A Dohány utcai zsinagóga mögött, a Wesselényi utcában egy magas, vasalt kapu szárnyain nagy, angol és héber nyelvű felirat hirdeti:
Az ajtóban egy magyarul egyáltalán nem, az angolt enyhe szláv akcentussal beszélő hölgy üldögél, majd a kongó vaslépcső aljában egy 60 év körüli férfi, akinek őszes-szakállas-mosolygós feje az Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag Henry Jones professzorára emlékeztet. Ő üzemelteti a Shoah Cellar (Soá Pince) nevű, múzeumnak nevezett intézményt (meglátják, a körülményes megnevezés nem véletlen). A neve Avner Friedman, és egy izraeli ügyvéd, aki a kilencvenes években jött először Magyarországra, és jogászként magát a náci bűnök szakértőjének tartja.
Arról nem is tudott, hogy pincéje milyen vihart kavart, amikor a szomszédjában található Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár főigazgatója, Toronyi Zsuzsanna betévedt a helyre, és lepadlózott attól, hogy
Amikor egyébként később Friedmannak említettük a kritikát, rávágta, hogy szerinte az igazgató asszony – akinek a nevét még meg sem említettük – sosem járt idelent, mivel ő „mind a 15 ezer látogatójára emlékszik”:
A blablabla előtt inkább látogasson meg!
Egyébként Toronyi felháborodását már az első lépések elkezdik igazolni. Először is, magán a „bunkermúzeum”-on semmilyen megerősítés vagy szellőzőjárat nem látszik, tök ugyanolyan, mint a belváros többi pincéje a maga boltíves áthidalásaival, málló téglafalával és átható penészszagával. De Friedmann váltig állította, hogy márpedig ez akkor is egy bunker, amit ő már csak azért is jobban tud, mivel „magas rangban szolgált az izraeli hadseregben”.
Másfelől pedig az egész kialakítása iszonyú igénytelen. Ötletszerűen követik egymást a „tárlatok” (nem kevesebb, mint hét darab a talán 70-80 négyzetméteren): előbb néhány falra ragasztott random kép a holokausztról, utána egy gyerekágy, teliszórva – főleg nem is magyar – gyerekek fényképeivel, utána meg egy furnérfolyosó fénymásolatokkal és nyomtatott lapokkal. Majd egy meggyilkolt zsidó sportolókról és az Izraelben nemzeti hősként tisztelt Szenes Hannáról készült faliújság, egy kínzókamra, ami nem különbözik egy szűkösebb biciklitárolótól, és semmi nyom nem árulkodik arról, hogy valóban kínzásra használták volna. És a legnagyobb vicc:
Hát, ennyi a holokausztról szóló rész, amit abszolút érzelemmentesen hagytunk magunk mögött. És egyáltalán nem az érzéketlenség miatt, hanem azért, mert minden annyira odavetett, levegőben lógó, történet nélküli, hogy nem ad hozzá semmilyen történetet a szenvedés tényéhez.
Ezután jön pár tárlat, melyek már csak nagy áttételesen köthetők a holokauszthoz, inkább Izraelről meg a zsidóságról szólnak – így például a Sztálin által Kazahsztánba deportáltak leveleiből összeállított koncept-art, vagy a tizenkét zsidó törzset szimbolizáló, felfüggesztett üvegekből álló kompozíció, ami egyébként egy Marc Chagall híres jeruzsálemi üvegablakai előtti hommage.
Ezek megítélésénél maradjunk annyiban, hogy ízlés dolga. De még az oké-kategóriás műalkotásoknál sem bírtunk megszabadulni attól az érzéstől, hogy az egész múzeumszerű izé anyaga olyan, mintha egy inkább jómódú, mintsem gazdag, káeurópai gyökerekkel rendelkező izraeli saját gyűjteményéből akarna rockefellerkedni, de közben a kiállítás berendezését okosba' akarná megoldani. Ha rosszhiszemű akarnok lenni, akkor úgy is fogalmazhatnék, hogy kis befektetéssel akar sokat keresni.
A Soá Pince mögött egy alapítvány áll, de az Association of Global Arts tevékenysége 95 százalékos átfedésben áll a Soá Pince egyszobányi kiállításaival. Minden „tárlat” kurátora Avner Friedman, alkotója pedig „Európa egyik vezető művésze”, Monika Grikštaite, akinek a munkásságáról amúgy a neten semmi nem találtam azon kívül, hogy litván származású (ami ugye nem számít munkásságnak).
Friedman történelmi tudásán ráadásul Mariana-ároknyi lyukak tátongnak – ami egy olyan érzékeny, de közben alaposan feldolgozott történelmi téma esetében, mint a magyar holokauszt, megbocsáthatatlan. A kurátor-tárlatvezető összekeveri a Horthy-korszakot a Szálasi-rezsimmel, totálisan egymásra csúsztatja a zsidók üldöztetésének különböző eseményeit és szakaszait (például a megszállás előtti atrocitásokat, a konkrét deportálásokat vagy a nyilas vérengzéseket).
Ráadásul a tárlatvezetésben is előkerültek a már a múzeum honlapján is ott díszelgő, a turistákat bevonzó állítások magáról a pincéről:
Igaz, ezeket a markáns állításokat Friedmann nekünk már igyekezett elmaszatolni (ami egyébként le is leplezi azt, hogy tudatos történelemhamisításról van szó): Herzl természetesen nem pont itt született, hanem a Síp utca felé, de ez az egész rész egyetlen háztömb volt. Szenes Hanna nem pont itt halt meg, de itt is kínozták. Eichmann és emberei több helyen is működtek. És a maszatolások mellé jött a kozmetika, az „ez is csak egy vélemény” érv:
Jó jel, hogy mindenki szeretné Herzlt saját szomszédjának tudni.
Friedmann másik stratégiája a silány kis kiállítási anyag szuperlatívuszokkal történő kisegítése: a képek sokkolók, a kiállítás megoldásai erőteljesek, minden egyes üvegtárgy mestermű. És az egészet kiegészíti a hitelesség aurájának az „ismerem a vezető történészeket” szintű kijelentésekkel való foltozása, a releváns és kevésbé releváns nevekkel való dobálózás (Benny Ganz egykori vezérkari főnököt tényleg nem tudtuk hová tenni), meg annak bizonygatása, hogy ő bizony kész bárkivel vitázni a kiállításáról, és ha már kérdezem, amúgy is tervez egy nagy, Adolf Eichmannról szóló nemzetközi konferenciát a legnagyobb szakértők részvételével.
A magasztalások és bizonygatások miatt egy idő után úgy éreztem magam, mint a szúszai bazárban, ahol az árus arról próbál meggyőzni engem, hogy az orrom elé kihengergetett szőnyeget nem kínai robotok, hanem beduin asszonyok szőtték évek verejtékes munkájával egy távoli oázisban, és bár pénzben nem mérhető értéket képvisel, csak most, csak nekem...
Csakhogy ugye itt nem egy szuvenírről, hanem a modern történelem talán legsúlyosabb fejezetéről van szó, melyet pont egyedisége és érzékenysége miatt szokás a legnagyobb körültekintéssel bemutatni. És ebbe nem fér bele, hogy a Laziót „Lacio”-nak írja, és a tizenkét törzs elhelyezkedését egy litván történelmi atlaszból kifénymásolt oldallal szemlélteti.
És perverz módon az szinte már vicces, hogy miközben a holokauszt megjelenítéséről, meg nem jeleníthetőségéről lényegében a lágerek felszabadítása óta vitáznak a tudósok, művészek és kurátorok, addig itt, Budapesten egy vállalkozó olyan nemtörődömséggel képes kezelni az egészet, mint a Hitlert ronggyá lövető Quentin Tarantino. Mert Friedmann végső érve az, hogy amit látunk, az nem úgy történelmi rekonstrukció:
A megközelítés szimbolikus, és inkább a művészi szintre koncentrál.
A pincetárlat innentől el is veszti múzeum jellegét, ami viszont azért gáz, mert a turisták egy múzeumra csengetnek ki 2000 (tárlatvezetéssel 3000, számlát helyben nem kaptunk) forintot, melyben valódi relikviákkal, a múlt nyomai által megalapozott narratívákkal találkoznak. És bár a múltra ráhúzható történetek elég sokfélék ahhoz, hogy elbírják a legkreatívabb megoldásokat is, de azért az mégiscsak kilóg a múzeumságból, ha a meg nem történt dolgok kiállításával kapcsolatos kritikára az a válasz:
Ez egy személyes történet; és vagy igaz, vagy nem.
A Soá Pince nemcsak azért gagyi, mert a holokauszttal ügyeskedik, hanem azért is, mert azért is, mert
Ugyanis ahogy az a kulturális ügyeket is felgyelő Emmi jogszabályi összefoglalójában áll:
A múzeum elnevezést hivatalosan csak a működési engedéllyel rendelkező, múzeumi besorolású intézmények használhatják.
Azaz a Soá Pincének igazolásokkal megtűzdelt kérvényt kéne benyújtania a kormányzati szervezetekhez. De Friedmann elmondta nekünk, hogy ő bizony nem törekedett a hivatalos besorolás megszerzésére – ennek megfelelően intézménye még kiállítóhelyként vagy gyűjteményként sem szerepel az Országos Muzeológiai Módszertani és Információs Központ adatbázisában.
Muzeológiai forrásaink szerint a múzeum elnevezés használatával simán vissza lehet élni, mert hiába nincs engedélye, legfeljebb egy figyelmeztetést küldhet rá az Emmi. Egyébként Magyarországon több intézmény is használja a „múzeum” elnevezést valódi múzeumi engedély nélkül, de forrásunk szerint ezek szakmailag – kivéve a Zelnik-gyűjteményt - amúgy rendben vannak.
De azért a Soá Pincében van még egy csavar: az, hogy a turisták le sem szarják a mellbevágó szakmai és etikai hiányosságokat. A Tripadvisoron korrektnek számító négy csillagon áll, szóval teljesen érthető, ha egy külföldi betervezi egy zsidónegyed-túrába – mondjuk, ha valaki lejjebb görget, akkor a véleményekben láthatja, hogy a hely iszonyú megosztó; a látogatók vagy nagyon jó, vagy nagyon rossz véleménnyel voltak róla.
Az egész Soá Pincét tényleg a turizmusipar felől a legkönnyebb megérteni: ez egy ugyanolyan gyorsan, fillérekből összerántott, könnyen fogyasztható élményt kínáló üzlet, mint mondjuk egy menekülőszoba. És nem véletlen, hogy az angol mellett héber a kiállítás és tárlatvezetés másik nyelve, hiszen alap, hogy egy izraeli turista (akik ráadásul egyre nagyobb számban keresik fel Magyarországot) betér egy olyan helyre, ami ott van Közép-Európa legnagyobb zsinagógája mögött, ami a Soáról szól, és aminek hívószavai között a cionizmus atyjának és a Jeruzsálemben elítélt náci bűnösnek a neve is ott szerepel.
A Soá Pince ennek az igénynek akar eleget tenni afféle zsidó garázs-Ópusztaszerként, egy olyan gócpontként, melyben a zsidó sors dicső és tragikus szálai találkoznak. De közben minden csak egy kis illusztráció, egy kis utalás, egy kis borzongás – pont annyi, amennyi egy sűrű városnéző túrába kényelmesen beilleszthető. És ha mindezt valaki iszonyú gagyinak találja? Hát, amúgy sem térne vissza.
Kibeszélheti ezt a cikket az Index Facebook-oldalán!
Borítókép: Barakonyi Szabolcs / Index.