Nem volt hiábavaló a történelmi sikert hozó legutóbbi nemzeti konzultáció: az emberekkel való meghitt megbeszélések hatására Magyarország kormánya megalkotta a frappánsan csak Stop Sorosnak nevezett törvénycsomagot, melyet a felelős magyar országgyűlés még a választások előtt elfogadhat. Nem csak az idegen kottából játszó „civil” szervezetek fizetnek meg a migránssimogatásért, teljesül végre a magyar nép régi óhaja is: az idegenrendészeti távoltartás.

Az új jogintézmény nem csak a Magyarország nemzetbiztonsági érdekei ellen áskálódó, közérdekveszélyeztető külföldieket vuduzhatja ki csonka hazából, de módot adna arra is, hogy gyanús magyar állampolgárokat tartsanak távol a határtól. Már ha jól értjük. A törvényjavaslat ugyanis két legyet üt egy csapásra: a nemzetmentés abszolválása mellett kidolgozóinak arra is volt gondja, hogy furfangos rejtvényt állítsanak össze, és mellékesen így eddzék elménket és szövegértési képességeinket.

De a történelmi minták követése, a hagyománytisztelet, az elődök előtti főhajtás sem áll távol törvényhozóinktól. Nem csak a tiltott határátlépés tényálladékát kimerítő egykori ellenséges elemek elleni retorziók juthatnak eszünkbe, amikor azokra kellett lesújtani, akik a szocialista hazához hűtlen „disszidenseket” segítették, de az igazán kemény idők is. Mint az 1950 körüli esztendők, amikor Magyarországot nem sok választotta el attól, hogy a III. világháború frontországa legyen.

Rákosi Mátyás országvezetése alatt Magyarország déli határának épp úgy világpolitikai jelentősége volt, mint napjainkban. Ma a keresztény Európa ellen vezérelt gyülevész hordák és a Horgos felől támadó Brüsszel megállítása a számunkra megadatott sorsfeladat, akkor a népi demokrácia elleni frontális támadásra kellett felkészülni. Mint azt Sztálin elvtárs és bölcs tanítványa még idejében felismerte, az áruló Tito és imperialista gazdái a jugoszláv-magyar határszakaszon való támadással akarták kirobbantani a világháborút. Amikor már minden idegen finanszírozású csőszkunyhóból invazív békaemberek brekegtek külföldiül, a Magyar Dolgozók Pártja azt mondta: ácsi. Pénzt és energiát nem kímélve kiépítették „a magyar Maginot-vonalat”: a teljes jugoszláv határszakaszon erődítményekből és aknazárakból álló rendszert, és ezzel párhuzamosan kitelepítették a a határ közeléből a megbízhatatlan elemeket.

A történelmi analógiákkal persze mindig vigyázni kell. Míg most a schengeni határ 8 km-es övezetében lesz mód korlátozni az idegenek beszivárgását segítő „magyar” állampolgárokat, 1950-ben 15 kilométer széles volt a különleges határövezet – teljesen felesleges tehát összemosni a mai állapotokat a Rákosi-korszakkal. Más különbségek is vannak: a törvényjavaslat most azokra sújt le, akik a migránsok belépését segítenék (közvetlenül, vagy úgy, hogy pénzzel segítik a segítőket – bár meg lehetne éppen fontolni a simogatók simogatóit simogatók megrendszabályozását is), akkor a gyanús elemeket másról lehetett megismerni: osztályellenségek, kulákok, megbízhatatlan délszláv nemzetiségűek, rádiókészülékkel rendelkezők – az ilyenekkel bizony nem lehetett kesztyűs kézzel bánni.

„1950. június 22-én a legveszélyesebb 2446 személyt – családjaikat is beleértve – az Államvédelmi Hatósággal karöltve áttelepítettük az ország belsejébe, Hajdú-Bihar és Szolnok megye területére, mint kényszertartózkodási helyre”

– számolt be az eredményes intézkedésekről Zöld Sándor belügyminiszter.

Ez volt a legfontosabb nap: a rendőri erők lehetőleg éjszaka felkeresték az erődvonal közelében a népi demokrácia rendjét veszélyeztető illetőket. Ingó és ingatlan vagyonukat elkobozták (nem kell a demokráciahiszti, a kitelepítettek magukkal vihettek egy fejenként 50 kg-os csomagot), és családjukkal a kies Hortobágyra és a Nagykunságba költöztették őket, hogy ott tanulják meg a kommunizmus építésének csínját-bínját. Egy internált piskói parasztember így emlékezett az intézkedésre:

„Amikor 1950. július 23-án éjjel egy óra tájban megkopogtatták házunk ablakát, anyósom szólt, hogy valaki be akar jönni. Már ott voltam, amikor felszólították, hogy nyisson ajtót – a rendőrség követeli. Azután kinyitottam szobánk ajtaját, és azt kérdeztem, hogy mit akarnak: erre két rendőr, két ávós, egy civilruhás férfi berontott a lakásba. Rámszegezett fegyverre azt kérdezték tőlem, hogy „mennyien lakunk a lakásban”. Megmondtam. Ezután a törvény nevében felszólítottak, hogy meg ne próbáljak szökést kísérelni – mert fegyverüket használják. Amikor megkérdeztem, hogy minek köszönhetem a goromba viselkedésüket, rám ordítottak, hogy fogjam be a számat, majd megtudom. Azután feleségemet, a 12 éves és 7 éves kislányomat – fegyvert rájuk szegezve – arra kényszerítették, hogy anyósommal együtt üljenek le a heverő szélére. Feleségem a rémülettől sírva kérdezte: mit csináltunk, hogy így bánnak velünk? Hiszen a beszolgáltatásnak is eleget tettünk, sőt még túl is teljesítettük. Letorkoltak bennünket, hogy hallgassunk.”

Ekkorra már a Magyar Néphadsereg – még 1949. szeptemberében – teljesen lezárta a határt. Drótakadályokat és magasfigyelő állványokat telepítettek, meg letettek 2,5 millió gyalogsági és 1,5 millió harckocsi elleni aknát.

A deportálás is kénytelen volt hadműveleti jelleget ölteni. Éppen a koreai háború előtti napokban történt a dolog, a határövezet szabályainak szigorítása egyébként is hadiállapotban szokásos legfeljebb. Mint Saád József történész-szociológus írja: „A területhasználat funkcióváltása a civil lakosság ritkítását, folyamatos feszélyezését, az övezet részleges kiürítését feltételezte”.

Az ellenkező híresztelések dacára természetesen ez nem jelentette azt, hogy a becsületes, dolgozó emberek ne maradhattak volna továbbra is lakóhelyükön. Miután előbb nyilvántartásba vették a délszláv származásúakat, a vegyes házasságban élőket, a jugoszláviai rokonokkal és ismerősökkel levelezőket és a többi gyanús elemet, illetve a biztonság érdekében meghozták a korlátozó szabályokat („Erre a területre semmiféle vándor szerzetest, apácát beengedni nem lehet”), a többiek élhettek tovább.

Az övezeten belül lakók (mínusz kitelepített osztályidegenek) kaptak egy határsáv igazolványt. Mindent azért nem lehetett: a határ ötszáz méteren belüli megközelítése számukra is csak külön engedéllyel volt lehetséges. A 15 km-es övezetbe kívülről csak hatósági engedéllyel lehetett bejutni, a kérelemhez indoklást és munkahelyi igazolást csatolva; az igazolványt az embernek állandóan magánál kellett tartania. A bevezető utakat sorompóval lezárták, a vonatokat az utolsó állomáson átvizsgálták.

A helyi lakosság ideológiailag nem eléggé képzett része persze meg volt ijedve. Orgoványi Istvánnál olvashatjuk: „Katymáron a kútnál beszélő horvát asszonyokra rászólt egy katona, hogy beszéljenek magyarul, erre elszaladtak, és bezárkóztak a lakásukba.” Mint ahogy ma hátizsákos idegenektől, hazatérő kosárlabda-csapattól vagy sötétbőrű városnézőktől is tartanak az emberek (jobb félni, mint megijedni), akkoriban egy-egy személygépkocsi okozott nagy ijedelmet:

„Hercegszántón az egyik népnevelő azt mondta, ha az emberek autót látnak, elbújnak, annyira félnek.”

A Pártszerveknek ilyen körülmények között különösen kellett ügyelniük a felvilágosító munkára, ezért például a KV Agitrop Osztálya a határmenti megyékben a Szovjetuniót népszerűsítő, a Titó-bandát leleplező előadássorozatot szervezett.

1952-ben, két évvel a déli határszakasz után az osztrák-magyar határon is kialakították a 15 kilométeres zónát. itt is megszüntették a kishatárforgalmat és a helyiek átjárását korábban lehetővé tevő alkalmi utilapokat. A külföldi illetőségű gyanús szimatolók is kénytelenek voltak megtanuni a leckét. Mint az osztrák-magyar kapcsolatokkal foglalkozó Gecsényi Lajos írja, nem volt ritka, hogy magyar területre áttévedt osztrákokat az Államvédelmi Hatóság évekre internált. „Két, 1949-ben illegális határátlépés és csempészés gyanújával letartóztatott burgenlandi lakost 1953 októberének végén az internáló táborok feloszlatását követően – kilenc társukkal együtt – adták át az osztrák hatóságoknak, ám sorsukról előzőleg az osztrák követség négy éven át – húsz diplomáciai jegyzék ellenére – sem kapott felvilágosítást.” A külföldi diplomaták ide-oda utazgatását is sikerült korlátozni, nekik a külügyminisztertől kellett engedélyt kérniük, ha a Lánchídtól 30 kilométernél távolabbra akartak utazni.

A déli és nyugati szakaszokon összesen 9000 négyzetkilométernyi területen lett 1950-52-ben határövezet: a jugoszláv határnál 321, az osztráknál 191 település került ide, erősen korlátozva a belépést és a mindennapi életet. A mai vérzivataros időkben bizonyára megértjük, hogy 1950-ben a határövezet mélységi kiterjesztése után korlátozni kellett a civil lakosság mozgását és napi életvitelét. 

De hiába ajvékolnak a hivatásos rettegők és demokráciaféltők, a magyar hatóságok még ezekben a nehéz időkben is tanúbizonyságát adtak a humánus hozzáállásnak. Miután a belépő külföldiek többször panaszolták, hogy a magyar határ őrzői golyószóróval veszik körül őket, 1951-től enyhítésként már csak géppisztollyal szerelték fel a határőröket, „és kioktatták őket az ellenőrzés kulturált végrehajtására is”. A szigorú határövezeti rendszert ráadásul az „enyhülés” részeként ‘56 nyarára meg is szüntették, még az aknazárat is felszedték. Persze meglett a böjtje ennek a nagy szabadosságnak. „Az 1956-os események” után a megerősödő hatalom újból kénytelen volt aknazárral megerősíteni határait. Hiába, nem vezet sehova ez a nagy jövés-menés; mindenki maradjon otthon vasárnap délután.

Kommentelné? Kibeszélheti ezt a cikket is az Index most indult Facebook-csoportjában! 

(Borítókép: TIto 1951-ben - fotó:  Keystone / Getty Images)