Tabuk és tabudöntők a szocializmusban: a tinédzserproblémák és a korabeli szexualitás sehol nem jönnek szembe olyan töménységben, mint a hetvenes-nyolcvanas évek emblematikus lapjában, az Ifjúsági Magazinban. Jópofa, bizarr és kétségbeejtő olvasói levelek, nem túl érzékeny válaszok, szerelem, vágy, nemi erőszak és kiszolgáltatottság, ahogy az a Kádár-rendszerben megjelenhetett: minden ugyanaz, és minden annyira más.
16 éves lány vagyok és jártam egy sráccal elég sokáig jártunk de volt egy srác aki állandóan azt akarta hogy a srácommal vesszünk össze de nem is ez a lényeg hanem az hogy ha a srác le akart smárolni és én nem engedtem de azt nem tudom miért valahogy azt éreztem hogy ha véletlenül valahogy máskép vagy elrontom vagy nem tudom hogy mi volt ez de szerintem valami azt súgta hogy nem merek vele smárolni és emiatt nem tudtam erre magamat rászánni de tudok smárolni szeretném ha válaszolnának valamit”
A központozást nem kedvelő „Vérző szív” biztos nem a nyelvtankönyvből leste a smártechnikát, az IM Válogatott Magánügyek rovatába írt levelére pikírt is volt a válasz eléggé:
„Megpróbálom kitenni az írásjeleket, hátha akkor többet megértek a leveledből. Nem hibáztatlak ezért az írásért, a bölcsődében másnak is sok gondja volt a vesszőkkel, ráadásul még smárolni sem tudtunk akkoriban! Pici türelmet, kedves Vérző szív!”
Az Ifjúsági Magazin, azon kívül, hogy a hivatalos sajtóban jó ideig szinte csak ez a lap foglalkozott érdemben tartalmasabb zenékkel meg szubkulturális ügyekkel, és általában kevésbé vaskalaposan írt a fiatalokról, a szocialista fiatalság (tanulóifjúság!) szexuális okosításában is kulcsszerepet játszott. A mi fér belét illetően elég megengedőnek számítottak, a szerelmi ügyek, lelki zűrök kibeszélésében pedig fontos szerepet játszottak sokak életében – a nyilvánosságra hozott levelek pedig még több olvasónak jelentettek állandó szórakoztató tartalmat.
Hármán vagyunk barátnők és nagy gondunk van. 13 évesek vagyunk, beleszerettünk egy helyes szőke srácba. Meg szeretnénk vele ismerkedni, de már nős. Sajnos. Mindennap látjuk. Hogyan lehetne?
Az IM válaszát („Sehogy. Azért nősült meg, hogy mások ne zaklassák!”) nem nagyon érthették félre szegény hetedikes kislányok, és a lap máskor is elég kegyetlen tudott lenni a bizalmukat beléjük és a borítékba helyezőkkel.
Az olyan beszédes jeligék gazdáinak, mint „SOS”, „A harcot feladom” „Meghalok, ha nem lesz az enyém”, csak egyben válaszoltak:
„Keressetek új barátokat magatoknak és ne írjatok ilyen hisztérikus, illetve melodrámai jeligéket. Egyiketek előbb felbontja az eljegyzését, azután megbánja és most bánatában a halált és az öngyilkosságot emlegeti. Ez aztán az ostobaság!”
Nem lettem volna annak a 16 éves lánynak sem a helyében, aki egy ilyen életközeli dilemmára –
Azt szeretném kérdezni, hogy olyan fiúnak, aki engem szeret és tisztel, szabad-e engedni, hogy hozzáérjen a mellemhez, miközben csókolózunk?”
– ezt a kioktatást kapta a szerkesztőktől:
„Férfiason bevallom, hogy ilyen ötleteim nekem is voltak, amikor udvarolni kezdtem. Abból a tényből kiindulva, hogy ilyen problémád van. azt kell gondolnom: a csókolózást is elkapkodtad.”
Vagy az a „Szenvedő szerelmes” lány, akit láthatólag teljesen kihasználtak, és azt írja, hogy
Szeretek egy fiút, de ő, azt hiszem, kevésbé szeret. Csak akkor van velem, ha be van rúgva. Amikor kijózanodik, észre sem veszi, hogy létezem, a barátaival röhög, hülyéskedik, mintha én ott sem lennék. Azután hónapokig nem látom. Ennek ellenére nem tudom megállni, hogy ne legyek vele, mert szeretem. Segíts, mit tegyek?”
ezt kapja:
„Illuminált állapotban bizonyára egy sor értékes tulajdonságot fedez fel benned, ami vonzóvá tesz a szemében. Nos, azt kellene tudni, hogy melyek ezek!”
Ezek a szösszenetek az Ifjúsági Magazin legendás Válogatott magánügyek rovatából származnak. Bár a szerkesztőknek állandóan amiatt kellett védekezniük, hogy hiába gondolja mindenki, igazán nem ők írták az olvasói leveleket, a legtöbben valószínűleg így is, úgy is ezekkel kezdték a lapot.
A mai #metoo-s időkben különösen feltűnő, hogy mennyire máshogy kezelték az olyan történeteket, amelyek manapság könnyen munkahelyi vagy egyéb zaklatásnak, gonosz kihasználásnak minősülnének. Most bizonyára az időközben fő bűnné lett áldozathibáztatásnak olvasnánk azt, ahogy a lap sokszor a lányok naivitását kárhoztatja. Mint a „Szerelem az autóban” jeligéjű levélírónak, akinek erre...:
18 éves, szép arcú, jó megjelenésű, érettségi előtt álló lány vagyok. Gépjármű-vezetői tanfolyamra járok, az oktatóm 28 éves, 2 gyerekes családapa. Eleinte magázott és nagyon szigorú volt, de aztán az egyik esti vezetésen magához ölelt és megcsókolt. Sajnos, magam sem tudom, miért, viszonoztam. Azóta mindig úgy rendezi, hogy este gyakoroljunk. Azt is kitalálta, hogy pótórákat kell vennem. Különben a vizsgán meg fogok bukni. Mit tegyek?”
...ezt válaszolták:
„A hazai közlekedési kultúra ismeretében az a gyanúm, hogy nem te vagy az egyedüli, akit az oktatója a biztonságos közlekedés helyett csókolózni tanított...”
Típustörténet az alábbi is:
15 éves, helyesnek mondott, kereskedő szakmunkástanuló lány vagyok. A múltkor a barátnőmmel a lakótelepi ABC-ben voltunk gyakorlaton. Ott egy 35 év körüli, irtó csinos férfi a vezető. Mikor mentünk hozzá jelentkezni, azt mondtuk, hogy „csókolom”. Erre ő ránk nevetett és azt mondta, tessék, csókoljatok. Azóta is úgy látom, hogy tetszem neki. Egyszer, mikor az alsó polcra rakodtam lehajolva, rávert a fenekemre. Máskor meg, amikor csak köpenyben voltam, direkt felküldött, hogy másszak fel a létrára. Aztán azt mondta, hogy szép bugyid van. Azt hiszem, én is beleszerettem.”
(A válasz: „S nagyon komolyan tanácsolom, ne örülj, ha a fenekedre vernek, s ne képzeld azt, hogy szerelmes lettél, amikor csak még mindig buta vagy.”)
Ha feltételezzük, hogy ezek valódi levelek, sajnos sokszor egyáltalán nem olyan viccesek, mint amilyennek valószínűleg szeretnénk olvasni őket. „Boldogság, gyere haza” írja 1979-ben:
16 éves lány vagyok. Megismerkedtem egy nagyon csinos, 37 éves olasz férfival. Rövid ismeretségünk alatt párszor elvitt táncolni. Elutazása előtti napon megígérte, hogy néhány héten belül visszajön Magyarországra és elvesz feleségül. Azóta még csak egy levelet sem írt. Már két és fél hónapos terhes vagyok. Szüleim nem tudnak róla. Pietro pontos címét sem adta meg, csak annyit tudok, hogy valahol Rómában lakik. Mit tegyek? Nem tudom elhinni, hogy elfelejtett volna.”
Rengeteg ekkor a művi terhességmegszakítás, és különösen visszatetsző, hogy a válaszokban milyen gyakran javasolták a szerkesztők – kimondva-kimondatlanul – az abortuszt. Egy teherbe esett lánynak azt írják, menjen gyorsan orvoshoz, de annak a 18 éves leányanyának is, akinek már két éves a kisfia, képesek azt válaszolni, hogy „nagy kár, hogy a szüleid sem tartottak vissza attól, hogy felelőtlenül anyaságot vállalj”. A szerkesztők szerint az is igazán maradi, hogy
„a magyar jog még mindig megengedi, hogy egyoldalú döntéssel a fiúk akaratuk ellenére is apává tehetők”.
Az Ifjúsági Magazin nagy tabutörőnek számított a szexszel kapcsolatban. A világgal együtt ők is sokat változtak persze. A lap indulása utáni évben, 1966-ban még ezt írták: „Elítéljük azt a fajta testi kapcsolatot, amely az igazi vonzalomtól, szerelemtől mentesen, kizárólag sportos játékossággal, szenvtelen felelőtlenséggel fejlődik ki. Higgyünk az orvosnak, aki szerint a szexuális kapcsolat a serdülőkor végén, tizennyolc éven túl válik természetes szükségletté.” Néhány év múlva már máshol voltak a hangsúlyok, és a szerkesztők sok olvasónál megengedőbbek voltak.
Az IM rendszeresen írt támogatólag a naturista mozgalomról. Amikor a magyar nudistaparadicsomnak számító Délegyházáról meztelenül tudósítottak („Két teljes napot töltöttünk fotóriporter kollégámmal a délegyházi tavaknál. Amikor a nudisták által »elfoglalt« tó partjára értünk, magunk is munkaruhára vetkeztünk, vagyis csak a karórát és a papucsot hagytuk magunkon”), így írtak a szexuális erkölcsök ellentmondásairól, a nyilvános prűdériáról és a privát szocializmus „csináld magad” gyakorlatáról:
„A pornográfia szennyes hullámai ugyancsak elérték határainkat, sok külföldről hazatérő a porno lapokat-filmeket rejti el a legkörültekintőbben a bőröndök mélyére, s miközben a jelenséget nyilvánosan elítélik, szűkebb társaságban igencsak büszkék a gyűjteményükre.”
Az Ifjúsági Magazin 1982-ben sorozatot indított „Hogyan vesztettem el?” címmel. Ekkor ezt tanácsolták tinédzser olvasóiknak:
„Ne higgyétek, hogy a szüzesség valamiféle érték, és ne képzeljétek, hogy a szüzesség elvesztése dicsőség. Ne dugjátok el ezt a cikket sem a szüléitek, sem a tanáraitok elől. Ezzel alkalmat teremtetek arra, hogy elmondják a véleményüket és meghallgassák a ti véleményeteket, hogy beszélgessetek. Talán ez a legfontosabb: hogy beszélgessetek.”
Ebben a sorozatban többek között ilyen olvasói történeteknek adtak teret:
„Tizenhat éves vagyok, a fiúm huszonnyolc. Már megismerkedésünk napján pettingeltünk. Hogy is mondjam csak; hülye egy helyzet volt, mert pettingelés közben meg akart ujjazni és olyan bután csinálta, hogy beszakadt a szűzhártyám. Azután már igazán mindegy volt. Mondtam is neki, ha már így esett, akkor ne álljunk meg itt.”
„Négy hete ismertük egymást, amikor megtörtént a dolog. Beteg voltam, és Laci meglátogatott. Feküdtem az ágyban, ő sokáig ült mellettem és fogta a kezem. – Milyen forró vagy – mondta, és izzott a szeme. Amikor megcsókolt, én szabadkoztam: vigyázz, elkapod az influenzám. – Szeretném elkapni, én is lázas akarok lenni – válaszolta, és akkor már tudtam, hogy nem lesz erőm ellenállni.”
„Két barátnőmmel elmentünk a szigetre. Ott koncertezett a Hobo. A füvön ültünk, és őrjöngtünk. Négy srác ült közvetlenül mellettünk. A koncert végén összekapaszkodva mentünk el a szigetről. A srácok azt mondták, ne váljunk el ilyen hamar. Nekünk se volt kedvünk hazamenni, így hát felmentünk Virgácsékhoz. Miénk volt az egész kégli, a szülei nyaraltak. Ott is aludtunk. Elég sokat ittunk, és elkezdtük egymást tapogatni, öten feküdtünk a nagy franciaágyon, és teljesen sötét volt. Először csak pettingeltünk, mindenki mindenkivel, aztán jöttek a komolyabb dolgok. Nem tudom pontosan, hogy a négy fiú közül melyik vette el a szüzességem, de nem is érdekelt. Kicsit fájt, de azért nagyon jó volt. Reggel mindenki rendesen megfürdött, aztán elmentünk.”
A kendőzetlenség azt is jelentette, hogy különösebb kommentár nélkül, a normális beszámolókkal együtt közöltek nemi erőszakról szóló tragikus beszámolókat:
15 éves csöves lány vagyok. Egyik este a barátnőmmel jöttünk haza a moziból. Megismerkedtünk egy csöves bandával. Egy kihalt utcában rámtámadtak, a barátnőmnek sikerült elmenekülnie. Én a félelemtől elájultam, és mire felkeltem, észrevettem, hogy már nem vagyok szűz... Később pedig: hogy teherbe estem. Kérlek, segíts, mit tegyek?”
Vagy a „Rettenetesen fájt” című szörnyű levelet: „Van egy nagy problémám! Sajnos, a szüleimnek ezt nem mondhatom el. Én 14 éves vagyok, 8. osztályba járok. A barátnőm is velem egyidős. Május 13-án osztálykiránduláson voltunk Tőserdőben. Én és a barátnőm lemaradtunk néhány fiú osztálytársunkkal (öten voltak). Elkezdtek velünk hülyéskedni, majd egy alkalmas pillanatban letepertek minket. A barátnőmmel nagyon meg voltunk ijedve, de kapálózásunk ellenére le tudtak fogni. Szörnyű erre visszaemlékezni, mind a kettőnkön végigmentek. Rettenetesen fájt, hiába sikítottunk, befogták a szánkat, és a többiek messze voltak. Fél óránál tovább nem tartott az egész, utána eltűntek. Mi ott maradtunk kétségbeesve, én kínomban az öngyilkosságra gondoltam.”
Az IM általában igyekezett valamilyen morális/életvezetési tanácsot kihozni ezekből a cikkekből, és a bűncselekményeket természetesen elítélték, a levélírókat ilyen esetekben feljelentésre biztatták, de így is látszik, mennyire más volt akkor a nyelv, amin szexualitásról, erőszakról, traumákról és tanulságokról beszéltek. A „Hogyan vesztettem el? kapcsán („A nagy érdeklődésre való tekintettel közöljük mindazokkal az olvasókkal, akik a Hogyan vesztetted el? c. vitasorozatunkban közölt hozzászólók címét kérik, hogy a címeket nem adjuk ki”) ezt írták:
„A példák egyik-másika talán szélsőséges, az azonban aligha véletlen, hogy a megszólalók zöme alkalomszerűen, szinte véletlenül, s meglehetősen felkészületlenül ismerkedett meg a nemi élettel. Mondanunk sem kell talán, hogy nem valamiféle pimasz kíváncsiság ösztönzött bennünket. Tudomásunk szerint sem az orvosok, sem a pszichológusok, sem a pedagógusok nem végeztek ilyen jellegű felmérést.”
Az erkölcsi nézetek persze valóban nagyon különböztek.
Fölszabadultunk, hála az égnek, s kivívtuk magunknak, hogy mindenben úgy mérettessünk, mint a férfiak. A szerelem, s ezen belül a testiség, éppen olyan jól áll nekünk is, mint nekik. Nem kell pirulva pózolnunk, nem kell megjátszani az agyunkat, nyugodtan hirdethetjük mi is, hogy szeretkezni jó”
– írta a lapnak egy lány, miközben egy „meglehetősen kiábrándult fiatalember” így fogalmazott:
Eddig sem voltam valami nagy véleménnyel a nőkről, de ezek a vallomások a szüzesség elvesztésének módjairól, ha lehet még jobban elcsüggesztettek. Hova jutunk, ha ez így megy tovább? Feje tetejére fordul minden. Lassan odajutunk, hogy ők udvarolnak nekünk, s ha nem vigyázunk kellőképpen, a szüzességünket is ők veszik el, nem pedig fordítva.”
A szexuális emancipáció értéke az IM-ben együtt jelent meg a szexológus (Lux Elvira) álláspontjával, aki arra okította a lányokat, hogy maradjanak meg a hagyományos passzív szerepben:
„Egy talpraesett, »jó dumájú« srác nem fog arra várni – ha tetszik neki egy lány –, hogy a lány közeledjék hozzá. Megteszi ezt ő maga. Ha viszont egy lány kezdeményez ismerkedést, barátkozást, együttjárást, az ilyen fiú ebben a helyzetben sem lesz »szívbajos«. Feltehetően kerek perec visszautasítja a lányt, mert nem tetszik neki. Ugyanis ha tetszene, ő lépne először.”
Búcsúzzunk Szűcs Judittal, „Hogyan csípjünk fel fiúkat?” jeligére:
***
Ez volt az Ifjúsági Magazinról szóló minisorozatunk harmadik, befejező része. Az első részben a magyar rock'n'rollról és popiparról olvashattak, a másodikban pedig a kábítószer-jelenségről és az „ifjúsági devianciáról”.
Az IM számai – az úttörőknek szóló Pajtással és a Kisdobossal együtt – most felkerültek az Arcanumra. Jövő vasárnapig az Ifjúsági Magazin összes évfolyama teljes tartalommal szabadon böngészhető, aki pedig addig regisztrál, ezen a hétvégén minden újságot szabadon elérhet. Ha rendelkezik olyan ritka régi újsággal, ami nem szerepel az archívumban, itt veheti fel a kapcsolatot az Arcanum szerkesztőivel.