Kevés olyan történelmi kérdés van, amiről annyira melós lefejteni a rárakott propagandarétegeket, mint az 1919. március 21-ei bolsevik hatalomátvétel és a rákövetkező „dicsőséges 133 nap”, hogy a rendszerváltás előtti obligát fordulattal éljünk. A kommünt egyrészt a Horthy-korszak használta kiemelten saját antitéziseként, majd ‘45 után a másik oldalról sajátította ki a propaganda. Az akkor készült propagandafilmben Rákosit tették meg főszereplővé – Kun Bélával amúgy is elég kényes volt a helyzet, nem volt könnyű mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy a proletárdikatúra vezetőjét a harmincas években Sztálin végeztette ki.

Bár a tanácsköztársasági emlékművek 1990-ben eltűntek a terekről, átfogó, kevésbé ideologikus történeti munka azóta sem született a korszakról. Tavaly kijött egy árnyaltabb dokumentumfilm, a jövőre esedékes centenáriumra talán megélénkül a vita is. Könyvvel készül Csunderlik Péter is. A fiatal történésszel Csunderlikkal (aki tévékritikáiról és a Top 10-es történelmi slágerlistáiról is ismerős lehet, az ELTE BTK oktatója és a Politikatörténeti Intézet munkatársa) nemrég interjút is olvashattak nálunk, most pedig sétára mentünk vele. Proletárdiktatúrás tematikus túrát a Hosszúlépés szervezi; legutóbb velük az ideológiai paletta másik oldalán, a turanizmus nyomában jártunk.

Bár mi a Hermina úti Róheim-villától, a Tisza-gyilkosság helyszínéről indulunk, amikor 1918. október 31-én itt megölték a fő háborús bűnbakká tett volt miniszterelnököt, Kun Bélák még Magyarországon sem voltak, Kun antibolsevista ezredorvosnak álcázva magát éppen hazafelé tartott. Moszkvában, Lenin áldásával alapították meg a magyar kommunista pártszervezetet a hadifogolyként bolsevizálódó keménymaggal – hogy nem egész fél év múlva aztán átvegyék a hatalmat az egész országban.

Kun Béla nagyon érdekes figura, nem csak mert a tojásos nokedli megybefőttel volt a kedvence. Válságos helyzetekben pszichés alapon elsírta magát és hányingere volt, a kivégzéseket is könnyezve írta alá állítólag. A sírórohamok ellen főleg cukorkát szopogatott

– anekdotázik Csunderlik, és azt is megtudjuk, hogy a főforradalmár, talán kisebbségi komplexusa miatt, a kommün alatt boldogan intézett szívességeket a hozzá forduló arisztokratáknak.

A szórakoztató tartalom mellett ezen a sétán érezhető cél, hogy a kliséken túllépő, sokszínűbb kép rajzolódjon ki a Tanácsköztársaságról. A terror itt is megjelenik (a sétavezető kiemeli, hogy a rákövetkező fehérterrorban azért több áldozat volt, mint a vörösben), de legalább ilyen hangsúlyos a Kommün szociál- és kultúrpolitikája. A Széchenyi fürdőben az akkor először beengedett munkásgyerekekről, meg a margitszigeti lekvároskenyér-evő versenyekről van szó. Utóbbi a proletárdiktatúra egyik fő propagandaeseménye is volt, de a sétavezető azt hangsúlyozza, hogy a hasonló akciók valóban forradalmiak voltak, előzmények nélküli, nagy emancipációs kísérletek – amelyek a munkások közül tényleg sokakat állíthattak a rendszer mellé.

Szemben mondjuk az alkoholtilalommal, amit rögtön a hatalomra kerülésük napján életbe léptettek. Az alkohol elleni küzdelem régi célja volt a munkásmozgalmiaknak, és a közbiztonság javítását is nagyban várták „A józanság proletárkötelesség” című, és más hasonló propagandafüzetektől – ellenségeik ebben is a magyarok elleni merényt feltételeztek. Az alkoholmegvonás azonban nem véletlenül nem tartozik a kiemelt népszerűség-javító intézkedések közé, a kommün megmaradása érdekében hamarosan némi engedményt kellett tenniük, úgyhogy a fizikai munkásoknak megengedték az 1 százalékos alkoholtartalmú „szovjetsör” fogyasztását.

A Széchenyi megnyitását ugyanúgy Szamuely Tibor szervezte, mint a balatoni gyereknyaraltatásokat, a Dél-Alföldre halálfejes páncélvonattal küldött halálbrigádokat és a Hősök tere átszabását, „a város vörös rongyokba öltöztetését”. Az antiklerikális újságíróból lett népbiztos és alkalmi terrorvezér Csunderlik szerint amolyan csúcsmenedzser volt a Kommün alatt. A millenáris emlékműről ledöntötték a királyszobrokat, a honfoglaló vezéreket vörös drapériával fedték el, helyettük egy nyolcméteres Marxot emeltek két munkásalakkal – ugyanaz a Zala György készítette a szobrokat, mint Árpádékat.

A Műcsarnokban közben a „köztulajdonba vett műkincsekből” (Voltak köztük Goyák és egy Rembrandt is) csináltak kiállítást. ide szakszervezeti igazolvánnyal ingyen lehetett bemenni, úgyis

Bíró Mihály dinamikus plakátjai, a városi köztér átszabása is jelentős volt, de a film jelentőségét hangoztató Lenin szavainak megfelelően a fő propagandaeszköz a mozgókép lett. Ekkor készítette egyetlen megmaradt magyarországi filmjét Kertész Mihály is, mondjuk a Jön az öcsém című darab azért Csunderlik szerint sem az életmű csúcsa – itt mindenki láthatja maga is. De hetente jöttek ki a Vörös Riport híradói is (ezek is fent vannak a Youtube-on), ezekben még a terroregységek is kedves kis fiúknak látszanak, miközben a Burzsuj nevű kutyájukkal pózolnak – „ez volt a Lenin fiúk cukiságkampanya”.

A legdurvább terroregység Cserny József Oktogonnál működő garnitúrája volt.

Ahol a bőrszerkós Lenin-fiúk dolgoztak szegény áldozataikon, ott ma szexshop van

– osztotta meg az információt a résztvevőkkel Csunderlik, aki szerint Cserny és legényei valóban élvezték a terrort. Szemben a többiekkel, akik azt, mint mondja, inkább csak szükséges rossznak tekintették. „Élelmiszerhez kellett jutni, ezért rekviráltak, nem puszta szadizmusból. Ez volt a terror oka és az, hogy bepánikoltak a román támadástól.”

A nagy túlerőben lévő román csapatok ellen már nem volt esélyük, és morálisan is szétzüllött a magyar Vörös Hadsereg, miután a Clemenceau-ultimátumot bevevő Kun Béla a Felvidékről visszavonta a győztes sereget. Pedig addig a nemzeti érdek miatt sokan álltak a proletárdiktatúra mellé olyanok is, akiknek ideológiailag nem sok közük volt hozzájuk.

– skandálták a felvonulásokon a nemzeti és az osztályharc szintézisének jegyében; „ez volt a magyar történelem legerősebb jelszava a rezsicsökkentés mellett”.

Bár a román csapatok csak augusztus elejére végeztek a proletárdiktatúrával, a szélesebb támogatást már jóval hamarabb, alig egy-két hónap után elvesztette az élcsapat. A pénz elértéktelenedése, a külpolitikai összeomlás, az utópiák gyors kudarca (naiv, húszéves ideológusok kerültek döntési helyzetbe, Lukács György a maga 34 évével már veteránnak számított – jegyezte meg Csunderlik) és persze a terror miatt is, és az értelmiség nagyja is gyorsan elfordult.

Az ő kezdeti támogatásuk az egyik legérdekesebb része a Tanácsköztársaság történetének, ugyanis egyáltalán nem csak a határozottan baloldaliak álltak be a táborba. A proletárdiktatúra irodalmi társaságának a félhalott Ady (az ő búcsúztatásán a Galilei Kör tagjai állták a sorfalat, Csunderlik szerint a tömegben „többen voltak, mint Zámbó Jimmy temetésén”) mellett Babits és Móricz Zsigmond voltak a vezetői. Móriczot a bukás után bilincsben viszik el a csendőrök, ezután írja meg a Légy jó mindhaláligot – a Nyilas Misit abuzáló rosszfiúk a Móriczot bántó ellenforradalom nak feleltethetők meg. Babits pedig így írt utólag:

Azt mondjátok, rossz politikus voltam: nem láttam előre, hogy a forradalom vérbe és szennybe fúl. De ők – akik a háborút dalolták – előre látták-e a vereséget? Nem ígértek-e győzelmet végletekig? És ha én bűnös voltam: az ő bűnük volt atyja az enyémnek. (...) Mi jogon vontok kérdőre ti engem? A ti nyájatok talán kevesebb termést pusztított el?

A magát 1919-ben szintén megégető Kosztolányi Édes Annája, a gazdái ellen forduló cselédlány története általános értelmezés szerint szintén a proletárdiktatúra metaforája. A kollektív tudatba beleivódott regény eleji kép a repülőgépen menekülő Kun Béláról („Zserbókat vitt, melyekkel teletömte puffadozó zsebeit, aztán ékszereket, grófnék, bárónék, kegyes, jótékony hölgyek drágaköveit, templomi kelyheket, sok más egyéb kincseket”) szintén inkább a keresztény középosztály és a Horthy-féle propaganda gúnyrajza. Egyébként pedig a proletárdiktatúra vezetői valójában nem elrepültek, hanem a népbiztos vonaton mentek el – korrigált Csunderlik Péter. A történész könyve (szerzőtársak: Hajdu Tibor és Egry Gábor), aki szerint a Tanácsköztársaság a magyar történelem kivételes, végletes ellentéteket magába sűrítő rövid időszaka, Kérdések és válaszok 1918-1919-ről címmel néhány hét múlva jelenik meg.

(Borítókép:  A Lenin-fiúk vezérei a képen számozva: 1. Cserny József, 2. Papp Sándor, 3. Radányi Kornél, 4. Nével József, 5. Natusek Szaniszló - forrás: WIkimedia Commons)