Hogy élték meg a Horthy-korszakot, a háborút, a holokausztot, a szovjetizálást és Rákosi uralmát a magyar kamaszok? Mit tudtak a tömeggyilkosságokról és a diktatúráról, együttéreztek az üldözöttekkel, vagy osztoztak az előítéletekben? Valóban fordulópont 1945? Kivételes bepillantás a negyvenes évekbe: Kunt Gergely könyvéből kamasznaplók tükrében láthatjuk a történelmet. 18 pluszos tartalom kiskorúaktól.
Néhány éve egy pesti lomtalanításról került elő egy jó félévszázados, kézzel írt, kidobott napló. Szerelem, barátságok, osztálytársak, tágabb eseményekkel együtt, ilyen bejegyzésekkel:
„Apa tanársegéd volt a főiskolán. Ha kikeresztelkedett volna, akkor most nem itt írnám a naplóm, és professzor lenne apu, és méltóságos. De a sors úgy hozta, hogy Disznóshorvátra menjünk.”
A naplót egy zsidó származású soproni lány, Nagy Sára írta 1934 és ‘46 között. Egyike annak a húsz kamasznaplónak, melyet frissen megjelent könyvében Kunt Gergely vizsgál. A történész arra kíváncsi, hogy élték meg, és mit tartottak feljegyzésre érdemesnek a tinédzserek „a hosszú negyvenes években”, amikor felfordult körülöttük a világ.
Néhány napló már korábban megjelent, a többséget azonban ő gyűjtötte össze idős emberektől, abban a meggyőződésben, hogy az utolsó pillanatban vagyunk, amikor ez még lehetséges. A gyűjtés a könyv megjelenése után is folytatódik: ha tud olyan privát naplóról az elmúlt évtizedekből, amit megosztana, esetleg a sajátját adná oda, itt felveheti a kapcsolatot a kutatóval.
Néhányan tartottak a nyilvánosságtól, és voltak, akik még annak idején megsemmisítették a kompromittálónak ítélt lapokat. Ezt tette Ecsédy Lilla is a nyilas hatalomátvétel után, az egyik olyan szerző, aki a könyvben a valódi nevén szerepel, hiszen korábban már kiadták a naplóját. Egy másik naplóíró, Somlay Gizella, egy Szibériába hurcolt vezérőrnagy lányának feljegyzéseit az anyja tépte szét a háború után. Lánya nem értette a félelmeit:
„Hogy én szántszándékkal bitófára akarom juttatni a családot stb. stb. Szörnyen dühös lettem. Miért kell mindig és mindentől félni, miért hozhatnak ránk bajt az én igaz soraim, hiszen minden úgy történt, ahogy leírtam. Megtörtént, nem igaz? Inkább ők szégyellhetik magukat, hogy megtörtént.”
A naplóírás a XX. században egyre inkább női műfaj lett: a vizsgált naplók 90%-át lányok írták. Vannak köztük katolikusok, reformátusok és izraeliták, fővárosiak és vidékiek, a szerző törekedett rá, hogy nagyjából térben is leképezzék a korabeli Magyarországot. Társadalmilag ez nem teljesen sikerülhetett: csak egy olyan napló van, amelynek írója csak elemi osztályt végzett. Nem reprezentatív a minta, ebben a műfajban ez nem is cél, de a naplószövegek kivételes mélységben mutatják a korabeli mentalitás működését. Az elemzett naplók a harmincas évek közepétől az ötvenes évek közepéig tartanak, íróinak többsége nem a valódi nevén szerepel.
A „kisemberek” által írt naplók kivételes történelmi forrást jelentenek. Többé-kevésbé mentesek az utólagos szépítésektől, és úgy mutatják meg, hogy zúgott át a történelem a hétköznapi halandókon és mivé formálta őket, mint kevés más dokumentum. Hogy hogy tükröződik a világ egy kamasz számára, mi az, amit fontosnak tart leírni, mennyire fogadja be a környezete mániáit, tud-e kritikus lenni, önmagában is érdekes. Mivel azonban itt a XX. század legtragikusabb éveiről van szó, a Kamasztükrök mást is tesz: a modern magyar történelem meghatározó kérdéseit világítja meg. Alulról: a rivális, egymással szemben felgyülemlő, egymással szemben ma is kijátszott traumákat, a háború, holokauszt és szovjetizálás megélését, sebeket és értetlenségeket.
Nem gyerektéma? Dehogynem. A bejegyzésekből éppen az látszik, ahogy az ideológiák befurakodnak a zsigeri ösztönökbe, az esti beszélgetésekbe és az osztálytermekbe. A családi beidegződések, félelmek, tabuk és sérelmek észrevétlenül örökítődnek át a vacsoraasztalnál, ott vannak a kiránduláson, apu elejtett megjegyzéseiben és anyu sóhajában, a Ligetben és a cselédlépcsőn, ott vannak a rettegések és vágyak is szép sorban. A naplókban az is benne van, hogy látták íróik a körülöttük lévő világot, aminek általában elkerülhetetlenül természetesnek vették a rendjét.
Akkor is, ha a létfontosságú kamaszdolgok sokszor mindent felülírnak.
„Remekül vagyok. Úgy látszik, jót tesz nekem ez a gettó... Rengeteg lány van a házban, akikkel mind jóban vagyok. Vicceket (jó disznókat) mesélünk egymásnak, cetlit játszunk”
– írja a zsidótörvények hatálya alá eső Ecséri Lilla, aki a bujkálás alatt színésznői karrierről álmodott. Egy bejegyzés tőle a kiugrási kísérlet napjáról: „Őszintén szólva engem nem érdekel a politika, és nem vagyok olyan rettenetesen boldog, miért kellene lenni. Csak magammal törődöm, s elkeserít az a tudat, hogy senkinek sem tetszem. 16 éves múltam, és még nem volt egy rendes udvarlóm sem.”
A legismertebb naplószerző Szenes Hanna; az 1944-ben kivégzett lánnyal úgy találkozunk, mint aki strandélményekről, moziról, pesti jampecekről ír – és az iskolai megaláztatásokról, melyek hatására végül cionista lett. A zsidó – nem zsidó viszony vizsgálata a könyv egyik meghatározó, de egyáltalán nem kizárólagos része. Ha akarna, sem tehetne máshogy: ehhez annyi is elég lehetne, hogy azért, mert a negyvenes évekről szól, de az elemzett szövegek maguk bizonyítják, hogy a „zsidókérdés” a kamaszok világképében is mennyire meghatározó volt. A korabeli ideológiának megfelelően a társadalmat jelentős részben ezen a szemüvegen át látták, és mint a könyv bizonyítja, ez a perspektíva a háború végével sem tűnt el, sőt: Kunt Gergely szerint az antiszemitizmus a holokauszt után, 1945-ben ért csak a csúcsra.
Milyennek látszik a Horthy-kor társadalma a kamaszok nézőpontjából? Mindenekelőtt nagyon hierarchikusnak. A naplóírók gyakorlatilag mind az elképzelt úri csoport tagjának gondolják magukat. Még az a Márta is, aki nyírségi lányként került cselédnek Pestre, de a családi legendárium szerint a felmenői között elszegényedett nemesek is voltak, és fő szorongása az volt, hogy ne a cselédet lássák benne, ha kimenőn van az angolparkban. Ő volt az egyetlen, aki Kunt szerint nem idealizálta a fennálló társadalmi rendet. Más kérdés, hogy éppen ezért (a naplóírók közül egyedüliként) szimpatizált a nyilasokkal, majd a kommunistákkal is, mert mindkettőtől azt várta, hogy majd megszüntetik az egyenlőtlenségeket.
A többi naplóíró közül a keresztény gyökerűek, ha nem is kritikátlanul, lényegében mind lojálisak voltak a fennálló hatalmi rendhez. De a zsidó származásúak többsége is.
„Egy padba berajzoltam Magyarországot, és odaírtam N(em) N(em) S(oha)”
– számol be 1938-as felvidéki kirándulásáról az a Szenes Hanna, akit ma a szélsőjobbon leginkább magyarellenes terroristának szokás bélyegezni. A revízió célja mindenkinél evidens konszenzus, a fő pedig a Horthy-kultusz. A kormányzó a naplókban leginkább jóságos apafigura. Mint a katolikus Császár Gyula írta: „Jól mondta a tanító néni, ezt sosem felejtem el, a negyedik elemiben, hogy addig nincs baj, ameddig él Horthy”.
Bár Kunt Gergely külön hangsúlyozza, hogy nem akar mindenhol előítéleteket látni, antiszemitizmusról pedig csak akkor beszél, ha elkerülhetetlen (a fogalmat túl sematikusnak tartja; mint írja, nem adja vissza az árnyalatokat), és inkább megérteni próbálja a korabeli fiatalok gondolkodásmódját, a naplókból egyértelmű, hogy a magyar valóságról a kamaszok fejében egy bipoláris társadalomkép élt, ahol a saját és idegen csoportok mindenekelőtt a keresztényt és a zsidót jelentik.
„Keresztény u.n. úri gyerekekkel nem barátkoztam, részben mert azok nem vettek be a társaságukba, részben pedig azért, mert nem is kívántam közéjük menni” – jegyezte fel az izraelita Halász Béla. Ez szimmetrikusnak tűnhet, de van egy alapvető különbség: míg a többségiek szemében a keresztény lényegében a magyar szinonimája volt, a zsidókat pedig fajnak, származási csoportnak tekintették, a zsidó kamaszok magukra is értelemszerűen magyarként gondoltak, a zsidóságot pedig felekezetnek fogták fel.
„Anyu már szabja, varrja a sárga csillagot... Nem értem az egészet. Én mindig magyar voltam. Az is vagyok”
– írja a Klein Mária nevű kislány. Ugyanő 1944 március végén jegyzi le Horthyt köszöntő versikéjét:
„Templomunkban leborulunk
Istenünkhöz imádkozunk,
Imánk hallgatják az Égben,
Horthy Miklós, éljen, éljen!!!”
És Klein Mária következő bejegyzése:
„De most mi lesz? Megvéd minket a Horthy? Remélem, hogy igen...”
1941-ben a pesti Molnár Margit ezt jegyzi fel:
„Annyi kampós orrú Grűn és Svarc és Grünhut, hogy el lehetne rekeszteni velük a Dunát... Azt mondják, ha vége a háborúnak, Hitler itt is rendet teremt a zsidók között.”
Ő a szomszéd zsidó családra kárörvendő megjegyzést tesz: „Ugye, hogy jön még kutyára dér?! Most majd viselheti büszkén az ezer pengős nerceket meg bundákat. Az üzletet is be kellett zárniuk, az élelmiszereket vissza kell adni, a vagyont be kell szolgáltatni.” Kunt Gergely úgy látja, hogy a nem zsidó naplóírók „a zsidótörvényeket nem igazságtalannak érzik, hanem „visszaállított egyensúlyról” beszélnek”.
Bár az előítéletek tartalma és iránya hasonló, a fokozatokban nagy különbség van, és egyáltalán nem mindenki élesen antiszemita. „Nem szabad csúfolni vagy kinevetni őket. Pedig rengeteg gúnydal, vers született...” – áll a katolikus Forgács Matild naplójában, amikor ‘44-ben fel kell varrni a csillagot. Ők azon a nyáron katonacsaládként megkapták egy deportált zsidó család házát, méghozzá az ortodox rabbiét, amitől viszolyogtak: úgy hallották, a deportálás előtt a rabbi felesége és lánya a kútba vetette magát. „A lakásban egyedül senki nem mert a nők közül tartózkodni.”
A zsidó származású Lilla leírja, hogy bár Hollandiában szolidaritásból mindenki, nem zsidók is felvarrták a sárga csillagot, Magyarországon ilyesmire nem számított. „De azért az emberek nagyon rendesek és inkább zsidópártiak, mint ellenkezőleg.”
„Ma a sarokról láttuk a zsidókat, amint költöztek. Elöl mentek csoportosan az emberek, utánuk pedig a kocsik. Olyan szomorú látvány valahogy, nem mintha sajnálnám a zsidókat, csak mégis ez a háború olyan különös”
– írta Molnár Margit 1944 áprilisában.
A német megszállásig a zsidóság döntő része a jogfosztásokat csak ideiglenes állapotnak tekintette. Hogy mikor mit lehetett Magyarországon tudni a megsemmisítő táborokról, azóta is vitatott – ezzel kapcsolatban azonban az eliten, Horthy környezetén és az egyházi vezetőkön van általában a fókusz. Az egyértelmű, hogy az átlagember nem sejtette a deportálások végcélját, az ezzel kapcsolatos érdektelenség mégis meglepő. A vizsgált naplókban egyetlen bejegyzés sincs a vidéki zsidóság elhurcolásáról, nem firtatják, hová vitték őket, és miért hurcolták el a nőket és a gyerekeket is, ha hivatalosan arról beszéltek, dolgozni mennek. Arra, hogy például a londoni rádió adásából rendszeresen lehetett hallani a náci tömeggyilkosságokról, csak a zsidó Weinmann Éva bejegyzése utal: „Elvitték összes barátaimat. Istenem, mentsd meg őket a legrosszabbtól, a haláltól! Úgy fáj a szívem értük.”
A többségiek – mint Kunt Gergely írja – „döntően passzivitással és érdektelenséggel, morális közönnyel reagáltak”. A szerző szerint „a zsidók elleni atrocitásokat nem népirtásnak tekintették, hanem csak a háború brutalitásával hozták összefüggésbe”. A közöny háborús időkben nem csak a közvetlenül nem fenyegetett többségieknél jelentkezik. Az izraelitának minősített Lilla írja:
„Elvitték Rezső bácsit és tegnap Gyula bácsit. És ha őszintén vesszük, sajnálom Rezső bácsit is, de nem izgat különösebben. A Kálmánt meg a Gyulát szinte nem is bánom.”
A szerző ezt pszichés védekezési stratégiaként értelmezi. A keresztény kamaszok pedig, akik szinte egyáltalán nem írnak erről, vagy nem is hallottak a megsemmisítő táborokról, vagy csak ellenséges propagandának képzelték, a gyilkosságokról pedig közvetlen tapasztalatuk általában nem volt.
Ebben a nyilas hatalomátvétel jelent alapvető fordulatot. A naplószövegekből az látszik, hogy a márciusi német megszállásnak még változó volt a megítélése: volt, aki a németeket a magyarság ellenségének tartotta („Horthyt fogolyként őrzik, a vár tetején horogkereszt leng. Ez már sok volt nekem, és sírva fakadtam”), más azt írja, „borzasztó cukik a német katonák, csinosak, kedvesek, szép az egyenruhájuk”.
A nyilasokat már senki nem látta cukinak. Míg a Horthy-korszakban a keresztény kamaszok rendszerhűek, a nyilasokat szinte minden naplóíró mélyen megveti: barbárok, nem keresztényiek, mindenkire veszélyesek lehetnek.
„Ez igazán terrorizmus. Az emberek már szinte várják, hogy jöjjenek az oroszok, mert már egészen felborult a rend”
– írja az addig határozottan zsidóellenes Molnár Margit.
A nyilasok rémtettei ott voltak a pesti utcán, a vér konkrét volt, nem olyan bizonytalan, mint a vidékről elvitt zsidók sorsa. „A zsidókat az utcán ok nélkül lelövöldözik, egy ismerős látta, amint egy 17-18 éves nyilas suhanc egy állapotos zsidó nőnek beleszúrt a hasába. Pedig az térden állva, összetett kézzel könyörgött, hogy ne bántsa. Az asszony mellett ott állt a kétesztendős kislánya is. Az embernek a szíve vérzik, olyan elrettentő eseteket hallunk a nyilasok tetteiről. S aki a zsidók mellett egy jó szót mond, azt is lepuffantják” – jegyzi fel Molnár Margit.
Azzal, hogy szembekerültek a zsidóüldözések teljes brutalitásával, a szerző szerint a keresztény kamaszok üldözöttekhez való viszonya is radikálisan megváltozott.
„Ha van Isten (irgalmas és igazságos) az égben, akkor ezt nem tűrheti”
– írja a mélyen katolikus Császár Gyula. Nem csak nála jelenik meg a félelem, hogy az isteni bosszú emiatt nem csak a nyilasokat, de általában a magyarokat is elérheti.
Az összegyűjtött naplók egyik legfontosabb tanulsága 1945 közmegítélése.
„A kommunizmus olyan, mint a marhavész – nem ragad rá úri emberre”
– írta a katonacsaládból származó Forgács Matild, és ez volt az általános vélemény. „A kirakatokban rövid egymásutánban így következnek a fényképek: Horthy, Szálasi, Sztálin, Tildy, ha nem felejtettem ki valakit” – számol be 1945 februárjában az egymásba csúszó korszakokról Molnár Margit.
A „zsidó bosszú” és a zsidó uralom toposza ma is létezik az 1945-ös fordulattal kapcsolatban, de hogy ez a kép mennyire általános volt, ezekből az egykorú beszámolókból látszik igazán. Szinte minden keresztény származású naplóírónál megjelenik valamilyen formában. Mint Kunt könyvéből kiderül, az összes keresztény, nem zsidó naplóíró üldöztetésként élte meg a háború utáni időszakot, a szovjet megszállást lényegében úgy fogják fel, hogy 1945 után a zsidók kerültek hatalomra. Az ideológiai forrást jelzi, hogy ezt már a háborús időkben is megelőlegezik: Balog Gabriella már 1943-ban arról ír, hogy ha Magyarország elveszíti a háborút,
„jönnek a zsidók. Az a rossz, piszkos, szipolyozó nép, és amikor a mi fiaink elvéreznek, ők aratják le a diadalt. Ó, Isten az égben, ezt nem engedheted! Mindent, csak ezt ne. Hogy lássuk a hájas alakjukat bőr foteljükben terpeszkedni, és a magyarság húzza az igát? Soha! Inkább pusztuljanak mindannyian.”
A háborús vereséggel rögtön jönnek a rémhírek, hogy Szegeden zsidó nők fogdossák össze, nyírják kopaszra, és hajtják Szibériába a keresztény nőket; az inflációért, gazdasági nehézségekért a többség szintén a visszatérő zsidókat teszi bűnbakká. „Az antiszemitizmus oly nagy, hogy a német és nyilas rezsim alatt nem volt ekkora. Akkor legalább pár hülye, aki dirigált, és végrehajtó kivételével a többi sajnált, de ma utál mindenki minket, mert ősi szokáshoz híven nem tudják, mit csináljanak” – írta a zsidó származású Nagy Sára.
A háború alatt nem üldözötteknek a valódi áldozatok nem a deportáltak voltak, hanem a katonák, a hadifoglyok és a málenkij robotra hurcoltak, figyelmüket pedig sokkal inkább a bombázások kötötték le. Általában nem volt a környezetükben olyan személy, aki számukra hiteles tanúként beszélt volna a holokausztról, így amikor 1945 után a rendszert a zsidók újbóli hatalomra jutásának tekintették, a holokausztról szóló beszámolókat is könnyen túlzó álhírnek tarthatták.
Ma is vitatott az 1945 és 1948 közötti időszak megítélése. Az „átmenet éveit” a történészek többsége önálló periódusnak tekinti; megkülönbözteti a sztálinizmustól, gyakran részleges demokráciaként írnak az időszakról. A naplóírók viszont jóval gyorsabban érzékelték a változást, legkésőbb ‘45 végére mindenki a demokrácia végét látja.
„A jó embereket mindenhonnan eltávolítják, és hülyéket raknak a helyükbe. Kiadták a bé listát... Suszterből egyszerre ezredes, mészárosból bankigazgató lesz, mindenütt csupa felelőtlen elem...” – írja Molnár Margit. A kötelező ideológiai szemináriumokról pedig: „Olyanokat mondottak, hogy nem csodálkoztam volna, ha nyomban leszakad az ég. Csupa istenkísértés. Borzalom... S tapsolni kell és mosolyogni, s hozzá kellene szólni...” Császár Gyula sem köntörfalaz:
„Hogy itt diktatúra van, amely most már rosszabb, mint a fasizmus, az nyilvánvaló, mivel más vélemény, nézet nem láthat napvilágot. Aki nem mellettük, az ellenük van, s azt eltiporják.”
„Úgy éreztem, hogy gúnyos, megvető arcok meredtek felém, mert nekem kellett vinnem Rákosi Mátyás „seggfejét”. Szégyelltem és fájt ez a „kitüntetés” – írta 1948. március 15-én a katolikus Forgács Matild. Egy másik naplóból egy Sztálin 70. születésnapjára tartott óvodai ünnepségbe kapunk bepillantást: ott az óvónő azért került bajba, mert a Generalisszimusz arcképe mellett kint maradt az imperialista Miki egér is.
„Igazságtalanság az egész vonalon, de senki sem szólhat, mert illa-berek, nádak-erek az Andrássy út 60-ba kerül.”
A hagyományos politikatörténet 1945-öt alapvető fordulatnak tekinti, a „nulla évnek”, mintha egy óriási újraindítás, tabula rasa lett volna. A naplókból azonban egészen más látszik. „1945 után nem következett be mélyreható változás a társadalmi képzetekben” – írja a szerző, aki a naplókból azt olvassa ki, hogy a családi szocializáció, a privát körben vallott értékrend nem sokat változik, ezért „a XX. század két részre bontása mikroszinten összességében megkérdőjelezhető”.
A privát ellenállásnak nagyon sok tiszteletre méltó, könnyezni való példáját látni a könyvben a csakazértis vallásosságtól a kitelepítésben is megtartani próbált úri viselkedésig. De ugyanez látszik az előítéletekben, melyeken a szerző szerint a többség a nyilas terror alatt csak ideiglenesen és felszínesen lépett túl. Azok valójában megmaradtak, csak már nem lehetett őket nyilvánosan vállalni, mint 1945-ig. A vereség és a zsidó uralomként megélt szovjetizálás csak megerősítette őket: a háborúban és a háború után is minden oldalon a saját csoport traumái domináltak. Ha beszélni nem is lehetett róla, a vagy ők, vagy mi felfogása volt a privát szférában az evidens alapképlet. Bár ez a hatvanas évektől bizonyára oldódott valamennyire, a családi emlékezet, az azon alapuló törzsi identitások és a rivális traumákra sikeresen rájátszó politika alapján azt kell gondolni, ez a séma azóta is meghatározó; mintha felnőttlét helyett jobb lenne, ha megmaradnánk a háborús kamaszkorban.