„Kosztolányi a háborús években, illetve az azt követő időszakban esetenként, a húszas-harmincas években pedig talán folyamatosan élhetett drogokkal” – írja néhány hete megjelent Kosztolányi-monográfiájában Arany Zsuzsanna irodalomtörténész. Az életrajzi kötet a Kosztolányi-kutatás hosszú éveken át készült, fontos darabja lesz, mi azonban most csak egyetlen kérdést vizsgálunk ennek segítségével: mit tudunk a kultikus író droghasználatáról.

Mindenekelőtt Kosztolányi kokainhoz fűződő bensőséges viszonyáról. Arról, hogy a korábban szinte csak külföldi hírekből ismert kokain hogy tört be Budapestre a húszas években, részletesen írtunk: Sárosi Péter kutatásai alapján egyenesen „kokainlázról” ír, amikor számba veszi, hogy a magyar sajtó, közvélemény és nyomukban a rendőrség milyen kitüntetett figyelemben részesítette az új szert. A kokain a híradások szerint főleg a művészvilágban és a szórakoztatóiparban terjedt; a cucc Németországból jött, és bár a detektívek a terjesztők lefülelésével, „kokaintanyákon” tartott razziákkal próbáltak akciózni, reménytelen volt felszámolni a jelenséget.

Hogy jön ide Kosztolányi, a nagyrabecsült, polgári író? Messze nem csak Esti Kornél versikéje

miatt. (Egy enigmatikusságában és tömörségében haikuszerű másik változat: „Miért a kokain? Megvannak okaim”)

Hogy Kosztolányit nem csak irodalmi témaként érdekelte a kokó, az szüleinek hozzá írt aggódó leveléből is kiderül. Ebben az 1918-as levélben apja a 33 éves fiát faggatja:

Nem tudjuk megérteni ma kapott leveledből azt, hogy miért kaptál te Hatvany bárótól karácsonyi ajándékul a hőmérő mellé oltó tűt? Mi a csodának volna ez neked? Csak nem lettél morfinista vagy kokainista? Nyugtass meg, kérlek, bennünket minél előbb e tekintetben is.

A családi körülményeket ismerve nem meglepő az aggodalom. Csáth Géza, Kosztolányi unokatestvére a háborús években végképp belecsúszott a szenvedélybetegségbe; 1917-ben idegállapota miatt le is szerelték. Amikor Csáth két évvel később előbb feleségét, majd magát is megöli, Kosztolányi a morfinizmusát taglalva búcsúzik tőle a Nyugatban. A nekrológ Olga tragédiájáról szót sem ejt, csak az örök barát Csáth „igaztalan haláláról”. „A méreg hatása lassan mutatkozott. Én, aki gyakran érintkeztem vele, négy évig, a háború kitöréséig észre se vettem, hogy beteg és csak utólag fedeztem föl életében és cselekedeteiben olyan jelenségeket, melyek most – a tudottak alapján – idegenül hatnak rám és lassú pusztulására mutatnak.”

Az utólagos idegenségérzet ellenére lényegi metszéspontok sora és a közös „családi tudattalan” kötötték össze az egymással mély barátságban lévő unokatestvéreket. Kőváry Zoltán klinikai szakpszichológus szerint az anya-gyermek kapcsolat problémái, a művészi lét választása és a pszichoanalízis vonzása mellett ilyen volt a szerek iránti érdeklődés és a kábítószer-élvezet is.

Miközben a drog szerepe Csáth Géza kapcsán köztudomású és agyonelemzett, Kosztolányinál csak röviden érintett életrajzi adalék szokott lenni, részben, mert sokkal kevésbé dokumentált. De ő is jól ismerte a szerhasználat lelki hátterét.

A morfinizmus mindig okozat és nem ok. Mikor ő ehhez a méreghez nyúlt, öntudatlanul is tudta, hogy a kisebb veszélyt választja a nagyobb helyett. Menekülni próbált a melankólia elől, mely túlvilágian édes dallal zengett írásaiban

– írta unokatestvére nekrológjában Kosztolányi. Ő maga ideges gyerek volt, és ideges felnőtt is maradt, a művészeknél kötelezőnek gondolt neuraszténiát később sem kellett megjátszania. Kosztolányi felesége egyik levelében urát „sajnos súlyosan beteg és idegbeteg” embernek jellemzi. Maga az író fiatalkori leveleiben is ír már nyugtatókról; ekkor, hogy csökkentse idegességét, brómot szed.

Csak azt? Arany Zsuzsa szerint leveleiben több olyan elszólás van, „melyeket úgy lehet értelmezni, hogy már a világháború előtt kísérletezett a nyugtatók mellett különböző bódítószerekkel”.

Ezt erősíti meg egy orvostörténeti munka is. Szállási Árpád híres magyar írók betegségeiről szóló tanulmánya szerint Kosztolányit

fiatal korában súlyos szénanátha gyötörte, s hogy csökkentse az orrnyálkahártya ingerlékenységét, gyógyszerész ismerőseitől vagy rokonaitól szerzett kokainnal ecsetelgette. Az antiallergiás hatás lassan szenvedéllyé vált.

Kosztolányi családja – akár csak Örkény Istváné – anyai ágon nagy patikus família volt. A Csáth Gézával közös Brenner nagypapa és egy bohém nagybácsi is gyógyszerész volt, Kosztolányi öccse, Árpád pedig Csáthhoz hasonlóan orvos lett. Az író amúgy is tele volt orvos barátokkal, így a szer beszerzése nem jelentett problémát; ők „hosszú ideig gyanútlanul látták el az egyre híresebb írót, ezt a »csekélységet« indokoltnak és veszélytelennek vélték”.

Bár Csáth halála után a feltételezések szerint Kosztolányi egy időre felhagyhatott a szerhasználattal, ezt később újrakezdte. Kosztolányi drogozását Pesten is beszélték, erről még egy pesti pletykalap is írt. A Mindnyájunk lapja 1928-as cikkét Arany Zsuzsa idézi:

„Szép asszonyom! Kegyed ott a tiszaparti virágoskertű kis lakásban éli a meghitt, finom kis családi életét. [...] És csodálattal mondogatja néha: Istenkém, milyen nagy művésznő ez a Simonyi Mária, ez a Gombaszögi Frida... Vagy például ilyesfélét: Milyen elragadó ember lehet az a Kosztolányi, Móricz Zsigmond! Élvezi őket. Csodálja őket. Kíváncsi a magánéletükre is. Ugye igazam van?”

A lap, bármennyire is ízlése ellen való ez természetesen, kénytelen megírni az igazságot:

És most, bármennyire fáj is, bocsánatot kérek, szép Asszony; kegyetlen leszek. Mert amit most fogok elkövetni, a legsúlyosabb kegyetlenség: az illúziórontás. De meg kell tennem, saját érdekében, meg kell tennem, bár félisteneket taszítok le az illúziók egéből...

Nevet ugyan nem mond, de az előző lista alapján egyértelmű, hogy a következő mondatban Kosztolányira céloznak, még ha a terméketlenség vádja a munkamániás íróval kapcsolatban nem is megalapozott:

A kissé hisztérikus és elefántcsonttoronyba zárkózott, de igen kiváló és tartalmas regényírónk lelki önkínzásainak és gyakori terméketlenségének is itt a gyökere. A pravaz-fecskendő: nagyhatalom, gőgös, duhaj kényúr, királlyá varázsol – egy pillanatra és vergődő rabszolgává – örökre...

„És így tovább! Képek a kulisszák mögül. Ne nézzen oda, szép Asszonyom. Ne keresse minden művész magánéletének titkait! Ne higgyen az intimpista-irodalom kiteregetett szenzációinak, melyek emberfelettivé magasztalnak bizonyos színészeket, írókat. Emberek ők, apró, keserű halálos szenvedélyek emberei...”

De mit nyomott vajon legszívesebben Kosztolányi? Azt tudjuk, hogy erős dohányos és nagy kávés volt, habzsolta az édességeket is, de arról csak találgatások vannak, hogy mit vett magához a legális stimulánsokon kívül. Ehhez lássuk előbb azt az epizódot, amikor sokévnyi trükközés után Kosztolányi otthon lebukott.

A könyvtárszobában kulcsaimat keresem, egy sor könyv mögött pedig végül megtalálom a veszedelmes szert. (...) Feldereng előttem évek sora, amikor furcsállottam egyet-mást, nem tudtam megmagyarázni egy-egy tettét, azt, hogy a társaságban a legjobb beszélgetés közben oly gyakran felugrott és kiszaladt, időnkénti kora reggeli elrohanásait, idegen országban való nyugtalanságát, nyaralások közbeni türelmetlenségét.

Az 1933-as felfedezésről évekkel később, Kosztolányi halála után számolt be Harmos Ilona a férjéről szóló életrajzában. Utal rá, hogy Kosztolányi eleinte nem is titkolózott. „Valamikor régen, évekkel ezelőtt, egy darabig valóban nyíltan élt vele, de hamarosan abbahagyta”. Úgy tűnik, az özvegy még ekkor is hitt abban az inkább fedősztorinak hangzó mesében, hogy az egész gyógyszerszedésként kezdődött. „Kínzó náthája gyógyítására vérpangást előidéző, élénkítő méreggel élt s ezt titkolta.”

Ráeszméltem, hogy már nyolc-tíz év óta használhatja ezt a szert.

De miről van szó? Kosztolányiné a drogot nem nevezi meg. Ezek a mondatok azonban a Gerevich József addiktológussal is konzultáló Arany Zsuzsa szerint leginkább a kokainra utalhatnak. Igaz, teljesen az ópium sem zárható ki.

Amikor a felesége felfedezte Kosztolányi titkát, az író csak annyit felelt:

Már úgyis abba akartam hagyni.

Még aznap levelet diktált feleségének, melyben azt kéri Spiegel Gyula Rottenbiller utcai patikustól, hogy semmiképpen ne szolgálja ki, akkor sem, ha követelőzne az újabb adagért. Még ebben sem részletezi, milyen anyagról van szó, ködösen csak „makacs nátha elleni szerről” ír – de nagyon makacs lehetett az a nátha, és az a szer is. Az író tehát a magukban kevésbé bízó leszokókhoz hasonlóan próbálta látszólag bebiztosítani magát saját várható gyengeségével szemben. És ki vitatkozna az irodalomtörténésszel, amikor megjegyzi, hogy „bár az sem kizárt, hogy Kosztolányi a levelet pusztán felesége megnyugtatására írta”.

A nyaralások, utazások közbeni elvonási tünetek, a gyanú szerint a cuccért való rohangálások mellett Arany Zsuzsa további jeleket vél felfedezni. Véleménye szerint Kosztolányi rendszeres kokainozásaira utalhat a krónikus orrfolyás, mely eszerint a szerhasználatnak nem oka, hanem következménye lehetett. Az író kórtörténetének más részletei is összefüggésben lehettek a kokózással. A szaglás részleges elvesztése (Kosztolányi ezért is kísérletezhetett erős illatanyagok szagolgatásával alkotás közben), de szívritmuszavarai is tulajdoníthatók akár a kokainnak is. A szerző emellett a Kosztolányival végző rákos betegségét, sőt az író fiának, Kosztolányi Ádámnak a pszichés problémáit is megemlíti, mint ami akár kapcsolatban állhat a tartós drogfogyasztással – ezek azonban orvosilag már igen bizonytalan okfejtésnek tűnnek.

Most keserves napok következnek. Sír, könyörög, fenyegetőzik, orvost, mentőket követel éjszakánként. Órákon keresztül vigyázom az ütőerét

– írta a leszokás gyötrelmeiről Kosztolányi Dezsőné. Az író naplójából egy kapcsolódó bejegyzés: „Jéghideg, gyöngyvirágszagú, nyilalló. Mint a jégbehűtött pusztaság - Hűt és fűt. Utána a világ: szegényház”.

Tényleg lejött volna az író a szerről? Kétséges. Mint Arany Zsuzsa írja: ekkor Kosztolányi már rákbeteg volt, „ezért csekély a valószínűsége annak, hogy” az egyik legnagyobb magyar író élete végéig „leszokott volna a droghasználatról”.

Borítókép: A Pesti Hírlap riportképe az Amerika és Magyarország között megteremtett telefonkapcsolat főpróbájának illusztrálására született. Eredeti megjelenés: Képes Pesti Hírlap 1928. november 14. A fényképekkel kapcsolatban köszönjük a Petőfi Irodalmi Múzeum tájékoztatását.