Zajlik az őstörténet, a “honnan jöttünkre” kíváncsi ember kapkodja a fejét a szenzációs bejelentések és fejcsóváló cáfolatok között. Nyakig járunk a genetikai forradalomban, és ez új lendületet adott a magyar etnogenezis kutatásának is, az eredmények viszont igen ellentmondásosak. Nézzük, mit tudunk most a génekről és eredetről, hol húzódnak a néhol politikára rímelő frontvonalak, és miért kellene sokkal óvatosabbnak lenni a nagy megmondásokkal, mint azt néhány kutató teszi.
A „mi a magyar?” régi (és sokszor idejétmúltnak gondolt) kérdése olyan erővel csap mostanában vissza, mint egy felújított hátracsapó íj, a válasz pedig közkeletű nézet szerint a génekben van. A genetika forradalmát éljük, és Magyarországon is több helyen faggatják a DNS-t a magyarok eredetéről – az eredmények azonban nagyon ellentmondásosak. Legutóbb az Onkológiai Intézet vezetője rukkolt elő azzal, hogy III. Béla maradványaiból sikerült azonosítani „az Árpád-házi gént”, ami szerinte bizonyítja, hogy a dinasztia nem finnugor volt. Kásler szenzációsnak ható bejelentése fura képződmény: bár a kutatás empirikus része, a sikeres génszekvenálás megbízhatónak tűnik, az, ahogy azt a közvélemény felé tálalta, meglepően tudománytalan. Saját adatai egyáltalán nem bizonyítják azt, amiről beszélt, és a megfogalmazás félrevezető: már az is abszurd, hogy szembeállította az eurázsiai és a finnugor származást (ők sem Nyasszaföldről vagy a Szíriusz B-ről jöttek), ráadásul az a haplocsoport, amit III. Bélánál kimutattak, speciel a finnugor népeknél is a leggyakoribb.
Miért akkor az össze-vissza beszéd? Bár előfordul, hogy egy kutató egy interjúban szabadabban fogalmaz, mint a tudományos publikációkban, itt ez kicsit trendszerűnek tűnik; mintha túl nagy lenne a csábítás, hogy valaki a nemzeti mítoszokra fogékony közönséget, vagy éppen a kutatásfinanszírozásról döntő politikusokat célozza meg. Bár a genetikától sokan azt várják, hogy természettudományos, kemény tényekkel szolgáljon történeti kérdésekben, nálunk mintha szinte bármit lehetne mondani.
Pedig a populációgenetika tényleg rendkívül ígéretes. Bár önmagában nem oldja meg a történelem nyitott kérdéseit, a régészettel és nyelvészettel együttműködve komoly segítséget ad az összetett problémák megoldásához. Erre jó (alig hároméves) példa az indoeurópai őshaza kérdése, ami az archeogenetikai adatok alapján ma már egyértelműen a délorosz sztyeppébe, a gödörsíros (jamnaja) kultúrára vezethető vissza. Magyarországon is több ígéretes kutatás zajlik a magyar etnogenezissel kapcsolatban. A magyar nép eredete, a vándorlás útvonala, más népektől való genetikai távolsága, az „európai” vagy „ázsiai” jelleg – csupa olyan kérdés, amit a genetika új fénnyel világíthat meg. Ahhoz azonban, hogy lássuk, mit tudhatunk, azt is tisztázni kell, hogy mi az, amit nem tudunk, ahol legfeljebb csak bizonytalanságok, találgatások, gondolatkísérletek és kétséges adatok vannak.
A közelmúltban többször előfordult már, hogy a magyarság eredetével kapcsolatos kutatásokról tudománytalanul, gyanúsan a prekoncepcióik alapján nyilatkoztak kutatók. Pár hónapja a korai magyar történettel foglalkozókat egy HVG-interjú térítette ki a hitéből. A Török Tibor szegedi genetikussal készült anyagnak már a címe is bombasztikus volt: „A honfoglalók ősei hunok voltak, és a magyar az avarok nyelve lehetett”. Török azt a hun leszármazást valószínűsítette, amelynek ugyan nagy hagyománya van a magyar nemzeti tudatban, de inkább csak az őstörténetben utazó laikusok és az áltudomány képviselői szokták meggyőződéssel hangoztatni.
„Orvosbiológus és genetikus ír történelmi kérdésekről? Miként a szürrealizmus meghatározása: „varrógép és esernyő találkozása a műtőasztalon”
– reagált felháborodottan Bálint Csanád régész. Vagy másfél évtizede még Bálint kezdeményezte a szegedi genetikus Raskó Istvánnal az első interdiszciplináris archeogenetikai kutatásokat, de Törökék értelmezéseit abszurdnak látja. Szerinte alapvető probléma, hogy hun géneket tételeznek, miközben a hun birodalom egy olyan konglomerátum volt, amelynél valójában nem beszélhetünk egy népről.
Korábban is volt példa a magyar őstörténetről szóló merész tézisekre, Szabó István Mihály agg mikrobiológusként például egyszer arra ébredt, hogy tetszőleges tudományterület problémáit képes megfejteni – ebből 2005-ben egy egyszerre nagyon kínos és szórakoztató alázás született a Magyar Tudomány hasábjain. Tavaly tavasszal aztán Török fiatal kollégájának doktori védéséből lett kisebb skandalum Szegeden: Neparáczki Endre annak jegyében, hogy bebizonyítja, a magyar Attila népe, írt egy disszertációt a honfoglalók hun voltáról, a genetikai eredmények alapján pedig nekiment a finnugor nyelvrokonságnak. A doktori védést a szegedi biológusok annak ellenére is elfogadták, hogy balhé volt: Róna-Tas András Széchenyi-díjas nyelvész, az egyetem korábbi rektora kérte ki a szakma nevében, hogy mélyebb nyelvészeti és történeti ismeretek és forráskritika nélkül ez egy elfogadott PhD-dolgozat lehessen.
Bár Neparáczki és Török nagyívű interpretációi problematikusak, empirikus adataik az őstörténettel foglalkozók szerint értékesek lehetnek. A szegediek Török irányításával honfoglaláskori sírokból vesznek csontmintákat, és ezeknek nyújtják a teljes mitokondriális szekvenálását. Ahhoz azonban, hogy ez mit is jelent, kell egy kis kitérő.
Nem volt olyan régen, 2003-ban, amikor cirka 3 milliárd dollár elköltése és 16 évnyi meló után a Humán Genom Projektben sikerült a teljes emberi genomot meghatározni. Ma a nagy laborokban ugyanez megvan pár óra alatt néhány tízezer forintért. Főleg ennek a technikai fejlődésnek köszönhető az a forradalom, ami ma a genetikában és annak határterületein történik: hetente jönnek a jelentős eredmények az emberré válással, a gének vándorlásával és a világ benépesítésével kapcsolatban.
A populációgenetikában mai, „recens”, valamint régészeti, „archaikus” mintákon dolgoznak. Előbbieket sokkal könnyebb kinyerni, így azokról már elég sok adat van a magyar népességről is. Az alapképlet már vagy tíz éve egyértelmű: a mai magyar népesség alapvetően közép-európai jellegzetességeket mutat, legközelebb a szlovák, ukrán, lengyel népességhez áll. Ez elsősorban az évezredes keveredés, asszimiláció, integráció következménye – magyar gének helyett alapvetően kevert, európai génjeink vannak; ez nem annyira az eredetünkről árulkodik, mint egyszerűen a földrajzi helyünkről.
Ezt a leszármazási vonalak vizsgálatából vizsgálatából lehet tudni. Miközben génjeink nagy részében elválaszthatatlanul benne van számtalan ősünk, az apai (dédapa-nagyapa-apa-stb.) és az anyai (dédanya-nagyanya-anya) vonal külön-külön vizsgálható: az apáról fiúra öröklődő Y kromoszóma a férfi, az anyáról lányra öröklődő mitokondriális DNS (mtDNS) a női leszármazásra nyújt adatokat; mivel ezeknél nincs rekombináció, az azonos nemű leszármazás akár évezredekre visszavezethető. Ezek alapján határozzák meg a haplocsoportokat, melyeknek a különböző népességeken belüli arányaiból akár az etnogenezisre is lehet következtetni.
Sok azonban a módszertani bizonytalanság. Az egyik legnagyobb baj a mintavétellel van: miközben a társadalomtudományokban régóta alap, hogy a kutatás megbízhatósága ezen áll vagy bukik, a genetikai minták gyakran teljesen véletlenszerűek (például a kutatócsapat rokonságából vagy egy-egy faluból származnak), és időnként egészen kicsik. Klasszikus hibát követtek el például azok a skandináv kutatók, akik mátrai zsákfalvakban vizsgálódva hozták ki, hogy a magyar férfiak szláv eredetűek – pedig csak arról volt szó, hogy ott jelentős részben palóc eredetű népesség él. Még ha fel is jegyzik az illető származását, nemzetiségét, egy történeti kutatásnál az se sokat jelent: a családi emlékezet ritkán ér messzebb két évszázadnál, legfeljebb addig tudják megmondani, honnan jöttek az ősök; így az akár több évezredes népességtörténetekről a mai mintákból mondani valamit óriási merészség.
Szerencsére nem csak ezek vannak, rendelkezésre állnak sokkal korábbiak is, amelyek jóval alkalmasabbak a történeti kutatásra. Amíg a mai magyar népesség kevés egyedi vonást mutat a környező népekhez képest, a honfoglaláskori mintákból egészen más látszik. Miközben a mai magyarságban alig 4 százalékra teszik a közép-ázsiai jellegű (vagyis ma ott gyakori) haplocsoportokat, a X. századi sírokban még egyharmados volt ezeknek az aránya. A régészeti leletekből azonban ma még nagyon kevés a megbízható genetikai adat, évvezredes csontokból, fogakból a gének töredezettsége miatt nehéz elemzésre alkalmas mintákat kinyerni.
Úgy 6-800 archaikus adat lehet összesen a Kárpát-medencéből a történelmi időkből, de ebben minden benne van a longobárdoktól az avar és kun sírokig. Legizgalmasabbnak most a híres bodrogközi, karosi temetőkből kinyert minták számítanak, az ugyanis a vezető réteg nagyon gazdag temetője, ráadásul nagyon korai, a honfoglalás utáni első-második generáció tagjai nyugszanak itt. Ezt vizsgálta más honfoglalókori temetőkkel együtt Török Tibor csapata, eredményeik szerint pedig az ott eltemetettek három nagy genetikai csoportba sorolhatók, 30-40 százalékuk pedig anyai vonalon egyértelműen ázsiai eredetű.
Ezt az adatot nagyjából mindenki elfogadja (az MTA Régészeti Intézetében Mende Balázsék korábban szintén arra jutottak, hogy van egy masszív ázsiai jellegű vonal a honfoglalók között, ők ezt 20-25 százaléknyira tették), az értelmezés azonban nagyon vitatott. Neparáczki a vezéri temető adataiból hun/germán kettős leszármazást vezetett le, tagadva a finnugor rokonságot. Ezzel szemben Németh Endre és szerzőtársai azt hangsúlyozzák, hogy már a honfoglalók is genetikailag változatosak voltak. Ez a „karosi lingua franca modell” (több eltérő etnikum kulturális integrációja) arról szól, hogy már a honfoglaló magyarság is heterogén volt, méghozzá különböző népességek viszonylag friss ötvözete. Némethék matematikai modellje szerint a honfoglalókkal a legközelebbi párhuzamok a baskírok között találhatók meg, de vannak ugor elemek, és jelentős törökös hatás is a honfoglaló génállományban – a honfoglaló magyarok elődei a régészek és történészek szerint is az Urál vidéken, leginkább a mai Baskíria területén éltek. Azonosítottak egy lehetséges ugor migrációs markert is: bár ez csak kis arányban van meg a mai magyarokban, de az obi-ugorok és a baskírok kivételével más népességekből gyakorlatilag hiányzik.
Laborszinten tehát a hun leszármazásról beszélő szegedi kutatók eredményei megbízhatónak számítanak, ahogy az Onkológiai Intézet Árpád-házi Y-jai is, az értelmezések azonban nagyon vitatottak. Ez részben általánosabb probléma: most ott tartunk, hogy a génszekvenálás, a „kinyerés” technológiája előbbre van, mint a kinyert adatok értelmezése, a megfelelő algoritmusok megtalálása.
Ez a módszertani háttere, hogy miért lehet erős, de kevéssé alátámasztott állításokat belekiáltani a világba egy nép származásáról. Így viszont a kutatók néha úgy érezhetik, időnként a nagyobb figyelem érdekében érdemes elereszteni magukat, és nem bánják, ha a sajtó túlhájpolja az eredményeket. A genetikához nagyon kevesen értenek a történészek közül is, a genetikusok meg nem feltétlenül értik a bölcsész értelmezések finomságait, és vagy semmibe veszik, vagy túlságosan abszolutizálják a genetikai kutatások mai lehetőségeit. Pedig a régészeti kultúrák és az etnicitás megfeleltetése nagyon ingoványos terep, ahogy a gének sem népek, és a népek sem nyelvek. A legjobb példa erre a francia: ők származástudatilag és genetikailag is döntően gallok/kelták, de latin nyelvet beszélnek, miközben államiságuk még nevében is a germán frankoktól ered.
A magyaroknál sem feltétlenül kellene egymást kizárnia az európai genetikának, az uráli nyelvnek és akár a hun/sztyeppei lovasnomád tudatnak.
Annak megállapításához, hogy a honfoglaló magyarok genetikai összetétele pontosan milyen eredetre utal, még sok vizsgálat kellene, egyrészt a mintaelemszámot kellene növelni, másrészt a genetikai elemzés mélységét javítani – a technológia fejlődik, de ehhez pénz is kellene. Részben ezért, a kutatási lehetőségekért megy a harc a különböző műhelyek között. A nyilvános megszólalásokban és csörtékben az intézményi érdekek, egyéni mániák és a pénzhez jutási stratégiák is meghatározóak – részben diszciplináris (van egy régész-nyelvész konfliktus), részben politikai alapon.
Érdemes figyelni, ki mennyire játszik a fideszes Lezsák Sándornak, aki az ősmagyar ügyek fő politikai támogatója. Ő a patrónusa a Kurultáj fesztiválnak is, amit a szakma partvonalán lévő fizikai antropológus Bíró András Zsolt szervez. Bíró a turanizmus szellemében a kazahsztáni madjarok rokonságát akarta bizonyítani, azt állítva, hogy a genetikai vizsgálatok kimutatták, hogy nagyon közel állnak hozzánk. A részletesebb vizsgálatok után azonban ez megcáfolódott, igaz, ezt az eredményt Bíró már nem verte nagydobra.
A Kurultájon Török Tiborék is előadták saját kutatási eredményeiket, ők most feltehetően az avar sírok mintáinak kutatásához akarnak pénzt szerezni, miközben a keleti származást hangsúlyozzák annak ellenére, hogy a türk gének még a saját eredményeik szerint sem voltak többségben. Közben, mint a Heti Válasz megírta, alakul a kormány legújabb történeti-emlékezetpolitikai intézménye, a kettős honfoglalás szakmailag több, mint vitatott hipotézisének megalkotójáról elnevezett László Gyula Intézet az őstörténeti kutatásokra. Bár tevékenységük még nincs, retorikájukban óvatosan már most rájátszanak az „alternatívok” MTA-ellenességére, arra, hogy ők végre kimondják az „eltitkolt igazságot” – az igazgató pedig az a Szabados György, aki Káslerékkel maga is részt vett a „finnugor származás” cáfolataként kommunikált Árpádházi-kutatásban.
A magyar őstörténet kérdése ma ugyanúgy túlmutat a tudomány berkein, mint a XIX. században, amikor össznemzeti vita és harcias identitáskérdés lett a magyarok származásából. A XIX. századi török-ugor háborúban a „halszagú rokonság” állt szemben a nemesebbnek tartott török rokonság elképzelésével és a hun származás tudatával. Most mintha ugyanez ismétlődne meg XXI. századi tudományos köntösben: csak míg 150 éve a nyelvészet volt a legfontosabb diszciplína a „néprokonítás” szempontjából, ma a genetika a fő harci terep.
Jelen állás szerint egyébként a XIX. századi török-ugor háborúnak valószínűleg az a vége, hogy nincs is háború, hanem együttélés van: a honfoglalók egyharmad részben ázsiai, egyharmad részben jellegzetes európai, egyharmad részben pedig Dél-Urál – Kaszpi-vidék eredetűek lehettek genetikailag. A konkrét adatok bőven változhatnak a jövőbeli eredményekkel, de leginkább azt láthatjuk, hogy:
Borítókép: Kurultáj. Fotó: Barakonyi Szabolcs / Index.