Ahogy a mondás tartja, alkalom szüli a tolvajt, de Görgei pályája tökéletes bizonyítéka annak, hogy a katonára is igaz lehet a szólás. Az 1818. január 30-án Toporcon, kisnemesi családba született későbbi hadvezér eredetileg vegyészi pályára készült, de miután a család anyagi helyzete megroggyant, apai nyomásra katonatisztnek állt. 1832 és 1836 között végezte el a tullni utászakadémiát, majd nem sokkal később bátyja helyére került a nemesi testőrségben. Később a Nádor-huszárokhoz került, 1842-ben lépett elő főhadnaggyá, de három évvel később (apja halála után) leszerelt, és Prágába ment vegyészetet tanulni.

Itt hamar felfigyeltek rá, főleg azután, hogy elég gyorsan megoldotta a zsírsavhomológok elválasztásának problémáját, valamint rámutatott egy francia kollégája tévedésére, a nagy dobást azonban a kókuszolaj zsírsavairól írt szakdolgozata jelentette. Hívták Lembergbe (Lvov, Lviv) tanítani, de nem fogadta el a katedrát, a pesti egyetem viszont őt utasította el. Az 1848-as forradalom kitörésekor  azonnal szolgálatra jelentkezett, eleinte a fegyvergyártással és beszerzéssel kapcsolatos feladatokat kapott. Kidolgozta egy önálló magyar lőszergyár terveit is, amelynek élére vegyész végzettségű tisztet javasolt; ilyenből nem volt túl sok akkoriban. Ehelyett azonban előbb a nemzetőrség táborait kellett megszerveznie; ezeket Szolnokra és Vácra helyezte, az akkori egyetlen vasútvonal két végére. Az elsők között használt vonatokat csapatok mozgatására, majd a Csepel-sziget védelmét bízták rá (itt a gőzhajókat használta előszeretettel), és őrnaggyá is ekkoriban lépett elő. A pákozdi csatából kimaradt, de október 7-én Ozoránál Perczel Mór tábornokkal együtt elfogták Jellasics szinte teljes oldalvédjét.

Bár a Honvédség és a Nemzetőrség szervezése vontatottan haladt, az első menetet a magyarok nyerték. Görgei azonban tisztában volt azzal, hogy az ekkor főleg önkéntes mozgó nemzetőrségre hosszú távon nem lehet alapozni. A fegyelmi helyzetet mutatta az is, hogy szeptember 29-én Adonynál, miután kocsijukban Jellasics-féle röplapokat találtak, a katonák kis híján meglincselték Zichy Ödön és Pál grófokat. Görgei azonban ragaszkodott a törvényes eljáráshoz, és bíróság elé állította a főnemeseket; hazaárulás miatt Ödönt 30-án felakasztották, Pált viszont felmentették, sőt később Görgei parancsőrtisztje lett. Így történhetett, hogy a fiatal őrnagy eleinte nem haditetteivel, hanem kemény, de törvényes ítéletével vált ismertté.  "A felbujtott pórnép vak dühétől megmenthettem őket; a haditörvények szigorától nem, hacsak nem akartam volna meggyőződésem ellen cselekedni" - írta 1852-es emlékirataiban.

Szókimondása, kíméletlen őszintesége már ekkor is nyilvánvaló volt; 1848. október 30-án, a vesztes schwechati csata előtt összeveszett Móga János tábornokkal a csapatok felállítása miatt, és sokat kritizálta kiképzetlen katonáit is, akiket időnként

Célba úgysem találtok, menjetek szuronyra!

felkiáltással zavart el, amikor lőszert kértek.

Most ugrunk egy nagyot időben és térben, méghozzá 1849. február közepére, Gyöngyös környékére, a Tisza partjára. Görgei ekkor, 30 évesen már híres tábornok, aki 1848. december 14-én egy szétesett sereggel tudott Mosonmagyaróvárnál győzni, összeveszett a Buda védelmét erőltető Kossuth-tal, majd kitört a Felvidékre, ahol korántsem baráti környezetben sikerült csapatait megerősítenie, és a Tisza vonalára vinnie, ahol egyesült a lengyel Henryk Dembinski tábornok vezette fősereggel. Az új parancsnok, bár hírneves vezér volt, Magyarországon nem igazán csillogtatta katonai képességeit, ráadásul tisztjeitől is elzárkózva élt, és csak franciául kommunikált, már ha egyáltalán vette a fáradságot. Ezek után nem csoda, hogy a két tábornok hamar összerúgta a port; Görgeinek amúgy is voltak vitái a politikai vezetéssel, ráadásul most a hadtestét is el akarták tőle venni, sőt a lengyel tábornok szokása szerint a hadtestparancsnokok tudta nélkül kezdte el dirigálni a hadosztályokat.

"Nem tudtam szabadulni attól a benyomástól, hogy olyan emberrel ismerkedtem össze, aki inkább a bolondokházába való, mint a hadsereg élére."

- írta Görgei parancsnokáról erős túlzással, és ez rávilágít arra is, hogy miért is tartották sokan forrófejűnek, rebellisnek.

A honvédsereg ilyen belső ellentétekkel, valamint nem a legfényesebb ellátással és összekevert csapatrenddel kezdte meg a tavaszi hadjáratot, amely február 26-27-én Kápolna mellett kis híján véget is ért. Itt első körben az okozta a gondot, hogy a császáriak előbb támadtak, ami nagyon rosszul jött a rögtönzésre képtelen lengyel parancsnoknak. Dembinski a visszavonulás során sem remekelt, túl közel az ellenséghez akarta pihentetni csapatait. Bár Kápolnánál a honvédek megállták a helyüket (először klasszikus, nagy nyílt csatában), az összecsapást mégis a császáriak nyerték, ami robbanáspontig fokozta a főparancsnok és a tisztek közötti forrongást.

Miután nyílt engedetlenségre is sor került, Szemere Bertalan kormánybiztos bevonásával lemondatták Dembinskit, helyére pedig ideiglenesen Görgei került. Ezzel kirobbant a tiszafüredi zendülés; március 4-én Mészáros Lázár hadügyminiszter és Kossuth is a táborba érkezett, utóbbi úgy indult el Debrecenből, hogy Görgeit bizony főbe löveti. Erre végül nem került sor, sőt – bár a lengyel tábornok arra hivatkozott, hogy szabotálják féltve őrzött haditervét – Görgei megmaradt de facto parancsnoknak is, bár a fővezér hivatalosan (nagyon rövid időre) Vetter Antal tábornok lett.

És most megint ugrunk egy nagyot, 1849 júliusába; túl vagyunk a tavaszi hadjárat sikerein, a honvédek visszafoglalták Budát – közben a fővezér Görgei, aki ezt idő és erőpocsékolásnak tartotta, ismét összeveszett Kossuth-tal – felmentették Komáromot, megszállták a bányavárosok térségét és a Vág-Garam felől törtek előre. Közben azonban gyülekeztek a viharfellegek is: április 14-én Debrecenben kimondták a Habsburg-ház trónfosztását és a függetlenséget (valamint Kossuthot kormányzóvá választották) ami ellenérzéseket keltett a tisztek jelentős részében, nem sokkal később pedig megindultak az orosz cár internacionalista segítségül küldött csapatai is, a május 4. és 21. közötti budai ostrom pedig rengeteg erőforrást kötött le. A függetlenségi nyilatkozat Görgeinél is kiverte a biztosítékot, emlékei szerint csak azért nem kezdett államcsínybe, mert ahhoz nem voltak meg a kellő feltételek:

Részemről talán elég, ha kijelentem, hogy szilárdan el voltam szánva a kedvező körülmények közt saját felelősségemre megtenni a merész kísérletet az április 14-i országgyűlési határozat megsemmisítésére. Ennek azonban elengedhetetlen előfeltétele volt főhadseregünk diadalmas előnyomulása a Lajtáig. A főhadseregnek, nézetem szerint, azért volt szüksége dicsőségének újabb gyarapítására, hogy ennek fényköre az említett kiáltványnak olyan fogadtatást biztosítson az országban, amely csírájában elfojthatta a lehetőségét, hogy bárki ellene és a függetlenségi nyilatkozat mellett fegyveresen pártot üssön.

Görgei úgy vélekedett, hogy Ausztriát kell kiiktatniuk/békére kényszeríteniük, amivel megszűnne az orosz beavatkozás jogalapja is. A császáriak azonban kezdtek magukhoz térni: miután sikerült Itáliában úrrá lenni az aktuális forradalmakon, újabb csapatok érkeztek Magyarországra. Június 28-án a nemrég kinevezett főparancsnok, Haynau táborszernagy (ekkor még „csak” bresciai hiéna, aradi szerepe még várat magára) Győrnél megverte a magyar csapatokat, július 2-tól megindult Komárom újabb ostroma. Előbb Ács, Csém, Szőny és Harkálypuszta, majd Monostor térségében zajlottak összecsapások. A monostori sáncoknál Görgei, vérző szívvel, de kénytelen volt a megállíthatatlanul visszaözönlő honvédek közé lövetni, máshogy nem tudta volna megmenteni a sereget. Nem sokkal ezt követően egy gránátszilánk találta fejen a tábornokot.

Mialatt... igyekszem megtudni, vajjon megértik-e ama veszélyt rejtő táj felé ismételt mutogatásomat: egyszer csak hajadonfejemre erős ütést kapok, és érzem, hogy meg vagyok sebesítve. – Ettől fogva kalapomat arra kell használnom, hogy jobbnak hiányában sebkötés gyanánt fejemre szorítsam... Az első osztályok elérkezéséig hátralévő perceket arra használom, hogy egyik tiszt kíséretemből a sebemet úgy, ahogy bekösse...

A helyzet nem tűnt válságosnak, Görgei eleinte azon morgolódott, hogy lemaradt a csatáról, később azonban kiderült, hogy csontszilánkok kerültek az agyburkára, és bár ezeket eltávolították, a korabeli viszonyok miatt súlyos fertőzésveszéllyel kellett számolni. Ráadásul a tábornok kezelésekor két orvosi iskola is összecsapott; az egyik (középkori) szerint a fejsebeket azonnal össze kell varrni, a másik (hippokratészi) viszont jobbnak látta ezeket egy ideig nyitva tartani. Görgei sebét összevarrták, és félig eszméletlenül, magas lázzal dirigálta végig a visszavonulást, ráadásul állapota egyre súlyosabbá vált. Szerencsére július 16-án Vácon Markusovszky Lajos doktor vette kezelésbe a fővezért, akinek ekkor már csak egy hajszálon függött az élete.

Közben a honvédseregek folyamatosan vonultak dél felé, ahol Szeged, majd a Maros vonala, később pedig Temesvár körül akarták őket összevonni. Nagyobb helyőrség csak Komáromban maradt, ők 1849 októberéig kitartottak, és akkor is igen méltányos feltételekkel adhatták meg magukat. A még mindig lábadozó Görgei a Felvidék érintésével Tokajra, majd Nyíregyházára, később Debrecenbe vonult, és magára húzta a cári seregeket, szabad utat biztosítva ezzel a déli-délkeleti visszavonuláshoz. Augusztus elején Aradon van seregével; ekkor már semmi esély sincs a győzelemre, Dembinski temesvári csatavesztése is legfeljebb siettette az eseményeket. Görgei, aki augusztus 11-én teljhatalmat kapott a Törökországba menekülő Kossuth-tól, ilyen helyzetben, a haditanács jóváhagyásával kért fegyverszünetet, majd tette le a fegyvert 30 000 emberével augusztus 13-án Világosnál. Ahogy Móricz Zsigmond írta:

Leteszi a fegyvert, de hogy teszi le. Leteszi, mint katona s mint a politika analfabétája. Leteszi, mert nem szereti a vért feláldozni, ha van menekülésre lehetőség. Hiszen, ha hősi harcban el akarta volna veszteni a hadseregét, számtalanszor megtehette volna, de ő mindig megmentette a hadat. Megszökött a leglehetetlenebb kelepcékből. Az első váci szökése fel a bányavárosokba s a második az orosz hadak roppant tömkelegéből Miskolc felé. Megszökik Tokajnál s kikerüli Komáromnál és utolsó útján is épen érkezik meg kerülő úton a Berettyó mellett Debrecen s Szeged felé...Aradon sem akar tizenötezer embert lemészároltatni, mert szüksége van az emberre a hazának. S leteszi a fegyvert az orosz kezébe. Megvető szavakkal illeti az osztrák hadsereget, amelyet mindig tönkre csépelt, bárhol is találkozott vele: az osztrák hadsereget, amelyet soha úgy senki meg nem alázott, mint ő. És ezzel örök és végzetes sebet üt az osztrák hatalom szívében.

Görgei életét személyesen a cár garantálta, bár 1867-ig Ausztriában kényszerült élni. Az, hogy nem jutott az aradi vértanúk sorsára, sokak szemében kapásból gyanússá tette, és erre Kossuth vidini levele csak ráerősített:

Görgeyt felemeltem a porból (...) és ő a hazának gyáván hóhérjává lőn.

- írta a volt kormányzó, aki szavaival hosszú évekre meghatározta a Görgei-képet.  A 20. század elejére már egyre kevesebben tartották árulónak, az 1900-as évek elejére egyfajta jó értelemben vett "celeb-státuszt" is kapott. A két háború között például a 13. gyalogezred viselte nevét, de az 1945 után újra megerősödő Kossuth-kultusz miatt ismét visszaesett korábbi szerepkörébe. Megítélése azonban lassan megváltozott, erre jó példa Németh László Az áruló című 1954-es színműve is. Görgei hazatérése után Visegrádon és Budapesten élt, 1916. május 21-én hunyt el. Az időközben turini remetévé és legendává "nemesedett" Kossuthot több ízben kérte, hogy hagyjon fel pocskondiázásával, de levelei nem találtak meghallgatásra, még azt követően sem, hogy Klapka és több száz volt honvédtiszt írásban jelentették ki, hogy nem volt áruló.

Ennek ellenére fiát évekig csúfolták az iskolában,  visegrádi villája előtt elhaladó hajók kapitányai pedig lelkesen mutogatták utasaiknak, hogy „ott lakik az áruló”.  Bár a folyamatos szekatúra  nagyon megviselte, méltóságát és hidegvérét sosem vesztette el.  „Egy ízben – beszéli el Ábrányi Kornél – a tordai vasúti állomáson felismerték, és durván tüntettek ellene. Csoportokba verődve körülvették, hangosan, ámbár illő távolságból szidalmazták, gyalázták, de Görgey ügyet sem vetett reájuk és nyugodtan várta a legközelebbi vonatot, amely azonban csak órák múlva érkezett. Az állomásfőnök figyelmeztette Görgeyt, hogy merényletet forralnak ellene s felajánlotta neki lakását a vonat érkezéséig. A tábornok azonban, bár köszönettel vette az ajánlatot, nem fogadta el. A nyílt állomáson az egyik falócára lefeküdt s a leggyanúsabb mozgás, a leggyűlölködőbb fenyegetések zajában — elaludt. S akik az agyonverés szándékában gyülekeztek és alattomosan mosolyogva közelítették meg az árulót, az alvó ember láttára meghökkentek és mintegy megbűvölten, csendesen és megszégyenülten visszasompolyogtak.” 

Akadt olyan eset – a tábornok egy ideig mérnökként dolgozott vasút- és alagútépítéseken – amikor egy munkás csákánnyal támadt rá. Görgei lefegyverezte támadóját, majd azzal adta vissza neki a szerszámot, hogy „nem tudod, mit cselekszel”. Bár kerülte a nyilvánosságot, azért néha eljárt az Akadémiára, sőt film is készült arról, ahogy egyszer Budáról Visegrádra hajózik. „Az Akadémia egyik nagygyűlésén a karzatról hallgatta a felolvasásokat. (...) Az ülés végén valaki felismerte Görgeyt s mint futótűz terjedt el, hogy itt van a hazaáruló. Vésztjósló moraj támadt s a nagygyűlés végén a lelkes ifjúság a csigalépcsőre nyomult, hogy útját állja Görgeynek. Görgey sohase hordott magánál más fegyvert, csak egy vasboxert a nadrágja zsebében. Ezúttal is, midőn a szűk csigalépcsőn megjelent, s a rámeredő dühös és vérszomjas arcokat megpillantotta, csak annyit tett, hogy zsebébe nyúlt, a boxert ujjaira illesztette, aztán csendesen nyomult lefelé, farkasszemet nézve az útjában állókkal. A támadók lépcsőfokról-lépcsőre hátráltak, s a végén bántatlanul juthatott ki az emeleti folyosóra, innen aztán igaz, hogy fülsiketítő piszkolódások között, de biztonságban és bántatlanul távozhatott.”

És hogy ki is volt Görgei Artúr, aki ígéretes katonai karrierről mondott le a vegyészetért, hogy aztán mindent kockára tegyen a magyar szabadságért? És akit igaztalanul bélyegeztek évtizedeken át árulónak? Legjobban talán Móricz Zsigmond – aki eleinte maga is hazaárulónak tartotta Görgeit, álláspontja azonban hamar megváltozott – sorai jellemzik a tábornokot; "Ha kondottierinek mondom, ez csak azt jelentheti, hogy egy tönkrement élet vállalkozója volt. Eszmék szerződtették a harcra, de tisztán a kard embere volt, nem az állameszméé. Nem volt ezzel az országgal semmi koncepciója. Nem volt az életével sem. Nem akart hódító lenni s nem akart államalkotó sem. Rendkívüli katonai zseni volt, aki ezzel a zsenivel nem akart alkotni, nem akart uralkodni, nem akart uralmat alapítani, sem magának, sem az államnak. A nép katonájának tekintette magát, nem kellett neki sem főhatalom, sem jutalom.

Különösen komplikált jellem volt: eszköz akart lenni csupán a Sors kezében. Egy szál kard, semmi más."