ugyan nem láttam sehol, de számtalan ismerősöm természetesen látta... Ami viszont meglepett, az egy óvszerautomata volt. A gépen a következő felirattal:
Magyar, ez nem rágó!
Józsefet másfajta kultúrsokk érte:
„A szülők az egyik üzletben tudtára adták az eladónak, hogy néhány schillinget hajlandóak lennének áldozni egy „olyan” videofilmért. Az eladó valami hipersebességgel elhelyezett az állandóan készenlétben tartott videomagnóba egy példányt a készletből. Így a szülők késve jöttek rá, hogy a gyerek is zsebórányira tágult szemekkel nézi egy úr orális kényeztetését egy hölgy által a filmben :-)
Hazafelé kaptunk egy alaposabb ellenőrzést, de egyébként simán lezajlott a hazatérés, az ominózus film is a kesztyűtartóban várta további sorsát.”
Gergőt az Indexből önmagában a rothadó kapitalizmus termékkínálata sokkolta, és saját fülén tanulta meg, hogy a magántulajdon és a kirakat szent és sérthetetlen.
„1987 nyarán mentünk, először családdal külföldre, Bécsen át persze, de egyből Párizsig, a Skoda 120-asunkkal, hátul négyen, máig sem értem, hogy fértünk el. A Skodánk a magyar határon az útlevél-ellenőrzés után nem indult el, az egész család tolta be Ausztriába. A Mariahilferen a kirakatokat bámulva az egyik rácson bedugtam a fejem, de nem tudtam kihúzni. Hol engem, hol a vasat ráncigálta a család, végül arra jött egy másik magyar család – hiszen ki járna még arrafelé –, és apámmal együtt egy fickó végül szétfeszítette a rácsot annyira, hogy elviselhető fülsérülésekkel kiszabadultam.
Emlékszem a kultúrsokkra is: Ausztriában autószalonokra, hogy bemész és vehetsz egy új autót, Münchenben meg egy játékboltban gondoltam arra, milyen lehet itt élni, ahol természetes, hogy ilyen boltok vannak a közeledben és bármikor bejöhetsz. Úgy jöttem haza, hogy ha nagy leszek, természetesen Münchenben fogok élni. Ja, Párizsban meg a zöldséges-gyümölcsös boltokon ámultunk, hogy az árut csak úgy kirakják az utcára és nem lop belőle senki. Rengeteg ingyenes francia és német termékkatalógust hoztunk haza, már sosem értem meg, miért.”
Másnak a bevásárlószatyrok jöttek be:
„A busz a Marialhilfer közelében parkolt le, szóval elég hamar meg is lett az AudioTon márkájú walkman. Viszont a sofőr természetesen trükközni próbált a parkolással, úgyhogy mire visszaértünk a vásárlásból, ott állt az egész társaság, busz meg sehol, mert elszállították. A mai napig nem tudom, hogy egy buszt hogyan tudtak elszállítani, de attól még tény, hogy ez megtörtént, és jó időbe telt, mire sikerült valahonnan előkeríteni.
Ez után tudtunk továbbmenni a Shopping City nevű komplexumhoz, ami akkor egészen megdöbbentően nagynak tűnt számomra. Innen két dologra emlékszem: a magyar viszonyokhoz képest óriási bevásárlókocsikra, amit igyekezett mindenki púposra tömni, és a pénztár után ingyen téphető bevásárlószatyrokra. Ezekből a nagymamám olyan komoly adagot elrakott jobb időkre, hogy még közel húsz évvel később is találtunk nála párat.”
Az előző sztoriban a busz tűnt el, itt viszont a sofőr:
„Wesztbánhofnál állt a buszunk a Máriahilfer végénél. Mindenki bevásárolt,indulhattunk volna a hotelbe, de a kövér buszsofőr berúgott a sok igrisztkoje sampanszkoje pezsgőtől, eltűnt... egy utas azt mondta, Szolnokon az olajosoknál dolgozik, vezetett már nagyteherautót, ő majd elviszi a buszt a Theresien gasséra a hotelhoz. 10 centis hó volt, hideg... hátratolatott a busszal, letörte az ott parkoló acélszürke Mercik, Audik visszapillantó tükrét, a busz oldalán végig nagy csík lett, de odaértünk a hotelhez.”
Nem minden árus akarta bunkó feliratokkal elijeszteni a magyar vevőket:
„Ott láttunk először olyan utcai árusokat, akik „parfümcsomagot” árultak úgy, hogy ajándék 6 db, csak a 7.-et kell megvenni. Apám elpakolt 6-ot és mondta, hogy a 7. pont nem kell, neki, mert büdös. Eltelt pár perc, míg visszaszerezték tőle az első 6-ot.”
„Az osztrák boltosok úgy felkészültek, hogy a boltok mellett daruk álltak, melyek a magyar kocsik tetőcsomagtartójára tették fel a ládákat. Az eladók segítettek felerősíteni őket. Amúgy a szüleim ELIN típusú ládát vettek, osztrák gyártmány, és kb. 12 évig bírta.”
Persze nem mindenki Gorenjéért ment.
„Kimentünk a családdal és az unokatestvérem családjával együtt. A Mariahilfer Strasse-n sétálgatva leszólított minket egy magyarul beszélő figura, aki egy elektromos boltba invitált minket. Unokatesóm édesapja csak ennyit mondott:
Köszönjük, de mi múzeumokat jöttünk látogatni!
Sosem felejtem el azt a megdöbbent arcot 
Mi éppen Gorenjét nem vettünk, de megfelelő mennyiségű Impulse, Limara kozmetikum, videó és egyéb felkapott árucikk terhelte a Fiat csomagtartóját.
De honnan volt ezekre pénz?
„A devizakeretet mindenki leszarta, jól működött a feketepiac, nem volt sokkal drágább a fekete valuta, mint a banki, kb. 20% volt a különbség, aztán lassan ez is elfogyott. Iszonyú sok nyugatnémet turista volt akkor a Balaton parton, működött a zimmerfrei, sosem forintért.”
Péter azt gondolta, hogy egyedi technikát talált ki a valuta kicsempészésére:
„Barbon borotvahab tubusba belenyomtam egy papír száz márkást összesodorva cigaretta méretre nejlonban cérnával összekötve , kinyomult belőle egy kis krém, eldolgoztam a tetejénél mintha érintetlen új lenne... Vigyorogva ültem a buszon a határ felé tartva, amikor az előttem ülő nagymama odaszólt az unokájának Hegyeshalom előtt: Tudod kicsim, amikor Törökországba mentünk, kinyomatták a fogkrémes tubust a határnál... lefőttem. Nem lett baj,Bécsben az Auge Gottes hotelban szétvágtam a tubust,kivettem a márkát és megborotválkoztam egy egész tubus borotvahabbal. Volt habzás...”
Ugyanez gyerekverzióban:
Volt egy cipőm, amin volt egy kis cipzáras zseb. Dísznek nézett ki, de valódi zseb volt. Nyilván az egész család minden valutáját nálam rejtegették. Még nem voltam tíz, és már komoly csempészkarriert futottam be...
De nem csak a kreatív szállítástechnikák elsajátításához volt Ausztria fontos iskola, a régióra szabott kapitalista szellem is ezekből az utakból fejlődött ki, nem a protestáns etikából.
„Egyik soproni barátom a világútlevél bevezetése után egy hónappal már egy eisenstadti szórakoztató elektronikai üzletben dolgozott. Persze a keresete ott schillingben annyi volt, mint itthon forintban, és hét forint körül váltották akkoriban. A srác eleinte egy leharcolt Trabanttal járt dolgozni naponta Sopronból, szégyellte az osztrák kollégák előtt, ezért sosem az üzlet előtt közvetlen parkolt le, hanem egy félreeső közeli utcában. Hamar megismerte a határátkelő környéki földutakat, amin a Trabanttal beelőzhette a sort, mert aki munkába jár, annak dolga van, nem ér rá a sort kivárni, pláne naponta kétszer. A Trabit Settenkének nevezte el.”
Ugyanez egy remek történetben gyerekmunkára hangszerelve:
„A Wartburg lerobbant Becs határában hazafelé, benzinkúton szerencsétlenkedtünk. Megáll egy brit rendszámos autó, kiszáll belőle odaszakadt hazánkfia, korábban Wartburg szerelő, és segített. Közben a vele lévő brit manusz magyarázott nekünk a tesómmal, nem nagyon értettük. De egyszer csak rámutat egy kiskosztümben a szélvédőjét mosó osztrák nőre, hogy segítsünk neki, majd biztos ad pénzt. A szerelés órái alatt végig ezt csináltuk, az így megkeresett pár száz schillinget jégkrémre, csokira, rágóra, stb. költöttük. De ennél is gazdagabb lettünk: első lecke a vállalkozásból, mások igényeinek felismeréséből és kiszolgálásából, önálló pénzkeresetből. Rákövetkező nyáron már a Skála Sztráda parkolójában mostunk szélvédőt, de a magyarok azért kevésbé jól fizettek.”
Bár mi többek között ép azt emeltük ki a cikkünkben, hogy számítástechnikai eszközök helyett a legtöbben fagyasztóládába ruháztak be, talán a nehéz idők történelmi leckéi miatt, volt persze kivétel.
„Saját atipikus sztorim: Akkoriban nekünk nem volt se autónk, se pénzünk hűtőládára vagy videóra. Anyukám valahogy mégis összerakta a pénzt egy Commodore 64-re, mert tudta, hogy ez lesz a jövő, legfőképp az én jövőm. Amink volt, az egy unokatestvér, aki Bécsben lakott, mert a szülei kint dolgoztak, így náluk lakhattunk. Az első nap megvettük a Commodore-t egy tipikus pince-üzletben, a Mariahilfer egyik mellékutcájában, aztán amíg a szülők elmentek múzeumokat nézegetni, mi az unokatesómmal egy héten át toltuk a C64-es játékokat és próbáltuk átvarázsolni az Ő floppys játékait az én magnós egységemre, mert csak arra volt pénzünk. Kifelé autóval vitt ki valaki, hazafelé meg szárnyas hajóval jöttünk, mint a Queen :-)”
Másnak már akkor is az informatika jelentette a bevételt:
„Mi, többen összeállva, személyi számítógép alkatrészeket hoztunk be. Nickelsdorfba kellett menni értük, az eladó osztrák meg a budapesti vevő cég letárgyalta, mit, mennyit kell hozni, mi, a „futárok” csak a vámmentes keretünket adtuk bele a buliba, ezért öten ültünk a Daciában, Ladában, de még így is szépen kerestünk a vállalati fizetésünkhöz képest.”
Minderről az 1-es út közelében élőkben leginkább a végeláthatatlan sorok maradtak meg, a csurig pakolt kocsikkal. De nem mindenki volt olyan szerencsés:
Tv-t hoztunk a Lada tető csomagtartóján a szakadó esőben. A doboza szétázott, a tv-t meg napokig nem mertük bekapcsolni, nehogy agyoncsapjon a 220.
És végül szegény papa, aki lefagyva nézte, hogy a fagyasztóláda önálló útra kel:
„Megvolt a nagy bevásárlás, videó az autóban, kocsisor ballag hazafelé Győr városában. A sor elején Skoda tetőcsomagtartóján az elmaradhatatlan fagyasztóval. Idősebb bácsika vezette, óvatosan lassított a jelzőlámpa előtt. Ekkor végig előzte egy fiatal fiú a sort, majd egy elegáns mozdulattal bevágott legelőre. A bácsi megijedt, rátaposott a fékre, a nagy doboz meg előre zuhant az úttestre. Azt az arcot, amit a Skodában ülő család vágott, nem kívánom még az ellenségemnek sem.”
Borítókép: 1989. április 2. Valutáért sorban álló ausztriai bevásárló útra készülõ emberek a gyõri IBUSZ iroda elõtt. Fotó: MTI / Matusz Károly