Miközben Nyugat-Európában a ‘68-as diáklázadások hívei azt hitték, a kapitalizmusnak lefőtt a kávé, Magyarországon bevezették az Omniát. A presszóban megjelent az Új Gazdasági Mechanizmus, lett (kétszereplős) piaci verseny, az Édesipari Gyár monopolhelyzetének megszűntével kicsit fogyasztónak érezhették magukat a szocialista alattvalók. Fogyasztói szocializmus Turó Rudival, fogamzásgátlóval és Mese sajttal: 1968 Magyarországon.
Ötven éve, 1968 legendás, gyűlölt-imádott májusában Magyarország egyik fő eseménye volt, hogy megjelent a pultokon egy új kávémárka.
Omnia néven saját pörkölésű kávét hoz forgalomba az Élelmiszer- és Vegyicikkeket Csomagoló Vállalat. Az Omnia a fővárosban egyelőre 220 kávészaküzletben és csemegeboltban kapható, tíz deka 16 forintért
– írta egy mínuszos hírben a Népszabadság. „Az ideális kávékeverék kialakításához a Műegyetem élelmiszerkémiai tanszékét hívták segítségül, ahol 50-féle keverési arányt próbáltak ki”, mire megtalálták az ideális egyensúlyt. A pártállami sajtó szerint a gyártáshoz Európa legkorszerűbb berendezését állították munkába, az Omnia kávéhoz pedig „ízléses grafikájú, alumínium fólia tasakot is készítettek”.
„Az újdonságot 100 és 250 grammos csomagolásban, kilónként 160, illetve 155 forintos áron árusítják a kávé-tea szaküzletekben, és a csemegejellegű élelmiszerboltokban.” A magyar újságok külön kiemelték, hogy ezzel a kávépörkölésben végre megszűnt a monopolhelyzet, és a kedves vásárló ezentúl maga választhat: „A vásárlók döntik majd el, hogy abban a versenyben, amelyet az ÉVCSV támasztott az eddig monopolhelyzetet élvező Édesipari Gyárnak — melyik vállalat lesz a győztes”.
Az új helyzeten, főleg az Omnia és az Amigo kávé reklámhadjáratán sokat ironizált a sajtó. A Ludas Matyi kóstolót rendezett, mert nem hitte el, hogy a kávéfajtákat tényleg meg lehet különböztetni egymástól. „A fogyasztó csak kapkodja a fejét: a rádióban egymást érték a kávéreklámok, a televízióban két kávéreklám között sugároztak valami műsort, a falragaszokról csinos lányok emelték ránk kávéscsészéjüket, és bájaikkal próbáltak meggyőzni minket arról, hogy az ő kávéjuk olyan kávé, amilyen kávé nincs az egész világon” – amihez szkeptikusan hozzátették, hogy
az alapkérdésre azonban: kell-e ennyi fajta kávé, nem kaptunk választ. Szerintem nem kell, de hát én nem gyártom, hanem iszom a kávét. Hogy melyiket? Mit tudom én!
Miközben 1968 a világban az ifjúsági lázadásról, egyetemfoglalásokról, utcai harcokról, a 30 alattiak forradalmáról, az unalomba fulladó kapitalizmus elleni ösztönvezérelt felkelésről szólt, nálunk alapvetően a lázadás hiányáról és a kádári fridzsiderszocializmus megpakolásáról. Mint az újságíró a kávé kapcsán örvendezett: „Véleményem szerint sokkal jobb az a megoldás, ha az üzemek, gyárak, hivatalok versengenek értünk. Nem akarok lemondani az illúziómról, hogy én vagyok «őfelsége, a fogyasztó».”
Erről (is) szól a magyar 1968-at ismeretterjesztő jelleggel bemutató új könyv, Murai András és Tóth Eszter Zsófia alcímében Illést idéző kötete. Ebben az évben az Amikor én még kissrác voltammal az Illés nyerte a táncdalfesztivált. Az eltelt 50 év és a magyar ifjúsági kultúra születése miatt a könyv (egyébként elfogulatlan történeti munka) valószínűleg elkerülhetetlenül csábít a nosztalgiára, pedig tudjuk, hogy bár az időszak meghatározó generációs élmény és sok mindennek a kezdete nálunk is, utólag tudjuk, hogy 1968 legalább annyira magában hordozta a vég kezdetét, a remény halálát is.
Az augusztusi csehszlovákiai bevonulás minden, az „emberarcú szocializmussal” kapcsolatos illúziót is eltiport. Miközben részt vettünk a prágai tavasz meggyilkolásában, a nyugati mozgalmakról szóló hírek csak az állami propaganda torzításában jutottak el hozzánk. Bár a párizsi, bonni, bostoni megmozdulásokat a rothadó kapitalizmus végstádiumos tüneteiként igyekeztek tálalni, a kaotikus ideológiai hátterű, a maoizmustól az anarchizmusig, a munkás önszerveződésektől a radikális ellenkultúrákig mindent felvonultató repertoár életveszélyes lett volna a létező szocialista rendszernek.
Nem véletlen, hogy Prága után a nyugati baloldal (legalábbis annak a nem Moszkvából etetett része) és a szovjet rezsim végképp szakított egymással – ekkor azért már tényleg nehéz volt hinni abban, hogy a valódi rendszerkritika és a szovjet valóság között van bármi közös.
A tiltakozási hullám elkerülte az országot. Magyarországon ugyanis 1968-at alapvetően 1956 határozta meg: a hatalom hatékonyan tartotta távol a forradalomnak, a Nyugatról érkező lázadás eszméjének még a gondolatát is az ifjúságtól
– írják az 1968 Magyarországon szerzői
Bár ‘68 szellemisége Magyarországot sem hagyta teljesen érintetlenül – a zene és a többi mellett voltak ugye politikai perben elítélt lelkes maoisták, pesti kommunák, komolykodó-vicceskedő ifjúértelmiségi körök – szélesebben sokkal inkább az újfajta fogyasztás hatott. Az év elején bevezették a részleges liberalizációt jelentő Új Gazdasági Mechanizmust, és ekkor, 50 éve jelent meg az Omnián kívül is több olyan árucikk, amelyek aztán korszakbranddé is váltak.
Nem mind pozitív értelemben: a csokis Mese sajtot igazából már 1967-től árusították, miután eredményesen tesztelték a Tejipari Vállalat gyári óvodájában. Az ovisok közül az Esti Hírlap akkurátus beszámolója szerint ugyan „négy otthagyta, három engedelmesen, de minden lelkesedés nélkül megette, három pedig nem tudta abbahagyni”, az illetékes elvtárséknak ez a 30 százalékos tetszésindex is elegendő volt. A Túró Rudi az 1968-as Őszi Vásáron jelent meg. Eleinte szemmértékre vágták a mátészalkai üzemben az asszonyok, a közértben meg a vevőnek szerencsére is szüksége volt, hogy ne savanyút fogjon ki, hiszen csak három nap volt a szavatossági idő.
A ‘68 májusi BNV-n, a szegedi halászlékockával és a Videoton színestévéjével együtt mutatták be a Coca-Colát is. Néhány éve még imperialista mákonynak számított, ekkor viszont, mint a magyar pártlap írta, „a Magyar Likőripari Vállalat a kőbányai gyárában állította fel a Coca-Cola-gyártó gépet, amely egyelőre naponta két műszakban, mintegy 70 ezer palack kellemes ízű, hűsítő italt készít”. Bár, mint a könyvből kiderül, eleinte úgy tűnt, hogy az üveghiány miatt mégsem tudják forgalomba hozni a magyar kólát, ez végül megoldódott:
A Coca-Colát két deciliteres palackban 3 forintért hozzák forgalomba, az üveg betétdíja ugyancsak 3 forint lesz.
Egy Pesti Cola nevű magyar kóla is tervben volt, de aztán az igazi Coca érkezése miatt ettől eltekintettek (az anyacég eleinte hetente küldött Bécsből vegyi ellenőröket Pestre, hogy rendben legyen a minőség). Emlékszik még valaki az Erdei Rubinra, vagy a leírás szerint likőrízű almapezsgőre, a Makira? Ezek is ekkor jelentek meg, aztán hamarosan ki is vezették őket.
A hatvanas évek szexuális forradalmából Magyarországnak nagyipari szinten - már ha eltekintünk Zalatnay Cinitől és az Ifjúsági Magazin szemérmes felvilágosító cikkeitől – a fogamzásgátló jutott. Ekkor vezették be az Infecundint – az országos sajtó éveken keresztül tagadta a beismerés előtt, hogy a szernek súlyos mellékhatásai lehetnek. A hagyományos nemi szerepeken Magyarországon ‘68 nem sokat alakított, az ekkor (eleinte csak kéthetente, nem minden ágazatban) bevezetett szabadszombat a nőknek nagyrészt házimunkával telt; a sajtó pedig a hippikről szóló korholó-rémisztgető cikkeivel a szabad szerelemen és az alig megkülönböztethető fiúkon-lányokon gúnyolódott.
Ha 1968 Nyugaton a lázadásról és a radikális emancipációról, a totális szabadság illúziójáról szólt, nálunk a kádári alku kiterjesztéséről, a rendszerkonform fogyasztásban kicsivel több lehetőségről – augusztus és a csehszlovákiai bevonulás után pedig ennek az óvatos határtágításnak a kőkemény határairól, az illúziókról való lemondásról. Maradtak a szűkkörű világnézeti klubok, ahol időnként főhetett egy jó kis kávé mindenkinek.