A hadseregek (és haditengerészetek) feladatkörükből és saját külön világukból adódóan külön büntető törvénykönyvvel rendelkeznek, amelyben a szolgálattal kapcsolatos kihágásokat és bűncselekményeket gyűjtötték össze. A kisebb vétségeket (késés eltávról, hanyag szolgálatellátás) azonban többnyire igyekeztek saját hatáskörben megbüntetni; erre a parancsnokoknak elég sok lehetőség állt rendelkezésére, a kimaradás-megvonástól a fogdabüntetésig.

Sem az adott alakulatnak, sem a vétkes közvetlen elöljárójának nem tett jót ugyanis a hírverés, így a katonai ügyészséget-bíróságot csak végső esetben, a húzósabb ügyeknél vonták csak be. Katonák ugyanakkor például ittas járművezetés vagy verekedés miatt is kerülhettek fegyelmező zászlóaljba.

A külön katonai törvénykönyvek és ezzel a különféle katonai büntetésmódok egyidősek a tömeghadseregekkel, vagyis a mai értelemben vett szervezett haderő megjelenésével. A hajókon mindig is a kapitány volt élet és halál ura, aki épp úgy eskethetett, mint akasztathatott, és ha némileg szűkebb hatáskörrel is bírtak, de ez volt a helyzet az ezredparancsnokoknál és a még nagyobb egységek vezetőinél is, azzal a különbséggel, hogy a szárazföldön többnyire volt lehetőség valamiféle bírósági eljárásra, megfelelő szakszemélyzettel. Jó példa erre a legendás Simonyi óbester, aki végül is abba bukott bele, hogy békeidőben is úgy büntette katonáit, ahogy háborúban szokás – volt olyan kitüntetett veterán huszárja, akinek szó szerint az akasztófa alatt kegyelmezett meg végül – és ezt nem nagyon tolerálták Bécsben.

A kisebb vétségeket rendszerint fizikai büntetéssel – vesszőfutás, korbácsolás, kikötés – torolták meg, ez utóbbi 1945-ig létezett a Magyar Királyi Honvédségben is, igaz szigorúan szabályozott keretek között. A végrehajtásnál orvosnak is jelen kellett lennie, aki bármikor megszakíttathatta a büntetést. A tisztek esetében persze enyhébben jártak el, ott a fogság is inkább szobafogságot jelentett, viszont nagyobb hangsúlyt kapott a megszégyenítés, ami után az illető nem igazán maradhatott meg úri társaságban.

Magyarországon a testi fenyítést a második világháború után törölték el (a szovjeteknél viszont a kilencvenes évekig megmaradt), ugyanakkor az 50-es évek erőltetett haderőfejlesztése (a csúcson kb. 220 000 fő volt a létszám) miatt szükségessé vált valamiféle katonai büntetés-végrehajtási intézmény felállítása is. Így jött létre 1954. november 1-jén, Budapesten a Magyar Néphadsereg Fegyelmező Zászlóalja, amiről Kovács Györgyinek és Tódor Jánosnak a Kapuba írt 1993-as cikke alapján alkothatunk képet (ahol külön nem jelöltük, az idézetek ebből a cikkből származnak).

A zászlóalj a megalakulása után nem sokkal Szentendrére, majd Rákospalotára került, és

...ekkor kezdték „futkosóként” emlegetni, mivel a szóbeszéd szerint Rákospalotán az elítélt katonák csak futásban, illetve vigyázz-menetben közlekedhettek a laktanya udvarán.

A rákospalotai időszak alatt járt Moldova György a zászlóaljnál, aki ott szerzett élményeiről az Életem rövid – Kerüld a nőket című 1987-ben megjelent könyvében számolt be regényes formában. Neki a politikai helyettes, K. alezredes mondta el, hogy "a befogadó képességünk 200-300 fő között mozog, jelenleg 208 fő az állomány. A létszám alakulásán meglátszanak a politikai események, 1963 márciusában az amnesztia után kiürült a laktanya, de utána annál gyorsabban megtelt, egyes rossz szellemű katonák vérszemet kaptak." Az író a "kis Popej" és "nagy Popej" becenevű flottillásokkal is elbeszélgetett, akik elmondták, hogy "mi együtt jöttünk a „futi”-ba (az elítéltek maguk között futkosónak hívják a fegyelmező zászlóaljat, mert sokat kell rohangálni, ezt rövidítik le „futi”-ra), tölténylopás és jogosulatlan fegyverhasználat miatt."

Ahogy majdnem minden katonai vonatkozású adatot, a fegyelmező zászlóaljat is titkosan kezelték, bár létezéséről sokan tudtak. Ami meglepőbb, hogy a híre a tengeren túli magyar közösséghez is eljutott, méghozzá teljesen legális forrásból. A magyar rádióban 1974. július 13-án nyilatkozott ugyanis Gáspár Gyula ezredes, az Igazságügy-minisztérium Katonai Főosztályának vezetője, aki megemlítette a futkosót is. Erre csapott le az Ohio-i Katolikus Magyarok Vasárnapja, amely A régi cárok fegyelmező zászlóaljai Magyarországon címmel közölt cikket 1974. október 6-án, amelyben elég komoly aggályokat vetettek fel az alakulat működésével kapcsolatban.

A következő fordulópont 1982. július 9-10. volt, a futkosó ekkor került Nagyatádra, az ekkor kiürített szovjet, illetve volt határőr laktanyába, parancsnoka ekkor Bődi Ferenc alezredes volt. Bár a városban volt hagyományos honvédalakulat is, az "Atádra kerül" kifejezés a szlengben a fegyelmező zászlóaljat takarta. Érdekesség, hogy volt egy "nem hivatalos büntetőalakulat" is, méghozzá Lentiben (ahogy a szólás járta, "egy év Lenti helyrebillenti"). Ott ugyan gépesített lövészek állomásoztak, ám egy időben oda gyűjtötték a kispapokat és a különféle balhés, nem egyszer erőszakos bűncselekmények miatt már elítélteket is. Hogy miért volt jó a börtönt megjártaknak békeidőben fegyvert adni, az a szocialista gondolkodásmód egy újabb rejtélye.

A futkosóra ugyanakkor a rács jobbik oldalára is be lehetett kerülni, bár az ide beosztott sorkatonák talán szívesebben szolgáltak volna máshol.

...a tejfelesképű két kiskatonáról nehéz elhinni, hogy ők itt a smasszerok. Pedig sorállományuk idejére tényleg azok.

– írta a Kovács-Tódor szerzőpáros, mielőtt bejutottak volna az objektumba. Természetesen ahhoz, hogy civil újságírók ilyen helyekre mehessenek be, szükség volt a rendszerváltásra, ami a haderőben is korábban elképzelhetetlen nyíltságot eredményezett. Jó példa erre az úgynevezett törökbálinti zendülés, amelyről már "egyenes adásban" tudósítottak a lapok. Moldovát ugyan beengedték, de regénye csak jóval később jelent meg.

A nagyatádi riportból az derül ki, hogy a fegyelmező zászlóalj egy fogház és egy laktanya sajátos keveréke volt, ahol a rabok – csak 2 évnél rövidebb időre ítéltek kerültek ide, a hosszabb büntetést civil börtönben töltötték – többnyire különféle műhelyekben dolgoztak, de azért volt valamiféle katonai kiképzés is. "Tényleg fapuskával folyik itt a gyakorlatozás? – kérdezzük az íróasztala fedezékéből riposztra kész alezredestől. 

Fapuska az nincs, viszont van lehegesztett csövű, kiselejtezett géppisztoly, amit a rohampályán használunk.

A kiképzés hivatalosan havi 110 órás volt, de a fő cél, vagyis a "munkára nevelés" és a termelési terv teljesítése (volt üstkészítő és fafeldolgozó műhely is) miatt ez legtöbbször háttérbe szorult. A büntetésvégrehajtásban a munkáltatás nevelési eszköz. "A katonák népgazdasági hasznú foglalkoztatása közismert, teljesítményértéke óriási. Ezért díjazásuk, premizálásuk szorosan kell hogy igazodjék a végzett munka értékéhez. (...) A szocialista humánum — az egyén és a társadalom, illetve a katona és a néphadsereg vonatkozásában — egyaránt kifejezi azt, hogy megtévedt tagjait nem zárja ki abból a lehetőségből, hogy a bűncselekménnyel okozott jogsérelmet jóvátegye" – olvasható Almásiné dr. Törőcsik Anna ny. alezredes A katonai büntetésvégrehajtás feltételrendszere a fegyelmező zászlóaljban című 1984-es, csak belső használatra készült tanulmányában.

Mivel az itt töltött idő nem számított bele a katonaidőbe, és a "delikvens" ezt követően eredeti alakulatánál szolgálta le a maradékot, nem is volt annyira fontos. A riport keletkezésekor 47 őrizetes volt a "változó századnál" (ahol volt börtön és fogház fokozat, valamint külön fogda is, amelyet Golgotának neveztek), de akadtak olyan időszakok, amikor a létszám 150-200 fő körül mozgott. A személyzet 70 hivatásos és polgári alkalmazott volt, az objektumra (és a szomszédos, akkor már üres) laktanyára ugyanennyi őr és pár német juhász vigyázott.

1993-ban már nagyban zajlott a reformnak nevezett haderőcsökkentés és a rendszerváltás után, ahogy az ilyen változásokkor lenni szokott, a morál is igencsak megzuhant, ráadásul ekkor már rebesgették a futkosó bezárását is. Ezt az is indokolta, hogy sok esetben annyira elhúzódtak a sorállományúak büntetőügyei, hogy már rég leszerelt az ítélethirdetésre, így adott esetben sima börtönben ülte le büntetését.

A gondokat az is jelezte, hogy pszichológus csak papíron volt az intézményben, hiányát ugyanakkor hatékonyan pótolta a személyzet. Ezt mutatja, hogy az egészségügyi zászlós közlése szerint 1983 óta nem történt befejezett öngyilkosság, amiben viszont a fő szerepet a külső körülmények jelentették; egy egri katona szabadságán autólopásokat követett el, majd más miatt került futkosóra, de később elkapott társai az autós ügyeket is ráverték. "Becsületére legyen mondva, elvitte a balhét. A parancsnok már maga sem tudja, miért került fogdára a fiú. Ott aztán csíkokat vágott le a pokrócból, összekötözte, és az ablakrácsra fölakasztotta magát."

Az 1980-as évek végétől folyamatosan romlott a hadsereg morálja, sok helyen mindennaposak lettek a durva, szadista, nem egyszer maradandó lelki sérüléssel járó szívatások, így egyre több katona szökött meg, ami miatt aztán a futkosóra kerültek. Különösen kemény B. honvéd esete, akit eredeti egységénél is szívattak, és a börtönben is kipécéztek maguknak társai, de "a felcser védőszárnyai alá vette, azóta ő a gyenguszon a házimunkás. Takarít, mint egy kisangyal, s boldog, hogy nem kell odafönt. a zárkában lennie. Két rendbeli szökés miatt került a „futira”, a kedvezményből a bíróság kizárta, ami azt jelenti, csontig kell kitöltenie, amit rá mért a sors.

Azt mondja, hogy éppen akkor jött ki a folyosóra a szolgálatvezető, amikor őt kezelésbe akarták venni. Szó se róla, mázlija van.

Akadt viszont olyan katona, aki családi okok miatt szökött meg, igaz arról nem szól a riport, hogy kért-e hivatalos kimaradást/szabadságot, és ha igen, miért nem engedték el. Voltak olyanok is, akik "megpokrócozták" szakaszvezetőjüket; az igazságtalan, sokszor szadista tisztesek ellen – már ha a tisztek nem léptek közbe és védték meg a sorállományt – nem nagyon volt más eszköze a katonáknak, így azért ez az eset sem szokásos balhénak értékelhető.

A fegyelmező zászlóalj sajátos atmoszférája jól kivehető a riportból; az elítéltek megmaradtak honvédnak, ugyanakkor fekete gyakorlóruhájuk (amelyet eredetileg a páncélosok viseltek kis számban) jelezte "különleges" státuszukat, és a máshol megszokott formaságokra (tiszteletadás, napközben tilos az ágyra feküdni, stb.) sem helyeztek akkora hangsúlyt. "A szobák kopottas otthontalanságán alig enyhít valamit, hogy a fiúk képeslapokból kivágott színes női aktokkal, akciófilmek jeleneteivel rajzszögezték tele a falakat. Az egyik ágy fölött tenyérnyi fekete fakereszt. Az erotikus dekoráció egyébként az elítélt talán egyetlen olyan kiváltsága, ami meg van engedve, ugyanakkor a szabadságra „ítélt” sorkatona a laktanyában ilyen módon nem serkentheti a fantáziáját." Az is különlegességnek számított, hogy a katonai bűncselekmények miatt elítéltek, sőt nem egyszer a "sima" bűncselekményesek is szabadulásuk napján automatikusan mentesültek a büntetett előélethez fűződő hátrányok alól.

Természetesen szóba került A domb (The Hill) című 1965-ös film, amelyben az elítélt brit katonákkal extra büntetésként egy hatalmas dombot építtetnek szadista őreik. Ilyen nálunk szerencsére nem volt, de Bődi alezredes beszámolt egy sajátos fegyelmezési eszközről is, ami nem volt más, mint a kötelezően megtekintendő esti híradó.

A fiúk szerint ez fölér egy mellékbüntetéssel. - tolmácsoljuk az alezredes felé a rábízott nyáj üzenetét. 

"A szellemi munícióba még senki sem pusztult bele! – vágja ki magát karakánul az elöljáró. – Tudniuk kell, mi történik odakint..." 

A Kapu riportja után alig egy évvel, 1993. december 30-án hivatalosan felszámolták a futkosót, és azóta sem létezik Magyarországon hasonló alakulat. Bődi alezredes könyvet is készített egykori alakulatáról, és egy kis ízelítőt az alábbi kisfilmből is kaphatunk:

Borítókép: Részlet a híres A domb című, egy brit katonai börtönben játszódó filmből.