Ahogy az erőszak is mindig velünk marad, úgy néz ki, most már nem fogunk tudni megszabadulni az erőszak kérdésétől sem. És ez valahol jó dolog. Az erőszak ugyanis csak úgy válhatott egyszerű jelenségből bonyolult kérdéssé, hogy az egész világon elveszítette legitimitását:
Szükséges rosszá vált, aminek használata sohasem magától értetődő.
És épp az erőszakra irányuló kitüntetett figyelem az, ami napjainkban is az erőszak új dimenzióit tárja fel és teszi problémává a #metoo-mozgalomtól kezdve az öngyilkos merényleteken át a kormányzati uszítás őcsényi lecsapódásáig.
De mi ez az érzékenység? Miért pont számunkra vált problémává az erőszak? És milyen következménnyel jár, hogy minden problematikussága ellenére az erőszak mindig jelen van, mindig körülvesz minket?
Ezekről a kérdésekről, az erőszakra irányuló modern érzékenység kialakulásáról és a folyamat sérülékenységéről szól a német erőszakkutató-eszmetörténész Jan Philipp Reemtsma kulcskönyve, a Bizalom és erőszak a modern társadalomban, ami magyar fordításban 2017 végén jelent meg az Atlantisz kiadónál.
A törzsszövegét tekintve is hatszáz-egynéhány oldalas könyv gondolatmenete meglehetősen széttartó, érezni rajta, hogy több különálló tanulmány összehegesztésével készült, és központi kérdéseire csak sok tiszteletkört követően, nagy ívben repül rá. De közben az is nagyon érdekes, ami a szikár mondanivaló szempontjából nem olyan érdekes a Shakespeare műveiben húzódó, erőszakkal kapcsolatos korszakhatár elemzésétől kezdve a francia forradalom erőszak-fordulatán át a sztálini tisztogatások logikájáig. Reemtsma mondanivalójának megértését pedig megkönnyíti az, hogy egy-egy gondolatmenetét tömör tételekben foglalja össze.
1952-ben született Bonnban a híres dohánygyáros család sarjaként. Amint 26 évesen megkapta az őt illető részvényeket, azokat pénzzé tette, és azóta kizárólag irodalommal, társadalomtudományokkal foglalkozik. 700 millió euróra becsült vagyonából jelentős tudományos- és művészeti mecenatúrát tart fent. 1996-ban elrabolták és csak jelentős váltságíj megfizetése fejében engedték szabadon; 33 napig tartó fogságáról könyvet is írt „A pincében” címmel.
Reemtsma az erőszak jelenségét járja körül, azaz az erőszakot nem erkölcsi vagy politikai problémaként, hanem társadalmi tényként tálalja. Azért igyekszik tartani magát az „erőszak fenomenológiájá”-hoz, mivel gyakorta tapasztalja, az erőszak vizsgálatában túl sokszor még azelőtt az okokra terelődik az érdeklődés, hogy magát az erőszak mibenlétét felfognák.
És Reemtsma tartja magát a "vissza a dolgokhoz!" fenomenológiai alapvetéséhez, és tényleg az erőszak legalapvetőbb definícióira, osztályzására törekszik.
Reemtsma szerint az erőszak mindig elsősorban fizikai erőszak, mivel a pszichés kényszerítés is végső soron a testre irányuló fenyegetés (ezt azzal is bizonyítottnak látja, hogy a lelki erőszakra használt kifejezéseinket a fizikai erőszak szótárából merítettük). És ez a fizikai erőszak nem más, mint
az ember redukciója saját testére, az élő ember puszta hússá való átminősítése
Az erőszak csak a fájdalmon keresztül kommunikál, mely folyamatosan emlékezteti az áldozatot a test korlátaira. Ahol az erőszak átvált valamilyen szándék kifejezésébe, az már a hatalom. Ahogy Reemtsma Aiszkhülosz Leláncolt Prométheusza kapcsán leszögezi:
Az Erőszak nem beszél, néma árnyékként követi az élesen és pontosan fogalmazó Hatalmat.
A lecsupaszított erőszakban a használati módok szerint három kategóriát el lehet különíteni:
Lokatív erőszak: ez az erőszak azon fajtája, ami a másik testét „tömeg”-ként kezeli, puszta akadályként egy cél elérésében. Ez a „tömeg” lehet egy ellenséges hadsereg is, melyet el kell távolítani az útból a háború megnyeréséért, de lehet egy emberi test, melyet túszként tart valaki fogva saját biztonsága érdekében. A lokatív erőszak legfontosabb jellemzője, hogy instrumetalizálja, azaz hasznos vagy éppen felesleges eszközként kezeli az emberi testet, melynek sorsa érdektelenné válik.
Raptív erőszak: ez az a kategória, amikor a test felhasználása vagy félreállítása helyett a fő cél a test birtoklása. Igen, ez valójában a nemi erőszakot jelenti.
Autotelikus erőszak: Minden tiszteletem a terminus technicusoké, de az előzővel együtt ez a kategória is elbírta volna a magyarítást, mivel egyszerűen azt jelenti, hogy öncélú erőszak. Öncélúsága azt jelenti, hogy a test integritásának elpusztítására irányul: ez a kínzókamrák és a halálosztagok műfaja. Az autotelikus erőszak nem biztos, hogy pusztítóbb mint a lokatív erőszak – mely szintén egész seregeket irthat ki stratégiai megfontolástól vezettetve – de abban egyedülálló, hogy
az autotelikus erőszak célja nem esik kívül az erőszakon.
És ez az erőszaknak az a formája,
ami a legjobban felkavar, s amelyet a legnehezebbnek látszik megérteni, de még megmagyarázni is. Legalábbis ma ez a helyzet, és emiatt szokás „értelmetlen kegyetlenség”-ről beszélni.
Reemtsma felhívja a figyelmet arra, hogy a modern kor hajlamos kirekeszteni, elszigetelni, eltaszítani az erőszak ezen formáját, pedig – és itt jön egy baljós csavar! - aki lokatív vagy raptív erőszakot követ el, az általában olyan pozícióban van, ami azt is megengedné neki, hogy akár autotelikus erőszakot is alkalmazzon. Ráadásul ezzel valamilyen szinten a tettes és az áldozat is mindig tisztában van. Ezért is lehet traumatikus élmény például egy rablás, mert az áldozat nem tud szabadulni a gondolattól, hogy ennyi erővelakármit meg tudott volna velem tenni.
És a modern terrorizmus kommunikatív erejét is az adja, hogy minden egyes alkalommal, amikor random emberek repülnek a levegőbe, azzal deklarálja senki által nem korlátozható hatalmát az erőszak kiterjesztése felett. Reemtsma egyébként az iszlám terroristák motivációját sem a vallásra vagy valamilyen pszichés rendellenességre, hanem a hatalomélményre vezeti vissza, mellyel valaki gyakorolhatja azt az önkényes erőszakot, ami modern világunkban a végső tabunak számít.
Nade ezzel már el is érkeztünk ahhoz a megfigyeléshez, hogy az önkényes erőszak nem volt ám mindig tabu. Reemtsma hosszasan taglalja, hogy az autotelikus erőszak áthatotta a történelmet, a kínzások, csonkítások mindennapi élménynek, látványnak számítottak – a XVIII. századig a városképekhez például ugyanolyan szervesen hozzátartoztak a fürtökben lógó akasztott emberek, mint ma a díszkövezett főtér vagy a Trianon-emlékmű.
Reemtsma szerint az újkorig az autotelikus erőszak elfogadottságával kapcsolatban nem merültek fel kétségek, egyedül elfogadott használatának szférái változtak kultúráról kultúrára. A mindenhol megjelenő kreatív kegyetlenség ráadásul nem egyszerűen az elrettentést szolgálta. A nagy nyilvánosságot vonzó, különösen hosszú és különösen kegyetlen kivégzések - Michal Foucault-tól kölcsönvett kifejezéssel - „büntetőliturgiák" voltak, melyekkel a mindenkori hatalom fizikai síkon is tudatosította alattvalóival szembeni totális fölényét (és a keresztény teológiában eredendően bűnös test vezeklését is, de ezt Reemtsma nem hangsúlyozza). A test bántalmazása, szenvedése, sőt, a halál utáni továbbmarcangolása
azt hirdeti, hogy az ő hatalma nem csak az alávetettek testének felszínéig tart, hanem joga van felszakítani a testet és kifordítani a belsejét.
Ami csak addig tűnik szóvirágos leírásnak, amíg fel nem idézzük, hogy is halt meg Dózsa György.
Az autotelikus erőszakkal kapcsolatos történelmi fordulatot a modernitás hozta el (azaz a XVII. századtól kialakuló euro-atlanti kultúra). Mert miközben a korábbi kultúrák csak a megengedett, a tiltott és a kívánatos erőszak zónáit tologatták, addig a modern kor
új fejezetet nyitott a történelemben azzal, hogy magát az erőszak jelenségét akarta visszaszorítani.
Ez a paradigmaváltás a történelem egyik legizgalmasabb jelensége, nem Reemtsma az első, aki a folyamatot elemzi. De miközben sokan – például a 2010-es évek egyik legnagyobb tudományos bestsellere, Thomas Pinker The Better Angels of our Nature (esetlen magyarításban: Természetünk jobbik fele) című könyve, amit valaki igazán lefordíthatna már magyarra – elsősorban az állami erőszakmonopóliumból, illetve a háborúktól remélhető haszon megszűnéséből vezetik le az erőszak csökkenését, addig Reemtsma megfejtése az emberi természet keresztényi ihletésű, de a kereszténység szellemi monopóliumának megszűnése utáni változásából indul ki:
Egyszer csak megjelent az Én.
A bonyolult szellemi folyamat révén kialakult modern Én a többi embert is elkezdte különálló Én-ekként érzékelni. És az Én-ek fel- és elismerésének minimálfeltételét a legkönnyebben a szenvedés felől lehet meghatározni, a nyilvánvalóan Rousseau Második Értekezése által ihletett definíció szerint így:
hogy egy másik ember minek örül, azt nem tudom, azt sem mi fáj neki, de tudom, mit jelent az, ha jajgat.
A jajszó meghallgatásának számos következménye volt a hóhérszakma hanyatlásától a kerékbetört ember előzetes megfojtásáig (valahol el kellett kezdeni a humanizálást!). A modern korban a társadalmi funkciók szétválása, az Én tisztelete ráadásul nem csak az erőszak kiterjedését szorította vissza, hanem szabályozta az erőszak módjait, csökkentette a fegyverhasználati önkényt.
Az erőszak használata minden szinten megkövetelte az igazolást. És Reemtsma szerint már nem lehetett annyival elintézni, hogy „sajnos, nincs más lehetőség”, hanem azt is ki kell-kellett mutatni, hogy az erőszak alkalmazása a jövőbeni erőszakot fogja csökkenteni. De modern hatalom modern Én-ekkel szembeni hatalmának korlátozódása "épp abban fejeződik ki ténylegesen és jelképesen egyaránt, hogy a hatalomnak megszűnik az autotelikus erőszakhoz való joga".
Sőt, mi több:
A mi kultúránkban az autotelikus erőszaknak nincs legitimálható helye.
Reemtsma már a modern erőszakkal kapcsolatban is kimutatja, hogy tényleges igazolásánál sokszor megjelent egy nagy adag öncsalás (például a „vadak”, a „barbárok” elleni gyarmati háborúk során). De a Nagy Projekt, az erőszak kiiktatásának a végső döfést a XX. századi diktatúrák adták meg, melyek nem csak, hogy visszatértek a középkori erőszakliturgiák szintjére, de ezt egy olyan modern közegben lépték meg, melyben az emberek már alapvetően nem tartják a normalitás részének az erőszakot (ez mondjuk csak részben igaz Oroszországra). Ezek a totális diktatúrák megcselekedték azt, amiről szinte mindenki azt gondolta, hogy lehetetlen: békés, törvénytisztelő polgárokból tömeggyilkosokat faragtak, miközben többségük önképe, mindennapi rutinjai nem is nagyon változtak. A náci Németországban tapasztalható mindennapi gyűlölet nagy tanulsága Reemtsma szerint az, hogy
Nem az ellenséget kell diabolizálni, hanem azt elérni, hogy az ember ne lássa magát ördögnek.
Reemtsma igen sokrétűen és mélyenszántón elemzi a XX. századi autotelikus hátraarc okait és megjelenési formáit, de ennél is érdekesebb az a felvetése, ami lényegében az egész könyvet ihlető fő dilemma:
Noha végérvényesen beláttuk, hogy modernségünk nem olyan, amilyennek gondoltuk, ennek ellenére továbbra is bízunk benne.
És ez tényleg így van: a halálos sebet kapott modernség felkelt és mintha Hitler, Sztálin vagy Pol Pot csak egy rossz álom lett volna, elkezdte berakni a mosógépbe a szennyest. Reemtsma szerint az, hogy túl tudtunk lépni a XX. századi traumákon, nem egyéb, mint öncsalás; annak a ténynek az elfedése, hogy
az erőszakban mindig ott lappang az önkény mozzanata.
Reemtsma Thomas Hobbest és Sigmund Freudot követve úgy gondolja, hogy az ember alaptermészetéhez tartozik egy amorf hajlam az erőszakra – pontosabban nem is hajlam, inkább képesség, melynek szintje, kibontakozási lehetőségei persze nagyban függnek a környezettől. A modern magyarázatok viszont az erőszak felbukkanását nem szeretik egy eredendő jelenséggel magyarázni, inkább instrumentalizálják, ha ez nem megy, akkor patologizálják (az önkényes erőszaktevő „őrült”), végül misztifikálják.
Ez mutatkozik meg abban az évtizedes tendenciában, mely Hiroshima és Nagaszaki bombázását megpróbálta stratégiai okokkal magyarázni, és szégyenlősen elhallgatta a megtorlás motívumát. És Reemtsma azzal sem ért egyet, hogy a náci (és egyébként a sztálini) rezsim „elfajzott” bűneire is mindig megtalálják a patológiás magyarázatot. Az SS tagjaitól a Vilmos Császár Intézet tudományos szempontból nagyrészt értelmetlen emberkísérletit végző orvosokig ezrekre szokás rásütni, hogy „Fúj, szadisták!”, oszt' jónapot.
De talán pont ez az öncsalás, ami fenntartja a modern világot, aminek működése – a könyvben szintén igen mélyen elemzett – az általános bizalmon alapul. Ennek az a lényege, hogy a modern rendszerekben a korábbi rendi szerepek megszűntek, minden szerep szigorúan funkcionális, és az elvárható minimumra korlátozódik. A modern társadalmak pedig ilyen elvárható minimumszerepek szövedékei. Ezen szerepek egyike sem táplál "bizalomtöbblet"-et (leszámítva a ma is létező presztízst, ami mondjuk egy orvost vagy egy egyetemi tanárt érdemeitől függetlenül körülvesz), és ha mégis van többlet, akkor az viszont nem számon kérhető.
De ez az általános bizalom nem statikus, fenntartásához szükség van olyan gyakorlatokra, melyek stabilizálják, melyek a normálist normálissá teszik. Ha nincs kapaszkodó, akkor az általános bizalom egyre nagyobb darabokban mállik le. De Reemtsma azt is bemutatja, hogy a bizalom vakolata alatt sem koppan az ember, mert paradox módon képes az erőszak destabilizáló gyakorlataiba belelátni a normát.
és szépen elkezd abban bízni, hogy nem bízhat semmiben.
(Egyébként Jan Philipp Reemtsma alig két hét múlva az Atlantisz Könyvkiadó meghívására Budapestre látogat, és 2018. március 19-én délután 5-kor előadást tart az MTA-n. További információkat itt talál.)